Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 11. szám
1990. JANUÁR 13. 9 Irodalom» művészet r \ Kis Mari Imrét a kutyaugatásról hangos ház mögött találom. A postás öt perce sincs, hogy elment. Még látni, amott gyalogol a Pap útja dili ón.- Elkelt a föld. Jól kifizetett a téesz! - mondja az ember. A tizenhét hold földjéért a megváltási ár utolsó részletét kapta most kézhez.- Még jó, hogy adtak valamit! - szólt megint, majd hozzáteszi: - S majdnem csak a fele földjeimért fizettek. Állítólag tíz holdat akartak 1962-ben elhoppolni tőle. S nem sok hiányzott, hogy sikerüljön! A csirkés kotlóst hajtja a búzából. "Nem arra, te!" A fészer felé hessegeti a kalapjával. 2. A környékbeli szövetkezetek megalakulása után csak hét hold csereingatlana maradt, a saját tizenhét hold földje helyett. Hogy lehet az? Ezt először a falu túlsó határában lakó N. Endrétől kérdeztem legutóbb, mikor nála jártam, s felhozta, Kis Mari Imre is hogy járt a földjeivel. S biztatott, jöjjek el, majd ő elmondja pontosan, hogy s mint volt, merre, hol szaladozott a tanyából: a földhivatalhoz, a községházától a járási tanácshoz, hogy aztán majd kezdhesse elölről A téeszbe sehogy se akart belépni! Mikor mentek az agitálok, elbújt előlük a kazal mögé vagy kanálisárokba. A felesége meg bezárkózott; meghúzódott a kamrában, a padláson. Este még lámpát se gyújtottak, nehogy észrevegyék, "otthon vannak Kis Mari Imréék”, s olyankor zörgessenek rájuk. Kimaradtak végül, de hol, min gazdálkodjon? A földjeinek többségét összeszántották a közös gazdaságéval. "Csak úgy trappolt rajta a traktor!”- Mert az úgy volt - magyarázza a szekérbejáró kapunál -, a földjeim jó része odaát helyezkedett, a csatomaárkon túl, olyan kis, rossz föld mind. Három-négyezer forintért veszegettem az ötvenes években. Búza termett benne mindig. Mikor létrejöttek a téeszek, rendezték itt a faluk határát, s a tizenhétből tíz holdat a szomszéd faluhoz csatoltak. Hét hold ideát maradt.- Húzták-vonták azt a tíz holdat, de mit törődtem én azzal! Csak ott marad az, ahol eddig! Az igaz! Csakhogy a szomszéd községben megalakult téesz, amelyik táblát betagosította, nem adott helyette csereföldet. Tudomást se vett arról, s mint utóbb kiderült, nem is vehetett, hogy az ő tíz holdját s mások ennyi-amannyi földjét összeszántotta a többivel.- Persze hogy meg voltam szélesedve! - mondja. - Olyan nincs, hogy elvesszen! Min dolgoznék akkor, honnét látnék hasznot? Sóhajtoztam volna csak? Abból nem lehet megélni! S nem azért küszködtem annyit abban a régi, egyéni világban, hogy mindenből kiforgassanak, s öregségünkre pár vedlett tyúkkal lődörögjünk itthon. Bár csak muszáj volt aztán haszonbérbe leadni a földet, s végül ha akartam, ha nem, megvették tőlem. Mutatja az ajtót:- Gyerünk, no, be! Bemegyünk a nyári konyhába. Szék, sámli, viaszosvászonnal leterített asztal a sarokban. Emitt rozsdás tűzhely. Lavór, vödör, fazék a földön. Az ablakon kipillantok a romos kmmphveremhez: két liba száll le róla a mezsgye mellé. 3. tán mégis leadta később haszonbérbe, már a kisebb értékű földért kapta a járandóságot, majd a vételárat is. A bérleti szerződés meghatározatlan időre szólt. Ezután, az 1967-ben született új törvény alapján, az ilyen termelőszövetkezetekben levő ingatlanokat a téeszeknek 1969. január 1-től mindet föl kellett vásárolni. Dankának, aki szintén erre lakott, öt holdját használta a téesz, Füstösnek négy és felet, az Elemér családnak nyolcat. Az olyanok után, mint az öreg Pölöskei Gábor, Galambos Vendel s még jó páran, akik beléptek a csoportba, de azóta meghaltak, s a vagyonukat annak idején bevitték a közösbe, az örökösök kapták meg a vételárat. Kis Mari Imrének azonban még jó ideig a földjeit kellett ke- resni-kutatni, amiken egyelőre még gazdálkodni akart. Lova volt, tehene volt. 4. Nem tudta magát tovább türtőztetni. Az egyik nap megint elindult abba a faluba, amelyiknek a határát megnagyobbították, s ahová odavették az ő tíz hold földjét. Megetette a jószágokat itthon, a bakancsát belehajította egy fü- lenagy szatyorba, s gyerünk! Serfőző Simon: Megváltott földek Azok a parasztemberek, akárcsak az én szüleim is, akik kimaradtak az ezen a tájon megalakult szövetkezetekből, miután látták, hogy nem boldogulnak, mert a sajátjuk helyett nagyon messze, nyolc-tíz kilométerre kaptak földet, s annyira rosszat, hogy azzal úgyse mentek volna semmire, haszonbérbe odaadták a téeszeknek. A haszonbér évi összege aranykoronánként öt kiló búza. Ezt az összeget minden év zárszámadása után készpénzben fizették, éspedig a szokvány minőségű búza állami felvásárlási árának alapulvételével. Azok jártak a legszerencsésebben, akik nem fogadták el a cserét, s a földet odaadták mindjárt vagy az egyik, vagy a másik téesznek. Ugyanis a tapasztalat az, hogy a legtöbb esetben alacsonyabb értékű táblákat ajánlottak föl cserealapként, s aki elfogadta, s azVette az irányt keresztül mindenen. Dühében a községházát föl tudta volna borítani, azt mondja. A bakancsát fölhúzta a malomnál, s be az első utcába, aztán be a tanácsháza-ajtón.- Hol vannak azok a birtoklevelek? I Mindenki csak nézett!- Nézhettek is, mert láthatták, hogy nem jókedvemből állítottam oda! Ezek azt hiszik, hogy ráér az ember, más dolga sincs, mint őhozzájuk járkálni?! Nem azon voltak, hogy intézkedjenek, mert így sokan megunták előbb-utóbb a sok szaladgálást, s rengeteg ingyen földhöz jutottak a téeszek. Legalábbis erre mifelénk! Azok után nem kellett se földjáradékot fizetni annak, aki később mégis belépett, se haszonbért a kívülállóknak, s majd vételárat se senkinek. Az ingyen volt! Kimutat a huzatoló ablakon:- Ott volt Csorobi Sándor! Azt mondta, ő nem veszekszik velük! Épp azt várták ezek meg! Oda is veszeti tán hét hold földje vagy mennyi. Pedig annak is jó lett volna az a kis haszonbér, meg az a csöpp pénz is, amiért megváltják, ha megvan neki. De hát nem kerestette elő a papírokat, mint én. Mert végül is, miután kiforgatták a fiókokat, megmondták nagy nehezen, hogy ide a határrendezés után nem küldték át a szomszéd községből a birtokleveleket. Amott, persze, azt mondták mindig, hogy átküldték. A malomnál levetette lábáról a bakancsot, s mezítláb megint, aló át a másik faluba! Épp delet harangozlak, mire átért. A daráló körül iszkoltak előle az utcán legelésző csirkék, akár a veszedelem elől.- Mentem mint a bolond. Vagy előkapaiják végre a földem, vagy nem is tudom, mit csinálok! Rálöktem az elnökre az ajtót; odabent volt, szerencsére. S épp a járástól is volt ott valaki. Elkaptalak benneteket, gondoltam. Szabódott az elnök, hogy nála nincsenek semmiféle birtoklevelek, elküldték azokat. Nézzük csak meg azt a szekrényt, mondtam. Nincs abban mit keresni, s taszi- gált volna el. Aztán a járástól ott levő ember elővett belőle egy halom aktát, s az megtalálta, amit kerestem. Tegyen az elnök ellen följelentést? Legszívesebben azt tette volna. De ki dönti azt el, hogy a birtoklevelek akarattal tűntek el, vagy a véletlen folytán? kenyérért, ezért-azert a kis boltba, s meg most se láuu, hogy va- lamerről közeledne hazafelé. A por jön csak az úton, hozza a szél, füstöl felénk a dombok mellett.Mondja, hogy hamarosan elment aztán az egyik, majd a másik téeszirodára is, ahol megkötötték a haszonbérleti szerződést mind a tizenhét holdra.- Láttam, befellegzett már annak, hogy én magam gazdálkodjak. Majd lesz valahogy! Eladtam a lovakat, s helyettük a teheneket fogtam be a szekérbe, ha darálni kellett menni vagy valahova. Azóta abból csinálunk pénz, amiből lehet. Bedolgozunk a téeszbe, hagymát kapálunk, répát egyelünk, a mákból is vállaltunk az idén két holdat; mindig van mit csinálni. Egy cserepei igazít meg az esőktől fölpuffadt hátú ól végén. Biztosan az a gally akarta lelökni, amelyik ott dörgölődzik most is.- De most számoljunk - fordul felém. - Mondjuk, hogy háromezer forintért vettem annak idején egy hold földet. De akkor nagyon olcsót mondok, mert például az egyik túláti darabért hétezret is fizettem, s akkor még ott volt a százalék mindegyik után. De mondom, maradjunk a háromezernél. Ha ennyivel számoljuk a tizenhét holdat, akkor az nekem ötvenegyezer forintomba került, s az akkor még jó pénz volt! S most kezembe nyomlak érte, azt is részletekben, tizenötezer-négyszázat. Mikor az első részleteket küldték, mert ezt az összeget öt évre elosztva kapta, s kapták mindazok, akik kívülállók maradiak, fel se akarta venni. Akik képesek ennyit adni, tegyék zsebre azok! őrajta ne nevessenek! Épp otthon volt a nagyobbik fia, aki Pesten él, ott dolgozik.- S onnan is nősült - teszi hozzá. - Az beszélt rá, hogy fogadjam el. Csak pénz az, s ha felveszem, ha nem, a föld lekerül a nevemről, s a tulajdonosa így is, úgy is a téesz lesz. Megkerüli az ólat, s a kosárból füvet hajít a drótozott orrú malacok elé.- Azzal vigasztalom magam - mondja aztán hogyha én keveslem is a pénzt, mert csak kevés az,, akárhogyy nézzük, a fiam lakást kapott Pesten, s így ki van egyenlítve. A föld neki már úgyse kellene, hisz elkerült itthonról, hát kapott érte lakást, így számolom. Közben kivágja a recsegő kaput a szél, s a por zúdul befelé az útról. 6. Itt két-három faluban egy emberről tudom csak, hogy a megváltási árat nem vette föl. Megvan még neki a szekere, ekéje, boronája, vetőgépe. Várja, hogy visszajöjjön az egyéni, kisparcel- lás világ. ő még szántani akar Csanáloson! Akik a szövetkezetben vannak, azoknak továbbra is fizetik a földjáradékol. Ha pedig majd elhaláloznak, akkor az örökösök, s persze, csak ha nem téesztagok, kapják meg a vételárat. Egy idős ember mondta: - Csak jó lesz az a pár forint is a gyerekeinknek, legalább megemlegetik, hogy a szüleik nagyon, de nagyon sokat dolgoztak valamikor a földért, s a pénzt azért a néhány holdért kapták. Danka, aki a kanálispartról beköltözött a faluba, televíziót vesz a föld árán. Füstösnek még toldani kell ahhoz az összeghez, amit kapott, hogy a kerítést az új háza elé megcsinálják. Áz Elemér család pedig most építkezik, nem lesz nagy gond elkölteni a pénzt. 7. 5. Kimegyünk a barázda mentén dülöngélő petrencéhez. A felesége még reggel elkarikázott a biciklin artézi vízért meg Kis Mari Imre újra a csirkés kotlóst terelgeti a búzából. "Hiss, te!" A tenyerét csapkodva hajtja a füstös ajtajú nyári konyhához. Miután vizet is önt az itatótálba, azt mondja:- Én már hetvenéves elmúltam. Arra számítottam régen, ha ennyi idős leszek, a földjeim kiadom felébe-harmadába, s meglesz a megélhetésem. Annak idején az agitálok azt mondták erre annak, aki így beszélt, hogy ha téesz lesz, akkor már nem akad majd senki, aki harmadost vállal. S tessék! Most én hogy dolgozok a szövetkezetnek? Harmadában dolgozom. S nemcsak én, hanem mások is, meg sem tudnám számolni, hányán így dolgoznak. S azok nekem is eljönnének, ha meglennének a földek. S ha biztosítva lenne, hogy nem veszik el, nem ennyiért tudnám eladni, ha el akarnám, mint amennyit nekem fizettek, hanem három-négyszereséért. Int egyet a levegőbe:- De hagyjuk ezt az egészet! Már így van, s jól van. Dehogy kívánom én vissza a múltat. Kicsit vár:- A pénzen azt vesz a fiam, amit akar, neki adom, ha hazajön. Azt a kicsit el tudja költeni könnyen. Annak veszi - ami: jelképes összegnek. mostoha sors. "Nem élhetnek égima- darak módjára!... Onnan hoznak, ahol több van az elégnél." De amikor elköszönve kezet adtak, mindegyiket ezzel az intelemmel engedte útjára: "Emberek vagyunk, öcsém! Ha már lyaszélen... Rózsa Sándort is lehúzták volna ezek a nyeregből..." Egyszer aztán azt mondja neki Morgó Demeter Péter, az öregbojtár, aki gyerkőckora óta vén pásztorok baa kinn élők figyelték a madarak szál- longását, és esetenként - tanácstalanságukban - ehhez igazították rriágukal. Igen ám, de a vadliba nagy hirtelenséggel lecsapódott odábbacska, és sipítós emberi hangon, mint valami bojtárokat: "Számba vesszük a gulyát, legények!" Nagy gonddal végezték a számlálást. A bojtárok egyenként szakították ki a gulyából a teheneket, az öreg meg Kiss Benedek: Megint az ősz A puli fürtös őszibarackfák bmbjaikat mind eihuiiajtják - ősz ez megint. S az ősz megint: alázatosabb szívvel szeress, szívedből már minden condrát/kivess, s tudd: kakukkszóra már fakóbbra válhat az arc is - így idd borod, ne kérdd: ki tegnap még veled ivott, hová lett mára kakukk szavára? S jó lesz, ha magányod begombolod - iifeg a szélben, míg magad vacogsz. Jenei Gyula: Nem ám gézzel nem ám gézzel, de sápadt gyolccsal kötik be fölsebzett kezük az öregasszonyok... Szabó Imre: Harangnak születni Harangnak születni kellett volna nékem tisztaszavúnak, messzeszó/ónak, mint a derzsi harang Harangszónak lenni kellett volna nékem szállani a falun át lengeni a mezőn kérges tenyerű nagyapám szőlejében megsimogatni a fákat szellőt remegni az emberek izzadt homlokára gyomrokat korgatni bográcsot zörgetni sírni az elmenőt e pusztuló faluból elszállni az égen harangnak születni kellett volna nékem evilágra születtünk, úgy élünk, ahogy lehet. De az emberségünkre vigyázzunk!" Megfogadták a jó szót. Soha nem háborgatták a varsányháti gulyát. Valósággal vigyáztak rá, mintha az őrzésére volnának elszegődve. Cimboráikat is elhessegették a közeléből. Mondták is: "Mihály bátyám, ha hiba lenne, nekünk szóljon. Mink majd elsimítjuk." Egyetlenegyszer mégis előfordult, hogy amikor számadás idején a város hites embere kiszekerezett Varsány- hátra, egy tehénnel kevesebbet talált a gulyában, mint amennyi rovásra volt véve. De ennek az esetnek olyan különös története van, amilyenhoz hasonlókat ama régi vizes-rétes világ emberei hagyományoztak utódaikra. Kucora Kis Mihálynak a számadás után nem volt se éjjele, se nappala, úgyannyira emésztette a gond. Miképpen eshetett rajtam ilyen szégyen?! Jómagam meg három éber bojtárom szüntelen őrködése dacára... Még három borjúnyi örves komondor is a gubonás történetein nevelkedett, mint pap a Biblián: "Én amondó vagyok, bátyámuram, hogy nem szépszeriét van ez a dolog... Nem lóháton ült az, aki azt a tehenet elcsente. Boszorkányság ez, bátyámuram! Erősen gondoljon kend arra a személyre, akire gyanakszik, osztán egy marék sót vessék arrafelé." "Helyén az eszed, Péter fiam! - bólintott az öreg. - Magam így vélekszem, hé! Próbát is tettem már. Hamarosan megtudjuk, mire válik. Nyissátok ki a szemeteket, hegyezzétek a fületeket! Én pediglen körüljárom a rét alját." Bizony elfáradt, mire körüljárta. A nap is hanyatlóban volt már. Az Árér nádasa szélén letelepedett egy kerek zsombékra, és elbóbiskolva azon tű- nődözöu, merre induljon tovább. Ezt latolgatván, egy vadlibát pillantott meg, amely messze hangzó gágogással alantasan szállt. "No, area indulok, amerre ez a liba repül" - gondolta magában. Nem oktalanul határozott így; idős fehércseléd, megszólalt: "Hallod- e, Kucora Miska?! Ha én is olyan volnék, amilyen te vagy, egy tehén árába kerülne neked. Éjfélkor álljál ki az őzehalomra, ha kibírod állva virradatig, akkor visszakapod a tehenedet." Csak ennyit mondott a nagy vadliba, semmit többet. S ahelyett hogy továbbrepült volna, bicegve bevánszor- gott a nádas sűrűjébe. így aztán Kucora számadó se barangolt tovább, hanem fontolóra vette a vadliba szavát. Éjfélt be se várva már az őzehalomról figyelte a holdvilágos pusztát és a környező nádasok árnyékát, hogy vajon merről mutatkozik meg valami "történés", valamiféle "jelenség". Pitymallatig türelmetlenkedett a halom tetején, de hiába. Nem észlelt semmi tüneményt. Ám ennek ellenére se adta fel a reményt: "Amilyen nyomtalanul eltűnt az a nagydarab jószág, olyan nyomtalanul elő is tűnhetett!"Vireadatkor mozgósította a a körme közt tartotta a karikára fűzött rovásfákat. Egy tehén, egy rovás! Nem volt ez a munka gyerekjáték, de végeztével az öreg Kucora felragyogott, mint napkeltekor a harmatos mező. A bojtárok is megvidámodtak. A több száz darabból álló gulyából nem hiányzott egyetlen tehén se. Ennek örömére az öreg számadó a csobánból kibugyogtatta az ivóvizet. "Jancsi, pattanj nyeregbe! A perjesi csárdából hozzál benne bort!” Az ódon faedényből nádszálon szívogat- ták a vinkót, s meghányták-vetették a "fondorlatos" esetet, mocsoktalan emberek módjára. Jöhet esküdt tizenhárom, Számot adok: nincsen károm! A gulyám létszáma teljes, Bilyogja mindnek hiteles! A vidámság közepette a suttyó bojtár Demjén Jancsi nekibátorodot, és belekotyogott az idősebbek elmélkedésébe: "Nem volt itt semmi hiba, Mihály bátyám. Abból adódott a fennakadás, hogy az esküdtember útközben itt-otl a kancsó fenekére nézett." Mihály bátyja azonban leintette: "Te ne szólj semmit, te csak hallgass! Tapasztalatlan gyerkőc vagy. Honnan tudnád, hogy mik megtörténnek e világi életben! Úgy gondolkozz, te fiú, hogy a ványai bába volt annak a vadlibának a képében. Megismertem én a hangját. Meg osztán olyan öreg liba nincsen is igaziban, tétován ténfergett, csak a mankó hiányzott a szárnya alól. Kackiás menyecske volt, mikoriban én még járogattam hozzá. Osztán most eszébe jutottam. Én is rágondoltam: ezért nem maradtunk szégyenben, hékás!” Kucora számadó mesélgető kedvű ember volt. Pihenő időszakban szüntelenül oktatta bojtárjait a sárréti náderdők régebbi öregek szerint való rejtelmeire, nehogy nehézségek adódjanak majd valamikor pásztori hivatalukban. Jancsi bojtáron fogott-e az oktatás, vagy a maga feje után ment? - annyi bizonyos, hogy idők múltán máig emlékezetes számadó lett belőle az ecsegi pusztán, Túrkeve határában. Egyik leszármazójának, bajomilakos Demjén Sándor bácsinak az elbeszélése alapján írtam le a fenti történetet (1934-ben), és tőle értesültem Kucora számadó további életsorsáról is. Becsülték őt a város elöljárói, a jószágtartó gazdák, a híres-neves csendbiztosok, a hatálban lóháton nyarga- lászó pandúrok, az üldözött betyárok, az otthontalan kóborlók egyaránt. Igen ám, de az idő eljár, senkire se vár! - régi szólásmondás ez. Akármilyen derék számadó volt is Kucora Kis Mihály, az ő vállára is úgy ránehezedtek az esztendők, hogy már szívesebben üldögélt a kunyhó tövén, mint a hátaslova nyergében. Olyfor- mán gondolkoztak felőle a gazdák, ahogyan a nóta mondja: Vénember már a számadó, Nem bírja már a botot, a karikást! Gazduramék odább küldik: Haladjon kend - fogadunk helyette mást. őkelme is átadta a számadóságol öregbojtárjának, Morgó Demeter Péternek. A város emberének jelenlétében kezébe adta a karikára fűzött rovásfákat. Majd odább lépegetve megállt a kunyhó és a nagy karám mögött, ősz fejéről levette széles karimájú, darutollas, zsíros nehéz kalapját, és tekintetét körülhordozta a láthatáron. Azután a várakozó szekérre felrakta a cókmókját: a nagy bundát, a cifraszűrt, ócska ládát, miegymást. Tisztességgel elköszönt a hivatalbeli embertől. Kezet fogott az új számadóval és volt bojtárjaival. Én elmegyek, ti maradtok. Jól viseljétek magatok. Adjon Isten egészséget, Jó szerencsét, békességet! Evvel a búcsúzó rigmussal vált el pásztortársaitól, s elindult a költöztető szekér után. Nem ült fel. Gyalogosan ballagott, mellette hűséges kutyája. "Gyere, Szárcsa, menjünk!" Nem költözött be a faluba. Ecseg- pusztára hurcolkodott, egy ott száma- dóskodó rokonához. Ahogyan kezdte a .pásztoréletei, úgy végezte: "lakos" lett. Nem járt a gulya után; a főzés meg a szállás rendben tartása volt a feladata. Egy őszi reggelen, amikor a go- molygó fehér ködben gágogó vadlibák tévelyegtek a puszta felett, szó nélkül elindult a bokrosháti szállásról a Berettyó nádasa felé. Sose látták többé. SZŰCS SÁNDOR: KUCORA SZÁMADÓ TÖRTÉNETE
