Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-24 / 20. szám

1990. JANUÁR 24. Néplap 5 Hozzászólás cikkünkhöz Kérdések a Gyermekváros(ok)ról Olyan műholdvevő antenna forgalmazását kezdi meg a Selectronic Híradástechnikai Termékeket Gyártó és Forgalmazó Kft., amellyel Budapest területén jó minőségben foghatók a Magyar Posta által sugárzott műholdas tévéműsorok.A Selectronic a 83 centiméter átmérőjű parabolaantennából, a japán fejegységből, valamint a beltéri átalakítóból álló komplett rendszert azoknak ajánlja, akik nem csatla­koznak semmiféle kábeltelevíziós rendszerhez s így számukra elérhetetlenek a televíziós műholdas adások. Ezzel a rendszerrel mindenki foghatja ezeket a műsorokat. Az új berendezés valamennyi Magyarországon forgalomban lévő televíziókészülékhez illeszthető. /MTI fotó: Balaton József/ _______ L ezárt /panaszos/ kerülő utak 2. Nem kell az ügyész k< n mindig bokszkesztyűt li Narancsot már nem termesz­tünk. Liszenko elvtárs rég megbu­kott. Makarenko is deffenzívában van. De bástyái még virágoznak! Már ahogy szocialista vívmánya­ink virágozni szoktak. Kicsit drá­gán (kicsit?), csekély hatásfokkal, de távolról még mindig igazán im­pozánsan (közelről úgy sem na­gyon érdekel manapság senkit más baja, van elég mindenkinek). És ha valakinek mégsem tetszene itt minden, egy-két demagóg, szív­szaggató szólammal nem nehéz megtéveszteni a gyanútlan olvasót - újságírót. így sok mindenről szó eshet: lehet apró-cseprő ügyeken rágódni, kicsiket felnagyítani, na­gyokat bagatellizálni (lásd: Mün- nich-Gyermekváros vita), de a lé­nyeg senkit nem érdekel: kell-e Gyermekváros? Főleg ilyen, és így? Kuckó helyett komfort A gyermekvédők évtizedek óta harsogják: legfontosabb a preven­ció! Vajon nem a prevenciót szol­gálták volna azzal is, ha nem építik fel ezeket a monstrumokat? Nem segítenénk azzal is ezeken a való­ban gyámolításra és szeretetre szo­ruló gyerekeken, ha nem ilyen kö­rülmények között próbálnánk fel­nevelni őket? Milyen körülmé­nyek között? Hisz itt minden cso­dálatos! 20 ezer légköbmétemyi tér, nagy tornaterem, ebédlő, mely színházterem is, hatalmas aula, sok-sok folyosó, műhelyek, iro­dák, mosoda, minikórház, tanter­mek és szobák, szobák, szobák... Hol adatik ez a komfort az átlagos magyar családoknak? Hogy a gye­reknek nincs egy kuckója, hogy hatan vannak egy szobában (1 sza­bad m2/fő), húszán egy csoport­ban, több mint kétszázan (felnőt­tekkel több mint négyszázan) a házban, hogy még a WC-t sem zárhatja magára? Hogy az ambiva­lens érzelmeket kavaró, nyomasz­tó, kitörölhetetlen múlttal, s csalá­di háttérrel együtt, ez idegesítő le­het? A folytonos együtt mozgás, egyszerre cselekvés, a meg nem értett rendszabályok vajon mit se­gítenek? Családias, esetleg terápiás lég­kör kialakításáról szó sem lehet, ennek látszatának megteremtésé­ért sok nevelő küzdött és küszkö­dik most is, tisztelet érte. Az alkoholisták és "vándorok" mellett sok altruista nevelő is meg­fordult az intézetben, de előbb- utóbb rá kellett jönniük, mindez bizony nem karitatív alapon szer­veződött. Egy ilyen "nagyüzem" vezetését kétféle ember vállalhatja el: az egyik, aki igazodik az adott feltételekhez és a gyermekvéde­lemben kialakult rendszerhez, és bízik benne, ha nagy odaadással, szívügyének tekintve csinálja e munkát jót tesz; a másik, aki e rendszer hibáit látva, a gyermekek érdekében megpróbál változáso­kat hozni, még ha ez a saját hatal­mának felszámolását is jelenti. Természetesen nem az utóbbi típu­sú ember került az élre, így nem is csoda, ha a "birodalom" minél to- vábi fenntartása, bővítése (belső iskola, ifjúmunkás-otthon, családi házak) a célja, hisz "élete a Gyer­mekváros". Persze a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetnek sem rossz ez a helyzet, hisz háromszáz, a megyében élő állami gondozott gyerek napi gondja, időlegesen, nem az ő vállait nyomja. Ezek után igazán nem csodálha­tó, hogy igazi pedagógiai program, hosszabb távon is utat mutató, az ott dolgozóknak kapaszkodót je­lentő nevelési koncepció sohasem volt (a különböző rövid és hosz- szabb távú "tervek" nem nevezhe­tők annak, a mostani nyilatkoza­tokból sem látni, hogy ennek elké­szítésére kísérlet történne). A kon­cepció - és egyben a nagyobb fele­lősségvállalás - helyett maradt a "jól leszabályozott" élet, a gyere­keknél a szocializáció látszatát keltő hospitalizáció, a sikertele­nebb esetekben a regresszió. Mindez összefügg a laissez faire (ráhagyó) és autokrata vezetési stí­lus váltogatásával (melyből, bár a két stílus között van, soha nem lesz demokratikus), az ad hoc, egymás­nak gyakran ellentmondó intézke­dések sorozatával, az üres, ködös frázisok pufogtatásával, a nem egyértelmű utasítások, a határo­zatlanság miatt az emberek elbi­zonytalanodásával, így azok vélt vagy valós hibázásaival. Mindez a kezdeti időkben előbb nagy fejet­lenséget, később a nevelőkjószán­dékú tenniakarása és a magyar gyermekvédelem szokásainak "nem ismerete" miatt látszólag ko­moly fellendülést hozott az inté­zetbe. Az egy hiba, egy leszabá- lyozás lassan, de biztosan szürkí- tette, merevítette be a mindennapi életet. Egy gyerek eladta, elvesz­tette a ruháját? - minden gyerek, minden ruhájába bele kell írni a gondozási számát! Hogy ezek után még annyira sem érzi sajátjának a ruhát? Hogy a társadalmi tulajdon­nak vagy a léleknek a védelme el­őbbre való? Okvetetlenkedések! Ezek így vannak mindenütt! Leg­alábbis errefelé. A jól működő mechanizmus Egyik nevelő nem tartott tanszo­bát a hétvégén? - mindenkinek 6- 19 évesig egységes időpontban le­gyen a tanulás, most már hétvége­ken is. Hogy a többség nem azért tartott a hétvégén is tanszobát, mert kötelező, hanem azért, mert felelősnek érezte magát a gyere­kek szellemi fejlődéséért is? Egy-két nevelő néha késik? - mindenki holnaptól jelenléti ívet vezet (a blokkolóóra sajnos drága és most nem kapni)! Hogy a neve­lők nagy része sokkal többet volt bent idáig, mint a munkaideje? Hogy kezdik úgy érezni az embe­rek, egy hivatalba járnak be nap mint nap és nem szülőpótlók, ha­nem csak egy könnyen pótolható kis alkatrészek a nagy gépezetben? Hogy a gyermekekkel kialakított erősebb érzelmi viszony nem kívá­natos, mert a gyermekek és neve­lők folyamatos csereberélésénél, rakosgatásánál ez csak bonyodal­makat okoz? Hogy csak annál nem találnak hibát, aki a legkevesebbet csinálja? A sor folytatható, a kér­dések kérdések maradnak és a hi­vatal lassan beáll. Egy rövid történet leírása saj­nos kikerülhetetlen, a jobb meg­értésért, valamint azért, mert az igazgató szerint ezzel az ese­ménnyel billentettem ki a Gyer­mekvárost a "jó kerékvágásból". Megakadályoztam, hogy egyik pillanatról (szó szerint!) a másikra, a két év alatt beszokta­tott, most már otthonosan mozgó csoportomból tizenhárom felső­tagozatos gyereket "elcserélje­nek" a Tiszakürti Nevelőotthon végzett nyolcadikosaival. Azt hittem, a gondjaimra bízott gye­rekekért, akár a sajátjaimért, tel­jes erkölcsi felelősséggel tarto­zom, ha kell a saját felet­teseimmel szemben is képvisel­nem kell az érdekeiket. Lehet, hogy más nem csodálkozna, ha egyszer hazaérve közölnék vele otthon, hogy gyermekeit mos­tantól egy másik család neveli, de ne izguljon, kap ugyanannyit helyette. Úgy éreztem, így a bé­lyegeket cserélik. A végén örül­hettem, hogy legalább a gyere­kek a helyükön maradhattak, mert természetesen a nevelőket azért át kellett csoportosítani. Azok a gyerekek, akik semmi állandóságot, biztos fogódzókat - nevelők, gyerekek, környezet - nem találnak, akiknek kialakuló kapcsolatait mindig szétszakítják, előbb-utóbb egyre érzéketlenebbé, fásultabbá, kapcsolatok kialakítá­sára, tartására, megszokott kom­munikációra képtelenekké válnak. így semmi váratlan nincs az el­múlt hónapokban történtekben. Mindezt nem volt nehéz az előbbi­ekben leírtak alapján megjósolni távozásom előtt, 1986-ban, egy ér­tekezleten, amikor egy épp aktuá­lis (sokadik) kivizsgálás utáni ta­nácsi elsimítás folyt. Helytelen hozzáállásomért - mert nem azt mondtam, hogy "holnaptól min­denki kéz a kézben!” és "biztos jobb lesz itt minden!" - elmarasz­taltak. Szomorú, hogy még mindig ilyen egyszerűnek képzelik el egyesek a valódi megoldásokat. Szomorú, hogy még mindig annyit lát sok kívülálló, hogy ha ősszel (csak ősszel?) nem verik meg azt a pár gyereket, akkor az utána tör­téntek nem következnek be, és mindenki élne boldogan. Altató határidők Hallom a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek kórusát, ezeket az általános problémákat is­merik, de sajnos másképp nem mehet, nincs elég pénz, nincs elég nevelőszülő, nincsenek kicsi, spe­ciális otthonok, muszáj a Gyer­mekváros, és ez csak így tud üze­melni. Ha csak így, azt bizony nem szabadna hagyni, pont a "sóhajto­zó kisgyermekek" miatt, akikra oly szívesen hivatkoznak. Érde­mes lenne komolyabban megkér­dezni az embereket, negyedéért- harmadáért adnának-e otthont ezeknek a gyerekeknek, legalább a nagy részének? (Jelenleg kb. 200 ezer forintba kerül így egy gyer­mek nevelése évente.) Valószínű­leg még válogatni is lehetne a je­lentkezők között és jó szakem­bergárdát toborozva segíteni őket. Vizsgálatok (?) folynak ismét. Itt is, ott is. Nem tudni mire terjed majd ez ki. Átvizsgálják-e a jelen­legi nevelési "koncepciót"? Élőke- rülnek-e a régebbi jelzések, a ki­adott feladatok, azok teljesítése? Nem valószínű. Viszont ki fognak jelölni újabb feladatokat, határidőket (egy félév alatt majd elalszik az ügy!), és "ha­talmas" erőfeszítések árán, megy minden tovább. Itt is. Szügyi Csongor volt nevelőtanár Tegnap megjelent írásunk folytatásában dr Törőcsik Béla megyei főügyészhelyettes beszél megváltozott feladataikról.- Hiányos az állampolgárok jog­ismerete. A tapasztalataik szerint kihasználják-e az emberek a jogor­voslati lehetőségeket? Alkotmány az iskolában- Mi is tapasztaljuk ezt. Nem lehet azonban - és nem is kell - célként kitűzni, hogy mindenki részletesen ismerje a jogszabályo­kat. Ha valaki úgy véli, hogy vele szemben jogtalanul jártak el, jog­ban járatos szakemberhez kell for­dulnia. Ebben segítenek a bírósági és ügyészségi fogadónapok és az ügyvédi munkaközösségek. Az Alkotmány ismerete azonban min­den állampolgártól elvárható! Ta­pasztalatom szerint a gondot az je­lenti, hogy ezt még sokan nem is­merték fel, pedig a ma már mo­demnek nevezhető Alkotmány is­merete az állampolgári alapmű­veltség szerves része. Az Alkot­mányban tételesen felsorolt jogok egyben alapvető erkölcsi szabá­lyok is, ezért azokat mindenkinek tiszteletben kell tartania bármilyen a világnézete és bármilyen munka­helyen dolgozik. Ha a jövőben az iskolákban alaposan megtanítják az Alkotmányt, akkor az állam pol­gárai tudni fogják jogaikat és azt is, hogy azok egyformán illetnek meg mindenkit és megsértésükkel nem­csak törvénysértést, hanem erköl­csi szabályt is szegnek. Ma én úgy látom, hogy még az elfogadható­nak nevezhető ismereti szint eléré­séig is nagyon sok tennivaló van.- A hivatal jogorvoslati lépcső­jén felfelé haladva sokszor hosszú időbe kerül, míg valaki eljut a cél­jáig. Sok tollat ragadó ember úgy gondolta,/tapasztalta? I hogy köny- nyebb "felülről" indulni, mint "alulról". Címzettje lehet-e az ügyészség az ö leveleiknek, meg­hallgatásra találhatnak-e?- Ä jogalkalmazásban is van egy hierarchikus rend. A fórumrend­szert nem lehet megkerülni, ezért az a helyes, ha bárki az ügyének elintézését az arra jogosult első fo­kú hatóságtól kéri és ha az intézés módjával, vagy a döntéssel nem ért egyet, akkor él a fellebbezési vagy panaszjogával. Az ügyészség álta­lában akkor vizsgálja meg a törvé­nyességi kérelmeket, ha az ügy el­intézésére hatáskörrel rendelkező szervezet már jogerősen döntött. Ha előbb fordul valaki hozzánk, akkor kérelmét az intézkedésre jo­gosultnak küldjük meg. Ilyenkor a döntésről tájékoztatást kérünk, an­nak törvényességét végső soron megvizsgáljuk.- Napjainkban a sokak számára mértékadó polgári demokráciák­ban nagy szerepet tulajdonítanak a végrehajtó hatalom állampolgá­ri kontrolljának. Ha elfogadjuk a lakossági ellenőrzés létjogosultsá­gát, akkor átvehet-e olyan felada­tokat az ügyészi szervezet, melye­ket korábban egy, az előbbi célok megvalósítására kialakított bizott­ság végzett? A hatalom kontrollja- Nekem is meggyőződésem, hogy a polgári demokráciáknak nemcsak a gazdasági csodáit, ha­nem a jogalkotásukat és jogalkal­mazásukat is elemeznünk kell és mindent, ami jó, ami a magyar nemzet felemelkedését szolgálhat­ja, át kell vennünk. Az állampolgá­rok kontrollja nélkül a végrehajtó hatalom zsarnokká válhat. Jogtu­dósaink sem a Ceausescu alkotmá­nyát tanulmányozták, mielőtt elké­szítették a Magyar Köztársaság al­kotmánymódosításának terveze­tét. A jövő - sőt már napjainknak is - egyik fontos feladata, hogy a vég­rehajtó hatalom és az ügyészség is jobban tanulmányozza a polgári demokráciák jogalkalmazását. A végrehajtó hatalom állampol­gári kontrolljára minden jogállam­ban szükség van, és az ügyészség­nek egész tevékenységével a jog- államiság kialakulását kell segíte­nie. Természetes, hogy az ügyészi munkát is az állampolgárok kont­rolljának biztosításával kell végez­ni.- Hogy érzi, tartanak az emberek az ügyészségtől?- Nem kell az ügyész kezén min­dig bokszkesztyűt látni. Boksz- kesztyűben nem lehet építeni, már­pedig az elmondottakból az követ­kezik, hogy az ügyész is a jogálla­miság felépítésén dolgozik, segít­ve mindent, ami jó, ami törvényes és ami megfelel az emberek igaz­ságérzetének. Egy esetleges jog­sértéssel arányban álló "ütésre" csak a jogsértőknek kell számolni­uk.- Valótlan, rágalmazó levelek írói ellen indítottak-e büntető eljá­rást?- A hatalommal és a joggal na­gyon sokan visszaéltek, és ez még ma is előfordul. A névtelen levél­írók joggal féltek a hatalmasko- dóktól, mert nemegyszer tapasz­talhatták, hogy aki fellép a tör­vénysértők ellen, az előbb, vagy utóbb - sokszor kivédhetetlenül - az utcán találta magát és még az volt a jobbik eset, ha csak az elő­léptetésnél, fizetésemelésnél, vagy éppen a jutalmazásnál feledkeztek meg róla. Az ilyenforma megtor­lást igen sokszor az ügyészség sem tudta megakadályozni. A módosí­tott ügyészi törvény az ilyenféle visszaélések feltárására is lehető­séget biztosít, és ezzel a jogunkkal - helyesebb, ha kötelességünknek nevezem - élni is fogunk. A névtelenség görbe tükre Mégis, én jobban örülök, ha a panaszos a nevét odaírja a levél alá. A névtelen levél ugyanis olyan, mint egy görbe tükör, tor­zítja írójának arcát és szándékát egyaránt még abban az esetben is, hajóindulattal, a rendteremtés érdekében írják, mert a címzett nem érzi azonnal a jobbítás őszinte szándékát. Előfordulhat ezért, hogy a névtelen levél alap­ján induló vizsgálatot sem vég­zik el kellő alapossággal, mert a nyíltság hiánya részben a levél­író hitelét, részben a címzett hitét csökkenti. A megyei ügyészséghez elenyé­sző számban - évente 2-3 - névte­len levél érkezett, és abban az eset­ben, ha a névtelen levélíró nyilván­valóan hamisan vádaskodott vagy rágalmazott, és a személye ismert­té vált, a büntetőeljárás megindítá­sa sem maradt el. Szurmay Zoltán Kultúra koldusboton? A Szigligeti Színházban lyukas a színpadi függöny. Megfogal­mazom a számomra elviselhetetlen tényt, és szégyellem magam. Ugyanúgy szentségtörésnek érzem ezt a mondatot, mintha azt írtam volna le: a templomban rozsdás az oltár. A kultúra templomában lyukas a függöny. Előadás közben nemigen látszik, csak a végén, amikor - úgymond - legördül a függöny, és a színészek meghajolnak. Nem tartozom a vészharangot kongatók közé, de egyre inkább hatalmába kerít egy érzés, amelyet nem lehet másképp megfogal­mazni, mint így: kétségbeesés. Évek óta érezzük, látjuk, tapasz­taljuk, hogy egyre kevesebb pénz jut a kultúrára, a művelődésre. A kultúra nem jól jövedelmező üzlet, a legfejlettebb oszágokban se hagyják sorsukra a művelődési intézményeket, támogatják a művészetet. Mert tudják: önfenntartásra nem képes! Évek óta érezzük, hogy nálunk egyre kevesebbet fordítanak a művé­szetekre; mégis hittük, nem lehet a végletekig csökkenteni a támogatást. Hittük, van egy bizonyos szint, amely alá "nem me­hetünk", egy bizonyos színvonal, amelyből nem engedhetünk. Hiszen többről van itt szó, mint színházról meg könyvről. Éppen a magyarság történelme jó példa arra, hogy viharos és nehéz időkben írók, költők, művészek "tartották a lelket" a nemzetben. Ők adtak az embereknek hitet, erőt bújdosáshoz, kiálláshoz vagy felkeléshez; kinek mi jutott osztályrészül. Fáklyaként világítottak művek és alkotók a reménytelenség sötétjében. Lyukas a Szigligeti Színház függönye. Lemondunk a színházról, a könyvről; a lélek táplálékairól? Lemondunk a létünkről? Hasz­talan hajtogatják az aggódók, hogy kultúra nélkül - elveszünk? Pusztába kiáltott szó csupán e félelmünk és visszhangtalanul nyeli el a magyar gazdaság csődje? Úgy érzem, most már bármi megtörténhet. Például az, hogy az írók kéziratban terjesztik műveiket, ha szólni akarnak az emberek­hez. Mert nincs pénz könyvkiadásra... A szobrászok meg vegye­nek gyurmát, a festők vízfestékkel vigyék fel forintos rajzlapra, amit láttatni akarnak. Lyukas a Szigligeti Színház függönye. Mi jöhet még?-pé

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents