Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-24 / 20. szám
4 Néplap 1990. JANUÁR 24. Lemaradtunk a listáról Mottó: Az ember oda megy dolgozni, ahol munkát kap Beszélgetés dr. Bugán Mihállyal, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tanács elnökhelyettesével-Valamivel több, mint egy esztendeje a kormány elhatározta: a gazdaságilag elmaradott megyéket anyagilag is támogatni kell, annak érdekében, hogy ahol szükségét látják, új munkahelyeket teremthessenek. Mi jutott nekünk ebből a segítségből?- Nos, lemaradtunk erről a listáról, ami nem is történhetett másként, hiszen a kormányzati döntés igazságtalan. Sem a mának, sem a jövőnek nem felel meg, mivel az a tétel, hogy "elmaradott megyék" - ellentmond a valóságnak. Tudniillik, elmaradott megyék nincsenek. Vannak ezzel szemben elmaradott térségek mindenhol, de különösen az Alföldön. És szerintem ezt az elvet kellene érvényre juttatni, ha segíteni akar a kormányzat. Másként szól viszont a határozat. S mivel ez nekünk nem kedvez, magunk próbálkozunk segíteni önmagunkon.-Hogyan?- Válaszomat kénytelen vagyok számadatokkal kezdeni, mivel azok bizonyítanak. Tehát: a kunszentmártoni, a tiszafüredi térségben minden ezer ember közül 129 dolgozik, vagy ugyanez az arány Tiszafüreden 81, Kun- szentmártonban 92. Némi túlzással, csaknem afrikai állapotok. E súlyos foglalkoztatásbeli gondok késztették a testületet arra, hogy felmérjük, hol tudunk - a lehetőségek szerint azonnal - segíteni. Ehhez viszont össze kell fogni. Az az elképzelésünk, hogy minden állami vállalat, a cégek, mezőgazdasági üzemek, akár egyének is pályázzanak - milyen területen kívánnak új munkahelyet teremteni. Ehhez ad a megye a saját pénzéből bizonyos összeget. Kikérjük hozzá az országos foglalkoztatási alapból is a részünket, annak arányában, hogy ki mekkora vállalkozásba akar kezdeni. A harmadik rész pedig az adott vállalkozók saját pénze lenne. Hogy hol tartunk? A pályázatok sokaságára számítottunk, de csalódnunk kellett, mert az érdeklődés jóval szerényebb, mint vártuk, amennyi szükséges, de azt is mondhatom, amennyi kötelező lenne - saját érdekükben.-Ennek mi az oka?- Az ok egyszerű: a saját erő, a saját pénz hiánya. Az ma már nem járja, hogy Állam bácsi adja a pénzt, aztán ha beválik szerencse, ha nem, hát "nem az én pénzem". Ez nem megy. Elképzelésünk szerint legkevesebb harminc, de legalább ötven százalék saját erő kellene egy-egy új munkahely megteremtéséhez, a hiányzó összeget adná a megye. Ezt a segítséget nem szabadna elszalasztani. De hát gyéren sorjáznak a jelentkezők. Amit eddig említhetek, a múlt évben már bővült valamit a tisza- őrsi orvosi műszergyártás, Tiszafüreden növelték a Kézműipari Vállalat helybeli létszámát, vagy a tiszakürtiek és a nagyré- viek megteremtették a cipőfelsőrész készítés feltételeit és munkát adtak jó néhány ottani asz- szonynak, akik addig csak odahaza dolgozhattak. Ügyesen pályázott a Nagykunsági Fémipari Szövetkezet karcagi részlege, amely ilymódon csaknem hatmillió forint támogatást kapott, és több karcagi embernek adott "cserébe" munkát. Még egy jó példa: a tiszafüredi Autószol ugyancsak megyei támogatással bővítette a helybeli szervizüzemet, ahol szintén több szakember állt munkába, mivel megtalálják a számításukat. Csakhát mindez kevés. Több és még több kellene. Annál is inkább, mivel akár a tiszazugi, a karcagi, vagy a füredi térséget tekintjük, egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az emberek, akik nem találnak munkát - márpedig egyre többen vannak ilyenek - elhagyják az otthonaikat, s ez mindenekelőtt a kis falvakra érvényes. A falvakban hiányzik a munkalehetőség, és még egy, már előre "látható" veszély is fenyegeti a falvakat. Ahol úgynevezett telepített üzemek vannak, félő, hogy a nagyvárosi anyavállalat éppen ezeket a "falusi üzemeket" szünteti meg először. Ezekkel a fenyegető veszélyekkel mi máris számolunk. Éppen ezért is szeretnénk bátorítani az ilyen térségekben gazdálkodó ipari, mezőgazdasági üzemeket, hogy ha egymásra találnának, fogjanak össze, keressenek együtt piacot, szövetkezzenek, építsenek együtt, s termeljenek kitűnő minőségű árut, hiszen az emberek, különösen ha meg is fizetik őket, képesek jó munkát végezni, jó terméket adni. Amíg magunk se mozdulunk, addig senki nem mozdít bennünket.-S miért nem mozdulunk? Vagy miért csak nehezen?- Erre két döntő okot említhetek. Az egyik: nem tudunk még vállalkozni. Vagy nem merünk, mert ez a szellem hiányzik még az idegrendszerünkből. Nem idomultunk még a gondolathoz. Eddig ugyanis mindig "vállalkoztak" helyettünk, mindig megmondták: ezt kell csinálni, tenni, és azt csináltuk, és azt tettük. Nem szeretnék nagyokat mondani, de át kellene programozni a gondolkodásmódunkat. A megye vezetőinek, az igazgatónak, a szövetkezet elnökének, kivétel nélkül mindenkinek.-Mivel próbálkoznak?- Segítség nélkül nem tudunk továbbmenni. Ezért próbáljuk például "elfelejteni" a megyehatárokat, és igyekszünk a szomszéd megyékkel párban lépni. Már évekkel ezelőtt vettük a bátorságot és át-átléptünk más megyéjébe. Bár néha ki is kaptunk ezért, de utólag mindig kiderült: nem vesztettünk a "határok eltörlésével". Most a még szűkösebb anyagi világban pedig még inkább igyekszünk összefogni. A legközelebbi példa erre: a napokban egyezkedtünk a két szomszéd - Heves, illetve Hajdú- Bihar megye - elnökhelyettesével, és az ottani illetékes szakemberekkel, mit tehetünk azért, hogy a Tisza-tó végre elnyerhesse a kiemelt üdülőkörzet rangját. Különböző cégekkel tárgyalunk, amelyek - hazaiak és külföldiek egyaránt - hajlandóságot mutatnak a befektetésre. S itt különösen fontos, hogy kemény valutát is hoznak, ami, ha mi vállaljuk a feltételeket, s ha megteremtjük azt a tömegkommunikációs hálózatot, amely lehetővé teszi, hogy a nyugati üdülővendég felveszi a telefont, hívja a müncheni rokonokat, vagy akár az amerikai családot, és nem reg- geltől-estig kell várnia, hanem azonnal a rokon veszi fel a kagylót... Amennyiben ez így lesz, márpedig mi így akarjuk, akkor itt majd jól érzi magát a nyugati tőke, de mindenekelőtt a vendég. Vállalkozni mer majd a turizmus, a gyógyidegenforgalom, ami nekünk hozza majd a forintot. Az itt élőknek is persze, akik szintén jobban érzik majd magukat otthon, és - hogy szépen mondjam - örömmel akarnak majd odahaza a faluban megöregedni, a fiatalok otthon maradni, s nem elvándorolni, hiszen képesek lesznek otthonaikban jól élni. Ilyen jellegű példát szeretnék én sokat sorolni, akkor talán a kormányhatározat is megváltozhatna, s az ilyen elmaradott térségek jutnának fel a listára... Balogh György. Gyalogtúra a világ körül Egyik délután minden e- lözetes bejelentés nélkül három fiatalember kopogtatott stúdiónkban. Egyikük kezében irka-firkának tűnő cetli volt, rajta különböző országok neveivel.- Innen indulunk, erre megyünk, szóval megkerüljük a Földet - mondták. A három "maratoni-vállalkozó" Várhelyi Tibor, Lovrity Tamás és Mészáros Zoltán.- Gondolkoztunk, hogy valamit ki kellene találni - kezdi Zoltán - és úgy gondoltuk, hogy miért ne járjuk körbe a Földet.- Valóban, miért is ne?- Igen, de gyalog. Négy és fél, öt évet szánunk az útra. 1991-ben indulnánk Csehszlovákia felé, Európa utolsó állomása Norvégia lenne. Ezt Kanada követné, majd végig egész Amerikán. Utána Ausztrália, Dél-Kelet Ázsia, Thaiföld, Burma, Irán, Törökország, és végül Jugoszlávia az útirány. Jó lenne addig szponzorokat találni.- Hogyan készülődtök? Egyáltalán mi a vállalkozásotok célja?- A nagy út előtt "próba- utat" tervezünk Törökországba. Viszünk magunkkal filmfelvevőt és megörökítjük a legszebb templomokat. Márciusban indulunk, naponta 25 kilométert gyalogolunk, és így araszolva közelítjük meg a célt. A világ körüli gyalogtúránk során mindenhol hirdetjük majd környezetünk megóvásának fontosságát.- Egyelőre igen keveset tudhatunk rólatok...- Reméljük, hogy az út során, illetve a végén ez már nem így lesz! Benkö Imre Emelünk Mi, ugye emelésekhez edzett nemzet vagyunk. Minket már kiemeltek a törökök, az osztrákok, a szovjetek, az egész keleti tömb, s a sok-sok kiemeléstől kezdünk csömört kapni. Pedig íme: itt az újabb kiemelési kísérlet: fölemelnek Európához. Talán azért, mert a fejünk tetejére állítva kísérletezgettek az emelésünkkel, s nem vettük észre a nagy igyekezetben, hogy minél feljebb, annál lejjebb? Az újabb emelkedés előtt ezért alá kell vetni magunkat egy fájdalommal teli talp- raállítási kísérletnek. Emelünk. Emelünk sörös krig- lit, emelünk tétet - hisz vidám és játékos kedvű nemzet vagyunk. Emeltük az életszínvonalat is, mert ugyanakkor felelőtlen nemzet is vagyunk. Hiszen ezt úgy tettük, mint néhány súlyemelőnk Szöulban: nem volt meg a súlyhoz az erőnk, ezért segítséget vettünk igénybe. S most éljük a betegség utáni gyógyulás fájdalommal járó és elhúzódó periódusát. Emeljük az árakat is. Emelték. Kik? Hát az áremelők. És miért? A mi jól felfogott érdekünkben. Évekig azért emelték az árat, mert külső-belső egyensúly kell. Azután emelték az árat, mert útépítés kell. Aztán azért, mert most már isten bizony útépítés kell. Most meg már meg se mondjuk, milyen útépítésre kell. Talán nem is útra, hanem hídra! Ez az! Mi biztosan hidat építünk: híd a múltból a jövőbe, keletről nyugatra, ez lesz ám az építmény! Ez legalább konkrét, nem úgy, mint a régi maszlagok. S ha egyszer ezen a hídon végigmegyünk majd! Az maga lesz az álom. A hídépítéssel járó áldozatokra ne is nézzünk! Áldozat mindig kell. Inkább arra gondoljunk, hogy a híd ékes szalagját miként vágja át maga a Valutaalap: akiért ennyi áldozatot érdemes hozni, akiért ennyit érdemes emelni. Mert még e legutóbbi emelés is másra kell. Mert azt ugye senki sem gondolja, hogy ezután az emelés után tisztábbak lesznek a vonatok, vagy netán pontosabbak?! És az se fordul meg senki fejében, hogy az autóbuszok kevésbé lesznek zsúfoltak. Netán a sofőt megvárja a busz után loholó nyugdíjast, s nem az orra előtt csapja be az ajtót, hogy: Tata, majd jön a következő! És azt se tetszenek gondolni, remélem, hogy nem lesz savanyú a tej, mire felbontják otthon, vagy hogy az a pici lyukacska a zacskón eltűnik, ami most még épp elég nagy ahhoz, hogy turmixot varázsoljon a szatyor tartalmából, mire hazaérünk. Azt pedig egyenesen bűn volna feltételezni, hogy ilyen emelés után a harminc egynéhány forintos sonka tíz dekáját nettó súlyban számolják fel, és nem a zsírpapírral együtt; hogy ennyiért nem kell a benzinkútnál összeolajozni a kabátunkat, mert a mindig mosolygó kútkezelők szolgálatkészen kiszolgálnak. És azt se szabad képzelni, hogy az új Trabantok, Ladák jobb minőségűek lesznek, vagy hogy a szervizekben körültekintőbben végzik a munkát. Nem, kérem, erről szó sincs! Ez a bevétel nem az a bevétel! Nem a szolgáltatások javítására, nem az életminőség hőn óhajtott jobbítására, még nem is az európaiságra kell ez a pénz. Nem. Árra majd egy másik emelésből ha futja. De nem a következőből. Attól tartok, hogy addig még néhányszor fölemelnek rajtunk. Kíváncsi leszek, mikor vesz- szük már észre, hogy akik emelnek, azok nem a hónunk alá nyúlnak, hanem a fejünkre állnak. Hogy így nem lehet emelni? Hát dehogynem! Nem veszik észre? Nem látják! Nem érzik?! Gyuricza Péter Egyszerűen - boldogan Öt oldalas levél érkezett a Baby Boogie műsor címére Tö- rökszentmiklósról, Tarjániné Verseghy Erzsébettől: jóindulatú megjegyzésekkel, tele olyan javaslatokkal, amit bármely úgynevezett rétegműsor szerkesztője csak jónéven vehet hallgatóitól. Hiszen, időnként szembetalálja magát az ember a kritikus kérdéssel: hallgat titeket egyáltalán valaki? A levélíró soraiból egyebek között kiderült, hogy nem él szikrázó pompában, nem járatja gyermekeit butikos holmiban, Bécsben sem voltak... Szolidan, egyszerűen, de boldogan élnek, most várják harmadik gyermeküket. Vendégül hívtam Erzsébetet a stúdióba egy Baby Boogie-ra. El is jött, mosolyogva, piros, magavarrta kismamaruhájában, magával hívta szomszédasszonyát, G. Szabó Miklósnét, Ilonkát, egy háromgyermekes édesanyát. Erzsébet: - Általában mindenki a hátrányáról beszél, pedig nagyon szép dolog több gyermekkel élni, még ha néha ez a kényelmünk feladásával is jár. Ne keressük a gondot, jön az magától is, ha akarom, ha nem. Szép dolog a gyermeknevelés, fontos, hogy visszaadjuk a család tisztességét, becsületét. A szeretet mindenek felett a legfontosabb, viszont már lassan ideje sincs rá a legtöbb szülőnek. Borzasztó, hogy csak kötelességből nevelik a gyerekeket.- Mekkorák a gyermekei, Erzsiké?- A nagyobbik lányom, Lilla hároméves múlt, Bernadett pedig egy. A harmadik éppen útban van. Februárra várjuk.- Ilonka már könnyebb helyzetben van, ugye? Ilonka: - Igen, bár megvallom, nagyon irigy vagyok Erzsikére, hogy megint kicsije lesz. Valahogy ösztönösen vágyom erre az állapotra. Nálunk a legnagyobb, a fiam tizenhárom múlt, a középső, Ilonka tíz és a legkisebb, Katica, az Erzsikéével, a kis Lillával egyidős. Úgy jöttünk össze a terhesség alatt, összetartottunk jóban, rosszban.- Erzsiké, nagy bátorság volt vállalni még egy gyermeket azok után, amin keresztül ment eddig. Erzsiké: - Valóban, nyolc év után sikerült először, ekkor jött Lilla. Volt egy komoly nőgyógyászati műtétem, emiatt a koraszülötteknél gyakran előforduló agyvérzés sajnos Lillát is elérte. A kislányon később koponyaműtétet hajtottak végre, csak egy éves kora táján kezdett úgy fejlődni, mint a többi, vele egykorú.- Ez biztos felkavarta a családot. Hogyan vészelték át a legnehezebb időket?- Erzsiké: - Igen, mindenki feszült volt, de vigyáztunk, nehogy ezt kifelé is mutassuk. Ha úrrá lett volna rajtunk a pánik, ennek kárát csak a gyerek látta volna. Önuralom kérdése. Ebben együtt volt az egész család. Különben ki tudja, hogy alakul.- llonkáéknál sem lehetett minden rendben, mert említette, hogy a kicsi lány szintén koraszülött volt. Ilonka: - Nálunk a sors ajándéka volt a két nagyobb gyermek is. Katica születésével pedig megkezdődött egy hosszú, izgalommal teli időszak. Én nem tudtam ezt higgadtan elviselni. Sokat sírtam, nehezen tudtam erőt venni magamon. De a gyerekek, bármilyen kicsik is voltak, sokat segítettek rajtam.- Nem kényeztették el a kicsit, mert egy beteg gyermeket könnyen el lehet? Ilonka: - Hát, azt hiszem, ha ez így történt, akkor ezt a két nagyobbik akarta. Mindig babusgatták. Ma is a legkisebb a család kedvence. De a nagyobbak, főleg a fiam, már a jobb kezem, a férjem a mentőknél dolgozik, három műszakban, és igen elfoglalt.- Mikor van együtt a család? Ilonka: - Hát sokszor elmegyünk nélküle kirándulni, az állatkertbe, a vidámparkba. Ilyenkor viszünk magunkkal uzsonnát, hogy az se legyen gond. Ha a férjem is tud jönni, akkor általában strandra megyünk.- Mindkét családban leányuralom van, Erzsiké most titokban mire vágyik? Erzsiké: - Hát én nem tudom, mit kezdenék egy fiúval. Azt mondják, azt is meg lehet szokni. A kislányomat is szoktatom, simogatja a pocakomat, készül a kistestvérre. Meséli másoknak is, hogy ha fiú lesz, Ádámnak, ha lány, akkor Andreának hívjuk. Mutatja, ki hol fog majd aludni, és nagyon kíváncsi, miért nem jön még elő?- Nem beszéltünk még arról, mit bír el a pénztárca egy nagycsaládban? Ilonka: - Törökszentmiklóson szerencsére lehet állatot tartani, növényt termeszteni, s ezt szeretjük is csinálni. A gyerekeknek is külön kertecskéjük van, mindenkinek külön feladata van, ők veteményeznek, virágot ültetnek, a tyúkok a fiam reszortja, kétéves kora óta ő szedi a tojást.- Erzsikéék hogy jönnek ki a pénzből? Erzsiké: - Mi is a legtöbb dolgot magunk termeljük meg. Édesanyámmal varrunk, összetart a család. A gyerekek még picik, a férjem háromműszakos, sokszor hétvégén is dolgozik. Van bőven munka. A világgal mi nem tartjuk a tempót. Autót is csak Lilla betegsége miatt vásároltunk. De nagyon örülök, hogy kész lett a házunk, és fedél van a fejünk fölött. Mit mondjak? Amíg a részleteken túl nem leszünk, addig bizony egy kicsit szűkölködünk. Nyaralás? Nem tudom... Három éve voltunk utoljára. Melczer Irén
