Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-09 / 293. szám
1989. DECEMBER 9. Irodalom, művészet 9 M át hetvennél több év púposodon a hátán. Azelőtt volt valamicske földje egy szavannára emlékeztető ritkás nyárfaer- dő-szelettel a határ legsoványabb-agyago- sabb részén. Nagyapa-Ádám már nem élt, a mellhártyagyulladás kiszorította belőle az életet. Amerikából - ahova ő is kitántorgott, s ahol Trézi, mondták úriasszony volt, kalapot hordott, s ahol apám is született már kései, nem várt áldásként, így fiatalabb volt, mint akik nagybácsinak szólították -, Amerikából hazaparancsolták az orvosok, hogy nem bírja a klímát, szüntelenül vendégeskedtek benne a betegségek, ha élni akar, s akart, vissza Európába. Trézi mama földjét-erdejét aztán közösítették a többi parcellával. Ebből született az új rend, ő meg hogy a fagy röntgene ne járja át oly gyakran görbülő sovány testét, az udvarra ásító egyajtós konyhában, ahol lakott, a szobában mi éltünk anyámmal, száraz gallyat járt gyűjteni-szedegetni. Immár minden erdő az övé is lett, már ami a mókus-tördelte gallyat illette, mert csak e határig volt érvényes rá a tulajdonjog, a falunkat félhold-kifliszerűen ölelő erdőkből szedegette a gallyat, mint egy fekete gólya, csak a feje nem állt olyan büszkén feltartva, hátára madzaggal kötve hozta a fészkét, mely igtazán jól ült a görbe hát csúcsán. El-elvitt magával, talán mert unatkozott a búzaföld hajában krumpliföldek virágcsokrai közt tekergő hosszú gyalog- úton, az erdő hallgatag mélyén. így szerettem meg az erdőket, mezőket, patakokat - egyik kígyószerűen három helyen is átkúszott a Remechát gyertyánjai közt -, a végtelenbe nyújtózkodó térségeket, a mezsgyéken átlépő szabadságot. Meggyűlt ilyenkor velem a baja, mert csodák csodája az ő feketére taplósodott mezítlábától elhúzódtak a tövisek, a vadszederindák, csak az én talpamba döfték darázs-fullánkjukat. Szedte-gyűjtögette a fészkét Trézi mama, én üldöztem a bokorról bokorra röppenő madarakat, csábította a vaijak magasan trónoló fészke is, de rettegtem a szélben részegen imbolygó fáktól. Gombát szedtem, okítgatott mama, ez csirke, vigyázz az bolondgomba, ez kenyérgomba, az galamb, ez keserű, az tinórú. Félve-kíváncsian bá- multak-leselkedtek ki a levélszőnyeg alól, vagy a korhadó fa hónaljába, combtövébe húzódtak összebújva. A nap csak fösvényen csorgatta be fényét a sűrű lombsátrak közt, s olyan érdekesen furcsa volt, ahogy a himbálódzó bokrok szitálták a napfényt, a fák közt fényhasábok, sugárvesszők ugráltak, mintha egy láthatatlan varázsló évődne velem. Mégis bátorságot csöppen- tett belém, ha itt-ott előbukkant a fény az erdő komor ámyék-anyajegyes arcán. Féltem a sűrűtől, ahol gyermekkori mesék véres szájú vadjait véltem lapulni. Nagymamát úgy követtem, mint őzgida az anyját. Mikor iskolás lettem, a Trézi mama által gyűjtött gólyafészkek lángjánál olvastam neki a meséket, történeteket. Akályha előtt szerette hallgatni mint a gyermek. Amikor egy feldühödt tövisnyíl nagy- lábüjjam bütyöktövébe lőtte magát, s bent maradt a mérgezett nyílvég, s gyűjtötte- szívta maga köré a gennyet, sajgott a gyorsan hízó bőr, útilaput s minden más füvet kötözgetett rá nagyanyám. Nem tudta kiszedni belőle a fájást, elvitt a falu bölcs, betegségekben törzsfőnök-vénasszonyához. Györgymarinak hívták. Elhízott hús-hájtö- meg ült a széken, s nehezen pihegett, mint a több hete dugott liba. Félelem költözött belém, de arcáról valami varázslatos, kimondhatatlan jóságféle sugárzott. Receptje: friss tehénszar a duzzanatra. Bekötözte Trézi mama lüktető lábfejemet, melyben mintha harkály kopácsolt volna, s lengett utánam az illet, mintha istállót vagy trágyadombot cipelnék a hátamon, de Györgymari szava szentnek számított, s én mielőbb kergetni akartam az utca finom sűrű porában a rongylabdát. Mikor sárgára érett a gyűlés, mint kertünkben a körte, s a szivárvány annyiféle színében vibrált, mint egy színes tv-képernyőó, a teteje közepén meg sejtelmes sötét pont bújt szemérmesen a bőr alá, visszavitt nagymama Györgymarihoz. Ugye, ugye, bólogatott a szemünkbe, s csakúgy pattogott róla a bizalom, használt a tehénszar. A tornácon ültünk, fehér cérnát húzatott velem egy görbe tűbe, lemosta a tehénszart, bűzlött a tornác, s bedöfte a tűt a kelés közepébe, csinált egy öltést, s egy daráló mozdulattal megrántotta a cérnát. Torz ordítás szökött ki belőlem, az ereszről elröppentek a napozó fecskék, a veszekedő verebek. Lüktető talpamból felbuzgóit a genny meleg forrása, megdögönyözte, s véget ért a műtét. Néhány nap múlva már csak a vastag fityegő bőrt kellett levágni, mely egy kis üres bőrzsebet, kenguruerszényt rejtett a talpamon. A lmomban gyakran találkozók Trézi mamával. Görbülő hátán odaillően terpeszkedik, trónol a szárazgally-gólyafészek. Egyszer frissen kikelt, piros csőrrel tátogó kis- gólyákat is láttam benne. /--------------------------------------------------------Törd István: Önmagába köt bele Készül az előadás, ott, a függöny mögött áttetszik az ember árnya, fogait csikorgatja, tenyerét összefeni, s így indul háborújába, csak végső lövészárka van, nincs menedéke, arcáról nagy pöttyökben potyog önnön verítéke, mert a félelem szilánkjai bőrének pólusait szúrkálják, önmagát támadja folyton, ez a gyilkos S _________________________________ \ h áborúság - ha van még világa, melyet nem nyúzott szét civilizált társa, mert oly sokáig készült, hogy levetkőzzön, már nincs ideje begombolkozásra, körbeténfergi a vihar, ismert minden mozdulása, s akár egy gyanús idegen jön felé a csend: agyrémek ármádiája, úgy ölt emberarcot, hogy a fegyelmet rég feladta, de a kéz, a láb lendül még, ahogy valaha tanulta, ahogy valaha hitte, megbámulja a szép arcú szörnyeteget ________________________________________J T akács Rudolf: Holdfényben Takács Rudolf: I Elhanyagolt I tanya ^ Takács Rudolf: Kikötőben » ......... ' G yörke Zoltán: TREZI MAMA Szentmihályi Szabó Péter: FELZÁRKÓZNI EURÓPÁHOZ? VAGY FORDÍTVA? /---------------------------------------------De ák Mór: • • Örvény Most már minden nap esik. Isten verejtékezik, nehéz a szíve, készül megállni: ki ez az Isten, akit nem ismerek? S hol az a régi, aki nem állt közel hozzám? Most már minden nap esik. Tele van a szám sárral, visszanyelt könnyel: gyászolok harminc évet, ami az életem volt, siratom, mint akit kivégeztek. \ Loptam én? Öltem? Hazudtam? Csaltam? Ha nem tettem is, mindegy volt teljesen. Az évek, mint az egerek, elszaporodtak bennem, s szürkén szétrágták agyamat, szívemet. hogy kiperegjen belőlem az álom, kiperegjen Isten, ki az élet, és ki a halál, most már minden nap esik, szembogaram kapálózik a vízben, körbemossa, s hátára fekteti a sár. J Olvasom, hallgatom az új jelszavakat, programokat: zárkózzunk fel Európához. Aztán sokat beszélnek vezetőink az úgynevezett Európa-házról - legalább olyan hévvel, mint korábban a Szovjetunióról vagy a KGST-ről. Én persze zárkóznék is, meg költöznék is, mert az a bizonyos Eu- rópa-ház még akkor is vonzóbb, mint a mostani viskó, ha nem jut benne nekünk összkomfort. Nem is fog jutni, ne áltassuk magunkat. Európa peremvidékére szorultunk, a sokszor lenézett Balkán színvonalára. Balkáni lett gazdaságunk, úthálózatunk, telekommunikációnk, kereskedelmünk, kultúránk, egészségügyünk, hadd ne soroljam. Primitív emberek vezettek minket, erőszakkal - és mi magunk is primitívek lettünk. Hozzájuk hasonultunk, az alacsony homlokú, zsíros nyakú, de megbízható kiskirályokhoz. Politikusokhoz, akik a bak- sist, hivatalnokokhoz, akik a vesztegetést. Eladósodott, mogorva, egymást harapó, szomorú emberek országa lettünk. A demokrácia is úgy "ütött be", hogy egy párt helyett több párt nyújtja mohón kezét támogatásért, s a cenzúra nélküli irodalom is egyelőre csak az üzletet, a silány szenzációt keresi. Hát ilyen szomorú volna a helyzet? Ennyire távol volnánk Európától? Vigasztalnom kell magunkat. Az utóbbi két évben igazán sokat cselekedtünk, még ha közvetlen eredménye jólétünkben nem is látszik. Szinte észrevétlenül lezajlott egy /hála Istennek/ vér nélküli forradalom, a magyar történelemben nem először, hiszen 1848 nagy példája ebben is utat mutatott. Most itt állunk, tanácstalanul, kifosztva, használhatatlan eszmékkel és igazságokkal, de szabadabban, mint ahogyan remélni mertük. Mi hát Európa? Mihez kellene felzárkóznunk? Hol van az az Európa-ház, amely szívesen lát egy ilyen "egzotikusán" rendetlen, lepusztult és többszörösen vesztes kis népet? Vagy ha sikerül valamiképp bejutnunk, vajon nem mi leszünk a házmesterek, kukások ebben a gyönyörű házban, nem mi leszünk lenézett vendégmunkások, akiknek nyugati valutában a kinti fizetés fele, negyede is maga a sóvárgott nagy lehetőség? Vagy csodavárón reménykedjünk, hogy Európa zárkózik fel mihozzánk, megcsodál minket, mint valami történelmi kövületet, egy skanzent, ahol lám, valódi emberek élnek, és lám, milyen romantikus, hogy semmi sem működik, de országházuk tán még az angol parlamentnél is nagyobb... Én már annak is örülnék, ha önmagunkhoz felzárkóznánk, mondjuk 1938- hoz, amely a gazdasági statisztikákban mint az "utolsó békeév" szerepel viszonyításként. Ezért nem repes a lelkem a közelgő világkiállítás gondolatára. Vajon mit tudunk mutatni Európának?
