Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 11. szám
1 8 Irodalom» művészet 1990. JANUÁR 13. NAGY MAGYAR ELBESZÉLŐK Molnár Ferenc Budapesten született 1878-ban, és 1952-ben halt meg New Yorkban. író, publicista, jelentős egyénisége a drámairodalomnak. Novelláit már fiatal korában irodalmi értékként fogadja az olvasóközönség. Korai elbeszéléseit realizmus jellemzi, bravúros tökéletességgel épített novellái hol a társadalom fő problémáira vetnek fellobbanó fényt, hol csillogó humorral leplezik le a pesti polgár felszínes életét. Könnyed, csiszolt, stílusával, éles megfigyelöképességével, ötletgazdag szellemességével és kiasz - szikusan világos szerkesztésmódjával magával ragadja az olvasót. Novelláskötetei közül kettő: Magdolna (1898), Csókok éjszakája (1899). Munkáiban az ember emberségét valló íróval találkozhatunk - elbeszélései meleg, szívhez szóló olvasmányok. (Ez a mese arra való, hogy özvegyasszonyok altassák el vele kisgyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban, hogy mire vége szakad, aludjék el az, akinek mesélték.) A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Úgy hívták, hogy Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott, sokat megvert, néhányat meg is szúrt késsel, lopott, csalt, rabolt, de azért nagyon jó fiú volt, és a felesége nagyon szerette. Mert a felesége egyszerű kis cseléd volt, aki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált, s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte Závoczkit, akin kétszínű nadrág volt: a fele sárga, a másik szára piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a spárga vége a zsebébe ért, és Závoczki megráncigálta a spárgát, hogy a csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett, és a legszebb cselédek arra a ringlispílre szállottak, amelyiken Závoczki ezt a tréfát űzte. Az egyszerű kis cseléd itt ismerte meg Závoczkit, és vele maradt egész nap, s bár tíz órára otthon kellett volna lenni, még tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig már nem mert hazamenni. Azontúl a tollas fejű fiúnál maradt, soha többé nem ment cselédnek, és olyan jó volt, és olyan szelíd volt, és olyan szép kis cseléd volt, hogy Závoczki elvitte a hivatalba, és feleségül vette. Ez az ember volt a legnagyobb gazember az egész ligetben. Hol kikiáltó volt egy bódé előtt, hol meg hónapokig abból élt, hogy kártyán csalta a többi embereket. Amikor lopott valamit, mindaddig nem ment dolgozni, amig tartott a lopott pénz. Néha becsukták néhány napra a loloncházba, és ilyenkor a felesége sírt egész nap és egész éjjel, és ámbátor tudta, hogy nem jöhet haza a börtönből, mégis megvetette maga mellett az ágyát, hogy úgy legyen, mintha mindjárt hazajönne. Závoczki pedig még a to- loncházban is szemtelenkedett, amiért külön zárkába csukták. Ilyenkor nagyon sírt szegény, és mindegyre csak azt mondta: Mihelyen szerencsétlen vagyok! Milyen boldogtalan vagyok! Otthon nem volt pénze, és Závoczki szégyellte, hogy otthon nincs pénz. Fájt a szíve, hogy a szép fehér arcú kis cselédnek kenyérhéjat kell ennie vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, hát rárivallt, szigorúan:- Minden pénzt elpucolsz, adta teremtette! És a fehérarcú ilyenkor szomorúan nézett rá, és majdnem sírt. Závoczki pedig fölemelte az öklét:- Ne sírj, mert összetörlek! Azzal kiment, bevágta az az ajtót, elbújt az udvarban, és egész éjszaka keservesen sírt. A fehérarcú pedig még magában se mert sími, mert a tollasfejű megtiltotta neki, és mert az asszonyok vissza tudják tartani. így volt ez. És egész nap egymásra gondoltak, és Závoczki erről nem szólt egy szót sem. Rendszerint megverte ilyenkor a házmestert, vagy hátulról megszúrt egy rendőrt, és elszaladt. Mert hirtelen haragú ember volt, véglegesen züllött fickó, aki már rég megért az akasztófára. Egy szombati napon esett az eső, és Závoczki a Hermina út mögött ült egy árok szélén, egy másik csirkefogóval. Az esőben kártyáztak. Már esteledett, és a kártyákat már alig lehetett látni, különben is lemosta róluk a cifra képeket az eső. Ez ugyan nem zsenírozta volna Závoczkit, mert ő ugyanis hátulról ismerte a kártyát, de arra bírta a másik urat, hogy abbahagyja a játékot.- Köszönöm, uram - mondta a másik, és kimászott az árokból.- Nem illik! - kiáltotta Závoczki. - Hiába csaltam, elnyerted az összes pénzemet, mint a három hacimat. Játsszál tovább! A másik azonban arra hivatkozott, hogy esik az eső, és már öreg este van, és hogy majd holnap szívesen ad re- vánsot, és elszaladt, olyan gyorsan, mint a nyíl. Mezítláb csattogott végig a sárban. Most Závoczki elővette a konyhakést, és kiment a Francia úton is túl, oda, ahol a Magyar Királyi Államvasutak töltése van. Arra szokott járni Linzman úr, a bőrgyár pénztámoka, aki minden szombaton este kiviszi a munkásoknak a fizetést. A Magyar Királyi Államvasutak töltése mellé lebújt, és várta Linzman urat, hogy leszúrhassa, s elvehesse tőle a pénzt. De hiába várt. Rájött, hogy elkésett, Linzman úr már kivitte a pénzt, sőt már vissza is ment a városba az üres táskával. Dyen átkos dolog a kártya. Az ember a legfontosabb dolgait mulasztnagy késsel. Mellette egy vizes ember ült, ez azért volt vizes, mert a Dunába ölte magát. Szemben velük egy nő ült, kötéllel a nyakában. Ez egy szegény asszony volt, aki felakasztotta magát. A többin semmi nem látszott. Ezekben kis golyók voltak, amiket magukba lőttek. És ment velük a kocsi. Kidöcögött a Keresztúri útra, onnan befordult a fogház felé, a sötét éjszakába. Ment, ment, egészen addig ment, amig hajnalodni nem kezdett. Ekkor hirtelen gyorsan kezdtek szaladni a lovak, majd vágtatva rohantak. Závoczki kinézett a lyukon, és látta, hogy valami nagyon széles úton rohan lefelé a kocsi, völgybe, amelyen rózsaszínű köd ült. Most már röpült a kocsi, a kerekek a levegőben forogtak, városok, falvak maradtak el alatta, de ez már mind nem fájt Závoczja el miatta.Ekkor felmászott Závoczki a Magyar Királyi Államvasutak töltésére, két könny csordult végig piszkos arcán, hirtelen elsápadt, aztán elmosolyodott, így kiáltott fel: Zeller Júlia! Zeller Júlia! Mert ez volt a felesége neve, és két marokra fogva a konyhakést, maga felé fordította, és a szívébe döfte. Akkor rögtön meghalt, leguralt a Magyar Királyi Államvasutak töltéséről, egy pakli piszkos kártya volt a zsebében meg három fehér csontgolyó, ami a zsonglőrséghez kell, hajában a csirketoll, ajkán pedig a kis szelíd cseléd neve: Zeller Júlia! Zeller Júlia! Závoczkit eltemették az árokba, és szó sincs róla, hogy az esztergomi érsek mondott volna búcsúztatót a sírján. De ott volt a felesége, fekete ruhában, amit éjszaka maga varrt. Mindenki vigasztalta a házban a fehér arcú Júliát, mondván: Nagy az Isten, hogy megszabadítja kínzójuktól az el- kínzott kis cselédeket, kegyed még fiatal. Isten nyugosztalja, de jobb így, nagy az Isten, kegyed még fiatal. És Júlia bólogatott, szomorú szemével igazat adott a szomszédoknak, sőt mondta is: Köszönöm, házfelügyelő- né, maga nagyon jó hozzám, Braunné, köszönöm, Braunné, köszönöm, Stu- fenbergné, mindenki nagyon jó hozzám, köszönöm, Braunné. Sőt ami több, azt mondta: Igaza van, rendőr ellenőr úr, így sokkal jobb. Isten nyugosztalja a boldogultat. Mert Júlia szégyellte a rendőr előtt, hogy az olyan gazembert, mint Závoczki, még a síron túl is lehet szeretni, minden ok nélkül, ami tényleg szégyen is. És már a temetésre következő napon hozzáfogott a gyerekruha varrásához, mert úgy volt, hogy a jövő hónapban kisbabája fog születni. Závoczkit pedig letették délután az ingyen földbe, de csak estig maradt ott. Aki tudja a rendet, azt is tudja, hogy a kapitányságon minden este megjelenik a zöld kocsi, és elviszik azokat a toloncházba, akiket a rendőrök egész nap szorgalmasan begyűjtötték a kapitányságra. Éppígy jön minden éjszaka egy nagy, zöld kocsi a temetőbe, hogy elvigye azokat a gazembereket, akik önkezükkel ölték meg magukat. Ezek nem mennek mindjárt a pokolba, mert előbb a tisztítótűzbe mennek. Ott megvizsgálják, hogy mi volt a baj, és hogyan áll az ügy. Mert még a paradicsomba is megy közülük sok. Hát csak beült Závoczki is a zöld kocsiba, a többivel együtt, szívében a kinak, mert éppen azért volt kés a szívében, hogy ne fájjon neki ezentúl semmi. Aztán megálltak. Egymás után kiszálltak a kocsiból, és a rendőrök egy nagy hivatalba vezették őket. Az előszobában kellett várni, nem volt szabad dohányozni, és sokan köpködtek, és mégis füstszag volt. Aztán kijött egy pápaszemes hivatalszolga, és sorra szólította őket. Végre Závoczki is a hivatalnok elé került.- Hogy hívják? - kérdezte, föl sem nézve a nagy papírból, amelynek rubrikáiba írt.- Závoczki Endre.- Hány éves?- Harminckettő.- Születési helye? Erre nem felelt Závoczki. A hivatalnok még mindig nem nézett rá. így szólt:- Születési helye? Ismeretlen? Závoczki intette, hogy igen. Aztán most ránézett a hivatalnok:- Önnek joga van visszamenni egy napra, ha ott felejtett valamit az életben. Áki magától hal meg, ahogy illik, annak nem kell visszamennie, mert a mögött nem marad semmi. De aki öngyilkossá válik, az nem magától hal meg, hát elfelejt valamit, és ezzel szenvedést okoz a földön. Feleljen.És szigorúan nézett rá, mint ahogy öngyilkosokra szokás. Závoczki felelt:- Elfelejtettem megvárni a születendő gyermekemet. Utóbb megbántam, hogy nem vártam meg, mert szerettem volna látni, de most már késő. Ez nagyon szomorú, de én férfi vagyok, és ha egyszer elmentemjmost már köszönöm, itt is maradok. Azzal büszkén kidüllesztette a mellét, dacosan nézett a hivatalnok szemébe, és a szemmé éppúgy ragyogott, mint a konyhakés, amely a szívéből kiállott.- Mars tömlöcbe, szívtelen gazember! - kiáltott a hivatalnok, és a rendőrök megfogták Závoczkit, és a tömlöcbe ráncigálták, és Závoczki az úton rájuk röhögött, a késsel a szívében, és a fejét csóválta, mondván: Andrások vagytok, zsaruk vagytok, András, Mihaszna András, fogdmeg zsaru! Erre a rendőrök megrugdosták Závoczkit, miközben az egyik fogta a kés nyelét,hogy ki ne essék a szívéből. 3. Tizenhat évig üldögélt a tisztítótűzben Závoczki. Nagy hazugság az, hogy a tisztítótűz éget. A tisztítótűz nem más, mint igen erős, rózsaszínű fény, amiben évek hosszú során át kell ülni, amíg kiszívja az emberből a rossz tulajdonságokat. Závoczki megszokta idővel a fényt, és úgy érezte, hogy nagyon megtisztult benne. Most már mindenféle terveket szőtt, mert a szíve megtisztult, és szerette volna látni a gyermekét, akiről azt se tudta, hogy fiú-e vagy leány. Tehát mikor egyszer a fogalmazó végigsétált a rózsaszínű tűzön, és megkérdezte, hogy nincs-e valami panasza a személyzet ellen, Závoczki szólásra jelentkezeti:- Kérem, nagyságos úr - mondta jogom van még visszamenni egy napra valamiért, amit ott felejtettem?- Joga van - mondta szelíden a fogalmazó, mert aki már régóta ül a tűzben, azzal udvariasan beszélnek. - Jelentkezzék. Závoczki jelentkezett is másnap. A fogalmazó egy kis cédulát adott neki, melyre fel volt írva, hogy huszonnégy órára szabadságot kapott. Azzal levezették a pincébe, és kihúzták szívéből a kést. A késről ruhatári számot kapott, amit a zsebébe kellett tennie. És elindult szép lassan, ment, mendegélt, egészen addig, amig az újpesti jutagyárhoz nem ért. Ott illedelmesen megkérdezte, hogy hol lakik özvegy Závocz- kiné, aki a gyárban dolgozik. Megmondták neki a címet, és ő elindult. A felesége egy kis munkásházban lakott, olyanban, amiből hal állott egymás mellett, mind egyforma. Vasárnap délelőtt volt, és nap sütött. Az asszony még mindig a régi, kis fehér arcú cseléd volt, csak megöregedett egy kissé. Závoczki látta, mert a földszinten ült az ablakban, és varrt. Az ablakban két cserép ordináré piros virág állott, és kis függönyöcske függött a virág mögött. De a függöny mellett volt annyi hely, hogy az asszonyt is lehetett látni. Szelíd és komoly volt az arca. Závoczki kopogtat az ajtón. A kopogtatásra kinyílt az ajtó, és egy kisleány lépett a küszöbre. Tizenhat éves lehetett, és az ember rögtön megismerte, hogy ez az ő leánya. A leány szigorúan kérdezte:- Mit akar? Závoczki eltakarta a bal kezével a szíve helyét, hogy a leány ne lássa a szúrás helyén elrongyolódott kabátot. Aztán érezte, hogy most már mehet vissza, mert látta a leányát. De mondani kellett valamit, mert a leány azt kérdezte, hogy mit akar. Hát a jobb kezével a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a három fehér csontgolyót, amivel oly ördöngősen tudott dobálózni.- Én, kérem - mondta -, mindenféle komédiákat tudok... És vigyorgott, hogy nevetni lássa a leányát. De a leány nem nevetett. Szigorú és komoly volt, mint az anyja. Így szólt:- Menjen innen. Azzal kinyúlt a kilincs után, hogy a koldus formájú fickó elől becsukja az ajtót. Finom ujjú, kis fehér keze volt. Ebben a pillanatban Závoczkit elöntötte a mindaz a sok harag, amit tizenhat év alatt a tűz eloltott benne. Felszállt benne a keserűség,mint egy dagadó tenger. És arra a kis fehér kézre, ami kinyúlt, hogy az orra előtt örökre becsapja az ajtót, ráütött. A leány ránézett, aztán megint kinyúlt, és becsukta az ajtót. A zárban fordult a kulcs, Závoczki kívül maradt. Most lelohadt a haragja, s rettenetesen szégyellte, hogy megütötte a gyermekét. Zavartan nézett szét, és érezte, hogy az átdöfött szíve sajogni kezd. Megindult tehát, sietve, visszafelé. Maga se tudta, hogy hova, merre megy. De meghalt emberek már nem is tudnak másfelé menni, mint csak vissza a halálba. Öreg este lett, mikor megérkezett a nagy házba, ahonnan elindult. Ott már mindent tudtak. A portás vigyorgott rája a fülkéjéből, ő lehorgasztotta a fejét, és némán ment föl az emeletre, ahol jelentkezni kellett. A fogalmazó már várta. Elvették tőle a ruhatári számot, és a markába nyomták a kését.Rá- ordítottak:- No, maga mégiscsak a legutolsó csirkefogó a világon! A másvilágról visszamegy megverni a gyerekét! Nem szólt egy szól sem. Visszalet- ték a kést a szívébe, ekkor sóhajtott egy nagyot. Aztán megfogták, egykis vaskocsira ültették, és legurították a pokolba. A rózsaszínű tűzből a piros tűzbe gurult így Závoczki, ahol az idők végezetéig fog főni, üvölteni a fájdalomtól. Ez történt Závoczkival. A kisleánya pedig bement a szobába az anyjához:- Valami rongyos ember volt itt - mondta. - Nagyon csúful vigyorgott, hát be akartam csapni előtte az ajtót. Valami rettenetes tűz lobogott a szemében. A szeme sírt, az arca nevetett. Hát be akartam csapni az ajtót, hát rácsap a kezemre. Nagyon, hogy csak úgy csattant.Az asszony lenézett a földre, mintha keresne valamit. És reszkető hangon szólt:- És aztán?- És aztán elment. De én még most is remegek. Nagyot ütött a kezemre, de nem fájt. Mintha valaki lágyan megérintett volna. Olyan volt a kérges, durva kezének az érintése, mintha valami ajak lett volna, vagy egy szív.- Tudom - mondta nagyon halkan az asszony, és tovább varrt. És az egészről nem beszéltek soha többé semmit, és addig éltek, amíg meg nem haltak, és itt vége van a mesének. Aludj, kislányom. Az irodalmi oldalpáron Boros Ilona munkáiról készült fotók. Élemedett öregektől hallottam a dicséretét, hogy milyen karakán ember volt őkigyelme. Mint idébb-odább küldözgetett, kegyelemkenyéren tengődő szüléden árva gyerek szorult ki a faluból a sárréti nádbakonyt karéjo- zó pusztákra. A szélseperte síkon cseperedett fel, pásztortanyákon kuncsorogva, s emberséges ember, idő teltével pedig derék számadó lett belőle. Ha a pusztára boruló ég alján megpillantotta valamelyik távoli falu nyelét (tornyát), megrázta az öklét. A falut nem szerette. "Nagyon sűrűn vannak ott a házak, nem lehet tőlük messzire ellátni" - mondotta. Még gyerkőcbojtár volt, amikor egy égzengető vihar idején a póhalmi szállás hegyes kunyhójába belecsapott az istennyila. Akkor egyszer rettent meg, többször se életében. De akkor úgyannyira az inába szállt a bátorsága, hogy ijedtében imádkozni akart. Igen ám, de imádságot nem tudott, mert iskolába nem járt, jószerint azt se tudta, mi fán terem az iskola. Ádámról és Éváról ugyan mégiscsak hallott egyel- másl. Ismerte azt a szólásmondást is, hogy "akármeddig imádkozunk, csak ámen a vége". Ebből a tudományából aztán hirtelenében ilyen imádságot reccsentett magának: "Ádám, Éva! Ámen!" De hát a fohászkodás sohase is tartozott a pásztori tudományhoz. Számadósága idején az akkor még rétes, mocsaras Varsányháton, Déva- ványától délre volt nagykarámos, zsombokaklos, nádkunyhós szállása évtizedeken át. Itt traktálta meg nemegyszer Szlranka Gyuri perzeku- tort, de még Simay Jánost is. Márpedig ez a Simay bakafántos, kutya komisz csendbiztos volt! Nem ült le akármelyik számadó bográcsához. Azt híreszlelték róla, hogy a veséjébe lát az embernek. Igaz volt ez vagy nem? - annyi bizonyos, hogy betyárhajtáskor sokszor megpihent a varsányháti szálláson, jóllakott, elpipázgatott. Az öreg Kucorát sokszor megdicsérte; vállára tette a jobbját. "Derék ember kend! Ilyen számadó kéne sok!" Ezt a csendbizlosi dicséretet avval nyerte el, hogy jól tudta magát és a szavát a pusztákon élő elődeitől örökölt hagyományokhoz igazítani. Abban a múlti világban nem volt ez könnyű annak, aki mindétig az osztó igazság vallója akart maradni! Amikor a szomszédos pusztán élő számadó cimboráit vendégelte, azoknak okulására őszintén megvallotta: mindig több tehén van a gulyában, mint amennyit a rovásfa mutat. De amikor a hatóság embere jön ki számadástételre, nem talál semmi hibát, mert a felesleget elterelik a szeme elől a nádasok mögé. Ez a mindenkori "felesleg" azon körülményből adódott, hogy egyikszer Babáj Gyurka, másszor Nyéki Pista hozta ostorhegyen a daraszőrű, bogár- szarvú marhák szépil-javát. Csudabal- lán meg a környéki pusztákon színel- ték ki az uradalmi gulyákból, "őrizze meg a többi közt, Mihály bátyám! Jövök értük, mihelyt passzust szerzek rájuk." Még el se vitték, Orbán Gábor tűnt elő a holdvilágból. Körmöspusz- táról nyargalt idáig árkon-bokron ál, mert nem talált közelebb megbízhatóbb pásztort. "Csak a gyulai vásárig, Mihály bátyám... A zöldvásári kupe- cek már várva váiják ezt a híres gulyából szakított három tehenet. Előleget is adtak a bakonszegi csárdában. Majd íratnak ők rédiát valamelyik faluvégi nótáriussal." Kucora Kis Mihály nem diskurált a futó legényekkel. Hátat fordított rájuk, ami a "vendégbefogadó" számadók szokása szerint ezt jelentette: "Se látok, se hallok, csapd a gulyába a szerzeményedet, gondom lesz rá." Szánta ezeket az ágrólszakadtakat, akikre szüntelen bujkálást, futkosást mért a Altató mese Anya Menyasszony 2. 1.
