Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
1990. JANUÁR 6. 9 Irodalom, művészet Talamasz szobrai Az irodalmi oldalpáron Talamasz Lajos szobrairól készült fotó. Leányfej Arad Sete Kovács János Potymán- don lakott, a Petőfi utcában. /Nem tévesztendő össze Suta Kováccsal/, aki a Sztálin utcában épített sátortetős házat. Nos, az élet Potymánson is úgy folyt, mint másutt. A negyvenes évek elején Sete Kovács János megkapta a SAS behívót, ki is vitték az orosz frontra: a brjanszki áttörésnél fogságba esett. Három évig vágta a fát Nyizsnij Tagli- ban, míg végre a marhavagonja keresztüljutott a csapi/csopi ha- táráterisztőn. Az igazolóbizottság igazolta, és a kapott pöngők- nek köszönhetően ’47-ben, egy szép tavaszi napon megérkezett a potymándi állomásra. Először is fölment a szőlőbe, és a potymándi kadarkából jól bekapott, hogy felejtse a sok átélt szörnyűséget. Aztán fölírat- kozott a földigénylő bizottságnál, s mint újgazda kapott is három holdat a meglévő háromhoz. Boldogan élt, amíg el nem jöttek a mosolygós ötvenes évek, amikor ő az udvart, a begyűjtők pedig a padlást söpörték. Ezt még túlélte volna, de azt már nem, hogy a határban óriási építkezésbe fogtak, egy dicsőséges szocialista nagyüzemet kezdtek építeni, hogy ne csak a vas és acél, hanem a pétisó országa is legyünk. Mint a gomba, úgy nőttek ki az üzemi épületek a földből, ahol nemrég még birkanyáj és marhacsorda legelészett, ott most sztalinyecek hada törte a gyepet. A kémények és csarnokok mind nagyobb teret követeltek, s így aztán nem csoda, ha egy szép napon Sete Kovács János is arra ébredt, hogy a hat holdjára rátelepült a vegyi gyár. Nos, még szerencséjére, mert így nem minősült kuláknak, nem vitték el Hortobágyra délibábot termeszteni, esetleg Recskre ásványt gyűjteni. Mehetett a bányába, ahol a szénmezők és széncsaták hősét faragták belőle a körülmények. Innen is ment nyugdíjba, a nyolcvanas évek közepén. Sete Kovács azonban nem felejtette el, milyen sérelem érte. Gondosan őrizte a birtoklevel- ket, s amikor csak tehette, előszedte őket, megbizonyosodva arról, hogy itten igazságtétel kívántatik. Nos, kitört a magyar glasz- noszty - jól tudta Sete Kovács, mit jelent ez a szó, Nyizsnij Ta- gilban volt ideje mögtanúni - tehát ő is "lépett". Petíciót írt, nehézkes írással a Szocvegy-nek, hogy kérés nélkül vették el a föl- decskéjét, vagy visszaadják, vagy fizessenek kártérítést. De ne jelképes, hanem reál értéketlEl- ment a levél, s telt-múlt az idő. Válasz nem érkezett. No, kapja magát a mi Seténk, s a helyi járatra ülve felkereste a Szocvegy tágas irodaházát, melynek tetején messzire virított a veres csillag. Azzal kezdtem, hogy a jól táplált röndészek meg- állították, akik szép szürke egyenruhában feszítettek a kapuban.- Van-e papírja, bátyám? - kérdezte flegmán a magosabb. - Mer anélkül nem engedhessük mink be.- Nincs kérem semmim, csupán egy kérelmem. Amit az igazgató elvtársnak adnék át. Hogyha meghallgatna.- Jelentkezzen be a titkárságon, aztán majd meglátjuk - tanácsolta az alacsony kövérkés. - Kiértesítik. Sete Kovácsnak megmutatták, hol lehet fölíratkozni. No, ő oda is tüsténkedett, kihallgatást kért, annak rendje- módja szerint. A piroskörmű titkárnő fel is írta a címét. Még a telefonszámát is megkérdezte, de Sete Kovácsnak nem volt telefonszáma. Mit ad Isten, két hét múltán jött a Szocvegy-től az értesítés, ekkor és ekkor fogadja a nagyhatalmú igazgató elvtárs. A piroskörmű titkárnő kedvesen üdvözölte, s beszólt a "hangoson", hogy a "Vendég megérkezett". "Jöjjön be!" - hangzott a válasz.- Sete Kovács János vagyok - mutatkozott be a bányásszá lett paraszt.- Én meg Túli István - így az igazgató. - Aztán mi járatban, bátyám?- Tudja, Tulipiros elvtárs, nékem az ötvenes években, ami- kortájt a Szocvegy épült, a sztalinyecek elszántották hat hód födémét. Hát most azt kérném vissza. Vagy pedig fizessék meg az árát becsülettel. Nagyot kacagott erre Túli Pista, még a könnye is kicsordult.- Ezt meg hogy gondolja, bátyám? Hát nem tudja a jelszót: Fődet vissza nem adunk?- Akkor meg fizessenek, nagy itt a kassza - mutatott körbe Sete Kovács a pazar irodaberendezésen.- Nézze, nem én voltam, aki a sztalinyeceket a maga földjére vezényelte, én nem tehetek róla, hogy történelmileg ez így alakult...- Ilyen szemétül? - kérdezett vissza hegyesen Sete Kovács. Túli Pista széttárta a karját, mint aki tehetetlen. Hirtelen eszébe jutott valami, s ravaszkásan felragyogott a túli, azazhogy teli orcája.- Mondja, Sete bátyám, meg tudná mutatni, hol feküdt a maga hat holdja?- Hogyne tunnám - válaszol sértődötten a Sete.- No, akkor jöjjék velem, nézzük meg a területet. így is tettek. Amerre megfordultak, a sok overállos ember mind előre kö- szöngetett nekik; rámpákon botladoztak át, a fejük fölött daruk csörömpöltek, az üzemcsarnokok és csővezetékek zajától alig értették egymás szavát, a kéményekből sárgás füst szivárgott az égre. A Szocvegy teljes erővel dolgozott, hogy minél jobban "hozza a tervet", azaz minél többb eladhatatlan termékkel töltse meg az amúgy is dugig lévő raktárakat. Már a kerítéshez közeledtek, amikor egy csarnok mellett lecö- vekelt Sete Kovács.- Itt volna, la, innen kezdődik a födém, a fal alól kilóg a sarka ... - mutatta Túlinak a bányászparaszt. Túli Pista hiába meresztette a szemét, nem látott semmit. Somolyogva szólt kísérőjének:- Én nem bánom, vigye el azt a hat hold földet, ha tudja.- Azon ne múljék - köpte meg a markát Sete Kovács. Elkapta a födje csücskit, nekiveselkedett, s húzta, húzta, hogy a nyakán majd szétpattant az ér. S egyszer csak mi történt? Hát megmozdult a fal, mert a Sete kezdte kihúzni alóla az alapot. Túli meg piros arccal kiabált, ordított: "Hagyja abba, maga szerencsétlen, nem látja, mit művel?!’’ De ez a megátalkodott ember se nem látott, se nem hallott. Csak vonszúta a magáét, ki nem engedte a markából. Csöppet sem érdekelte, hogy háta mögött egymás után dőltek le a gőgös gyárkémények, épületek, a daruk orra buktak, a csővezeték pedig szétszakadt, mint a cérna. Pánikszerűen menekültek az overállosok, legelői Túli igazgatóval. Sete Kovács pedig kajánul vigyorgott magában, mint aki jó tréfát csinált. Azóta is mondják Potymán- don: "Elhozta, mint Sete Kovács a fődet." Péntek Imre UJ AESOPUS Sete Kovács hatholdas tréfája Washingtonban egy orvoskongresszus szünetében találnak egymásra. Tihanyi nem ismeri fel rögtön Szikszait, talán a galamb- szürke garibaldis szakáll, a jócskán megnehezült test miatt, de egyébként is hosszú évtizedek teltek már el az egyetem elvégzése óta. Szikszai kicsit meg is sértődik ezen, vagy legalábbis úgy mutatja, aztán nevetve legyint Tihanyi mentegetődzésére.- Ugyan hagyd el, nekem könnyebb volt, mert én már eleve magyarok után szimatoltam itt. Nem akadt nehezemre közülük kiválasztanom téged. Igaz, te valahogy nem is változtál olyan sokat. Se szakáll, se kilók, csak a hajad lett kevesebb. Meddig maradsz?- Holnapután már repülök is vissza.- Ilyen szűkre szabták a kimenődet?- Inkább a munka szabta szűkre, ami még otthon vár rám.- Értem. Holnapra van már programod?- Várost nézek, bevásárolok. Egyébként semmi különös.- Ne is legyen, mert nálunk vacsorázol. Csak Így teheted jóvá, hogy nem ismertél rám nyomban. Add meg a hoteled címét, délután ötre érted jövök. Rendben?- Rendben. Másnap Szikszai Buickja pontban ötkor áll meg a hotel előtt. Tihanyi várja a bejáratnál. Beül, elindulnak. Szikszai gyorsan hajt, de még így is beletelik egy jó félórába, amíg Washington központjából kiérnek Po- tomacba. Közben inkább a múltról beszélgetnek, hajdani professzorokról, egyetemi társakról, régi lányokról, kik az ő emlékezetükben még mindig szépek, fiatalok és természetesen ’56-ról, mely egyiküket ilyen messzire sodorta. Tihanyiból sebészprofesszor lett otthon, egyetemi tanár, akadémikus, a belgyógyászként Washingtonba érkezett Szikszai pedig két évtizede már, hogy magánklinikáján gyógyítja az egészségben szegény, de anyagi javakban annál gazdagabb betegeket.- Ketten azért vittük valamire - mondja nevetve - te nevet szereztél otthon, én meg pénzt idekint. Kár, hogy ezt a kettőt nem lehet összestimmeltetni, pedig úgy lenne az igazi. De hát érjük be most már az eredményeinkkel külön-külön, ne legyünk elégedetlenek. A villa, amely előtt megállnak, nagyon tetszetős, dehát ilyen a környező többi is. Legfeljebb a formák és a színek váltakoznak, hol szolídabban, hol rikítóbban, attól függően, melyiknek a tulajdonosa akarja tükröztetni mind egyértelműbben a jólétet. Tihanyi úgy érzi, mintha hirtelen egy film szereplőjévé válna, ahol már annyiszor tárult elé ez a látvány, ha a történet az amerikai dollárarisztokraták világában játszódott. Még Szikszai szalmaszőke, csontos, magas, két karján aranykarpereceket csör- gedeztető felesége is ismerősnek tetszik amikor a kolléga bemutatja neki.- Óh, igazán nagyon örülök ... - mondja a nő széles, nagy mosollyal villantva ki méregdrága fogsorát, aztán váratlanul hozzáteszi magyarul: - szódabikarbóna. Tihanyi értetlenül néz Szikszaira, aki fuldoklik a röhögéstől.- Semmi... semmi... Tudod, bizonyítani akatja, hogy magyar szavakat is ismer... Még a házasságunk elején igyekeztem megtanítani az anyanyelvemre, de kudarcot vallottam... Azért néhány szó máig megmaradt benne, és érdekes módon éppen a nehezebbek közül...- Valami butaságot mondtam?- Dehogy, Patrícia, dehogy... - simogatja meg engesztelésül Szikszai. - Nagyszerűen ejtetted ki, a barátom is tanúsíthatja... De tudod mit, mondj még néhányat!- Nem mondok, mert nevetni fogsz megint.- ígérem, hogy nem... Na, kis cicám, halljuk... Tihanyi kényelmetlenül érzi magát. Van ebben a szellemi idomárságban valami kegyetlen, ami messze esik a tréfálkozástól.- Szekérkerék... Kútgém... Dűlőút... - erőlködj ki Patrícia a szavakat, de Szikszai újból kipukkanó röhögésére abbahagyja.- Rossz ember... - mondja már ő is nevetve. - Ugye milyen kegyetlen? Ha egy honfitársával állít be hozzánk, mindig ilyesmivel gyötör. Kész! Nem mondok többet semmit. Inkább keverek nektek egy jó italt. A bárpulthoz megy, és hozzálát a koktél elkészítéséhez. A férfiak elhelyezkednek a dohányzóasztalt körbekaroló, puha kényelmet kínáló citromsárga bőrkanapén. Szikszai szivarral kínálja Tihanyit, de annak tagadó intésére csak ő gyújt rá. Nem volt itt mindig ilyen csend - mutat körbe. - Amíg itthon tartózkodtak a lányaim, gyakran rendeztünk partikat. Sikeresen, mert mindkettő talált magának férjet. Matyiin egy üzletembert, Kaliforniában élnek, Los Angelesben, Elizabeth pedig ügyvédhez ment, és New Yorkba kell repülnünk, ha látni akarjuk. Ő egyébként sikeres divattervező. Maradtunk ketten Patríciával, és megvan ugyan a baráti körünk, de mostanában már csak nagy ritkán jövünk össze. Sok a munkám, nem egyszer még aludni sem tudok hazajönni, ott töltöm az éjszakát a klinikán. Nekem mindenről tudnom kell. Nem állami intézmény - pillant oldalvást Tihanyira -, hanem az enyém. Mint ez a zakó rajtam. Ha engedem összepiszkítani, magammal tolok ki. Nem hibáztathatok senki mást.- Úgy látom, az a "zakó" - veszi át a hasonlatot Tihanyi - jól jövedelmezhet neked.- igen, de ez itt csaknem természetes. Kinek vágjak föl vele? Az csak otthon divat, hogy valaki a pénzével tüntet. Patrícia eléjük teszi az italokat. Elnézést kér, hogy kénytelen magukra hagyni őket, de még elő kell készítenie a vacsorát.- Menj csak, szívem - mondja Szikszai. Felemeli a poharát, koccint, iszunk.- Kitűnő - mondja utána Tihanyi.- Azt meghiszem. Patrícia nagyon ért az ilyesmihez. Es most gyere - áll fel hirtelen Szikszai -, megmutatom neked a szülőházamat.- Micsodát?- Jól értetted. A szülőházamat.- Képen? Filmen?- Ugyan. A valóságban.- Viccelsz?- Nem. Meglátod. A teraszon keresztül mennek ki a villát körülölelő több hektáros parkba, mely minden szépsége ellenére valahogy túl ''steril- nek" tűnik Tihanyinak. Túlságosan is meg- komponáltnak, és ráadásul mintha minden kicsit színesebb lenne a kelleténél. Zöldebb a pázsit, a bukszuscseijék, a gondosan nyírott sövények is rikítóbbak, még a gruppokban, ágyásokban pompázó különös formájú, illatú egzotikus virágok is. Talán még a nyugodni készülő nyári nap is fényesebbnek tetszik, mint hatalmas aranypénz, ahogy mindinkább belecsúszik az azúrkék égi perselybe. Megkerülik a tágas, nagyméretű fürdő- medencét, és hosszú, egyenes, kavicsos sétányon távolodnak mind messzebb a villától. Szikszai nem szól, öles léptekkel siet előre, mint aki alig vátja már, hogy célhoz étjén. A sétány később jobbra kanyarodik, Tihanyi számára ismeretlen, törpe növésű fák között halad tovább és beletorkollik egy fahídba, mely mesterséges tavon ível keresztül. Átmennek a hídon, Szikszai néhány lépés után megtorpan, előbbre mutat.- Ott van! Győződj meg róla a saját szemeddel! Fehérre meszelt, sátortetős, cserepes magyar parasztház, oldalt hosszú ámbitussal. Tihanyit váratlanul éri ez a látvány. Megkövültén áll, és egy pillanatra cserben hagyja az idő- és térérzeke. Vajon hol is van ő most?- A szüleim elhaltak - mondja Szikszai - maradt ez a ház, jóformán bagóért sem kellett volna senkinek, hiszen már a falumban is a kornak megfelelően építkeznek. Ezt pedig még a nagyapám csinálta, valamikor a múlt század utolsó éveiben. Vályogfalú és eredetileg zsúptetős volt, amit később az apámék cseréltettek ki cserepesre. Előbb- utóbb tönkrement volna, hiszen senkim sincs otthon néhány távoli rokonon kívül. De hát ez nekem a szülőházam. Miért menjen veszendőbe? lebontattam, kihozattam, kerítettem magyar mestereket az öregebbek közül, akik itt újra felépítették. Pénzért mindent meg lehet valósítani, de nekem bőven megérte. Ha haza akarok menni, most már bármikor megtehetem. Gyere, nézd meg belülről is! Bemennek a házba. Középen a konyha, jobbról a padlós "tiszta szoba", balról a hétköznapi, a sárpadlatú másik. Szikszai ez utóbbiba vezeti Tihanyit.- Minden úgy van, mint régen - mutat körbe -, még az apám első világháborús képe is itt a falon. Vagy ott az a homályos tükör, amibe még a nagyanyám kötötte meg a kendőjét, ha templomba készült. Nézd a kredencet, a karoslócát, az asztalt, a felpó- colt ágyat, szinte sugározzák felém az emlékeket. Az amerikaiak megőrülnek ezért a házért. Tudod, hányán akarták már megvenni? Nekik kuriózum, de nekem a múltam: Ha meg akarok pihenni, csak ide bújok el. A kredenc tetejéről zöld színű, csatos üveget vesz el. Odamutatja Tihanyinak.- Szilvapálinka. Otthoni főzet. Ézt még a házzal együtt hoztam magammal. Ülj le. Igyunk. Valid be, hogy erre az egészre nem számítottál, professzor út?- Nem ... - mondja Tihanyi, és leül a karoslócára. Szikszai két pohárba töltöget a pálinkából, aztán maga is mellé telepszik. Koccintanak, isznak.- Amióta ez a ház itt van, valahogy sokkal Í 'obb ... Elüldögélek itt a károslócán, és el- tépzelem, hogy újra otthon vagyok...- Arra nem gondoltál, hogy a valóságban is ... _ - Hogy hazatelepüljek? nem, arra nem. Öregségemre kezdjek mindent elölről? Ne feledd, azért itt már vagyok valaki. Most már minden ideköt. Még ez a ház is. - Elhallgat, tűnődve forgatja kezében a kiürült poharat, aztán csöndesen leteszi az asztalra. - Csak tudod, akkor rossz, ha kimegyek innen, és nem érzem a Tisza szagát. Nem látom a homokos partot a fűzfákkal. Közel volt hozzánk. Apám egy időben halászott is. Gyerekként sokszor beültem vele a ladikba, és néztem a vizet. Megunhatatlanul. Dehát ugye, a Tiszát mégsem hozhatom ki?- Azt nem ... - mondja Tihanyi. - És nem hozhatod ki azt a földet sem, amin ez a ház állt... Holott te is tudod, hogy az egész csak azzal együtt teljes...- Nem igaz! Nekem ez is elég, nekem nem kell több! Ne akard ezt elvenni tőlem, még gondolatban sem! Felugrik, kisiet. Tihanyi utána megy, ott találja az ámbitus egyik oszlopának dőlve.- Ne haragudj, nem akartalak megbántani... Szikszai hirtelen szembefordul vele, ránéz.- Mondd, te azt hiszed, hogy én... Hogy a lelkem még... Hogy azt nem tudtam a szülőházammal együtt kihozni?- Nem mindegy, hogy én mit hiszek?- De igen... - mondja csendesen Szikszai -, végül is mindegy... Elfordítja a tekintetét a másikról, valahová messzire. Aztán váratlanul felnevet, ideges, apró kis nevetéssel. - Igaz is, a vacsora! Gyere, öregem, mert kikapunk Patríciától. 11 Tóth-Máthé Miklós: A SZÜLŐHÁZ
