Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-09 / 293. szám
Irodalom» művészét _____________i9S9. december 9. 8 Na gy magyar elbeszélők Thury Zoltán /1870-1906/ író, újságíró,a századvég egyik legjelentöseb novellistája. Munkássága részint a Bródy Sándoréval rokon, s ilyen értelemben Thury a XX. századi magyar próza egyik előkészítője és úttörője. Legsajátosabb novellái azt tükrözik, hogy a nyomorban, betegségben sínylődő emberek szinte teljesen elvesztették tájékozódási képességüket ebben az életben. Elbeszélései a századvégi kapitalizmus embertelenségét számos példán mutatják be. Emberhalál cimü írása a kapitalizálódó nagybirtok védelmére kirendelt katonaság és a kisemmizett parasztok összecsapásának tragédiáját eleveníti meg drámai erővel. A báró erdejét már isten tudja mióta vágták a parasztok. Nem is vágták, csak lekopasztották esztendőről esztendőre a százados öreg fákról a gallyat, összenyalábolták és hazavitték. Ahogy másutt megvan a bor- szüret, úgy itt fát szüretelt a sok szegény falusi. Jó előre megbeszélték, hogy mikor mennek ki csapatostul az erdőbe, ilyenkor már hajnalban fölpakolták a sok nyomorúságos taligát, amire feltelepedett a gyermek meg az asszonynépség, s a szegényemberek lassú meggondoltságával, lusta tempóban megindult a falu, neki az erdőnek. Napközben azután többször is megfordultak a taligák az erdő és a falu között. Némelyek, a kapzsibb népség, annyi gallyat szedtek össze, hogy karácsony táján, amikor még a koldus is csinál valami kis ünnepséget, egy-két taligával eladtak belőle a városban is, s hazahoztak helyette egy szép zöld fenyőágat meg sok apró színes gyertyát és papiroson csüngő pojácaszívet, kosarat, diót, ahogy az már illendő ilyenkor. Az öreg báró nem sokat törődött velük. Valami nagy politikus volt, miniszter is, fenn lakott a fővárosban, s kisebb gondja is nagyobb volt, mint a tarbereki erdő. Esztendőről esztendőre hevertek asztalán a kasznáija levelei, anélkül, hogy jóformán csak el is olvasta volna. Ahelyett nagy beszédeket mondott, amikről úgy emlékeztek meg otthon az uradalom körül a kisbirtokos urak, hogy: a báró már megint verekedett. Ujjé, de hogy kiporolta az ellenzék bundáját! Amikor az öreg báró meghalt, a fia következett a domíniumba. Ez azután gazda volt, s egy percig sem tűrte tovább szó nélkül a tarbereki erdőben a rablógazdálkodást. Azt mondta, ő maga is le tudja vágni a fáját, nem kér segítséget, s egy kopogósra fagyott novemberi hajnalban, amikor megint kigyülekezett az erdőszélre a sok taliga, puskás urasági hajdúk fogadták a parasztokat.- Akinek fa kell, menjen az udvarba. Az ispán úr cédulákat ad ki. Egy taliga ágnak egy-egy pengő az ára. A sok paraszt összebámult. Sehogy se tudták megérteni a dolgot. Egy-egy kis kompániába szedelőzködtek, megdöbbenve tanácskoztak: - egy pengő a fáért... Azután megint csak rajba gomolyodott össze mind a férfi, az asszony, körül a taligákban sivalkodott a sok gyerek, fáztak, némelyik a ló elé feküdt, hogy az állat meleg párát fújjon az arcába, s nem mozdult a sok emberből egy se. Délfelé kijött a bíró, és azt mondta, hogy igazuk van. Ne hagyják magukat. Ha a báróé az erdő, hát övé, vigye, ahová akarja, de az aprófa meg a száraz ág a falué. Vágják már harminc esztendeje. Délután pedig jött a zsandár, elvitte a bírót. Erősen összeszorították a csuklóit a lakatos lánccal, s úgy hajtották maguk előtt, meglök - dösve egyszer-kétszer a puska agyával, mint a lovat. A parasztok jajgatva indultak utánuk, de a káplár a bajonétet mutogatta, s azt mondta, hogy belevágja valakibe. Az asszonyok az emberek elébe álltak, s mormoló, izgalmas csendesség lett, olyanforma, mint valami veszett káromkodás, ami csak az ember belsejében háborog H aza nem akart menni sen%cd. Most már eléggé megbeszélték a dolgot, hallgattak. A sok nagy csizma kopogott a zúzmarás, dermedt fűben, egymásra néztek, de mindegyikben egyformán dolgozott az elkeseredés dühe. Éhes pillantásuk fölfalta az erdőt, most már a fáját is, az egészet. Som- polygó, tétovázó tehetetlenséggel bámulták pár lépésnyire maguk előtt ezt a beláthatatlan rengeteget, s még mindig nem voltak elkészülve arra, hogy mit csináljanak. Az egyik odamorgott a másiknak:- Az asszony előtt restelli az ember. Ide bolondítottuk őket, aztán most meg olyanok vagyunk, mint a tolvajok. Percről percre sötétedett, s várandósabb lett a hangulat. Közelebb bújtak egymáshoz, mindegyik mondani akart valamit. Azért még csak sunyi találgatás volt az egész, egyik a másikból akarta kinézni, vajon mit gondol. Némelyikben már lihegett a düh, s egyszer aztán nekirontottak az erdőnek. Egy-két nekivadult ember ment elöl, a többi utána. Most már ordítva szabadult ki belőlük mind a hang, amit eddig magukba fojtottak, rohantak előre a fákközött,ésmegintövékvoltazerdő.Mesz- szire kihallatszott a fejszecsattogás meg a hangos összevissza lárma, amivel nekiestek a nagyúri jószágnak. Ez már nem volt a csöndes tallózás, hanem a nekiéhezett emberek dühe, pusztítás, ostrom a más tulajdona ellen. Mikor ilyenre fajult a dolog, siránkozni kezdtek az asszonyok.- Elvitte a zsandár a bírót. Vágjad! a tied!-Baj lesz belőle... A hajdúk futva mentek vissza a faluba. A báró mindenfelé telegrafált, zsandárt, katonát kért. Mi, fővárosi újságírók, akkor mentünk ki, amikor már három nap óta dúlták az erdőt a parasztok, s azt kiabálták: minden a mienk! Előbb csak biztatták egymást ezzel, azután már annyiszor mondták, hogy elhitték, meggyőződésük lett.- Az apám is vágta, meg a nagyapám is! A mi vonatunkkal fél század katona is érkezett egy főhadnaggyal, s a sok városi úr meg a csöndes katonaság együtt ment ki az erdőbe. A parasztok összefutottak, amikor közéjük ment a tiszt. Zavarosan, összevisz- sza kiabáltak, s most már az asszonyok lármáztak a leghangosabban.- Mit akarnak?... A mienk, minden a mienk... hagyják békében a szegény embert, ha dolgozik. Az asszonyok nekimentek a katonáknak is, akik hosszú sorban, a puskára támaszkodva, jámboran egymásra bámultak, s nemigen tudták, miről van szó.- Menjetek innen, hagyjatok nekünk békét! Egy szőke, hosszú gyerek csendesen, kicsit reszkető hangon szólt rá egy erős, kövér asszonyra, aki a puskáját akarta kirángatni a kezéből.- Tovább, néném, tovább innen, ne ba- joskodjék... - Akkor már mintha sejtette volna, hogy mi lesz a dolog vége, kérni kezdte: - Menjenek haza, menjenek haza mind...- Emberek, a maguk javára beszélek. Menjenek haza, baj lesz. Azért jöttünk ide, hogy magukat kizavarjuk az erdőből, mert az uraságé. írás van róla. Ha nem mennek szépszerével, másként beszélek. A katona nem tréfál. Lássák, mennyi van itt.- Mink se vagyunk kevesen.- Azok szúrnak, lőnek.- Itt a fejsze. Ezt egy ember mondta, de amint belekongott hangja a csöndbe, egyszerre kiabálni kezdett mind.- Nem megyünk, minden a mienk! Körülvették őket az asszonyok, s most már összevissza, a dühbe belesápadva kiabálták:- Nem megyünk! Menjenek maguk, mi dolguk van itt! Egy gyerek rögöt hajított bele a tömegbe. A kemény sár a tiszt előtt puffant szét. Még nagyobb lett a lárma, rekedt, vad or- dítozás töltötte be a tiszta, hideg reggelt. A tiszt várt. Mikor észrevették, hogy nem veszíti el a fejét, csöndesebbek lettek, csak akik hátrább állottak, a tájékozatlanok kiabáltak még, egyenként hallgatva el, amint észrevették, hogy mindig kevesebben és kevesebben vannak. Végre szóhoz jutott a főhadnagy. Körülnézett, keresett egy értelmes arcot, s amikor megtalálta, magához intette az öreges, komoly képű parasztot.- Magyarázza meg a barátainak is, amit mondok. Mostantól számított két óra hosszáig várok. Azalatt kitakarodhatnak az erdőből. Ha akkor még ember lesz itt, másként diskurálunk. Értette?- Igen, tiszt úr, de nem megyünk ám... Előbb hozzák vissza a bírót.- Az a zsandár dolga. - Mielőtt elment volna, még egyszer visszafordult. - Emberek, minek mondanék maguknak mást, mint ami igaz. Higgyék el nekem, baj lesz, ha nem engednek. Mi nem vagyunk zsandárok, aki bekíséri ezt vagy azt, hanem aki velünk jön össze, az itt is marad a gyepen. A parasztok lármázni kezdtek.- Nono, talán nem olyan hangosan.- Hangosabb is lesz még, ha a puska kezd beszélni. A tiszthelyettes leheveredett a köpönyegre a katonák előtt. Sápadt volt, s izgatottan beszélt a főhadnagy fülébe, de csak halkan, hogy ne hallják meg a katonák.- Nem katona kell ide. Háború ez? Ilyen népség ellen indítanak minket. A főhadnagy rászólott:- Hallgass. Odaát szervezkedni kezdett a másik tábor. Egyre fenyegetőbb lett a hangjuk, s nemhogy fogytak volna, de mindig tömörebb és nyüzsgőbb lett az emberboly, amibe összegabalyodtak. A mutató pedig szaladt a nagy ezüstórán, amit maga elé tett a főhadnagy a köpönyegre. Egy óra letelt már, amikor újra feléjük indult a főhadnagy. Mostmár vele ment a tiszthelyettes is, közelről akarta látni ezeket az embereket, s ő mondott valamit németül, amit nem értett meg senki. Mikor látta, hogy hiába beszél, idegesen hadonászott, mutatta a kardot meg a revolvert, s fölintett az égre. A parasztok komoran fordultak el tőle. A főhadnagy megint előkereste a maga emberét.- Volt katona?- Voltam.- Tud németül?- Nem.- Hát ki tud?- Senki. Erre elővett a zsebéből egy írást, csapkodni kezdte a kezével a kiterített lapot, s most már ő is elvesztette a nyugalmát.- Maguk bolondok, meg vannak veszve. Ide nézzenek. Bele van írva a parancsba, hogy ha nem mennek szépszerével, hát lövünk. - Kirántotta a kardját, s lökdösni kezdte a parasztot, aki legközelebb állott hozzá. - Nem megy? Takarodjon! Nem akarom a vesztüket, bolondok.- Nem megyek. A mienk az erdő. Nem parancsol itt az úr. Az enyém meg ezeké...- A király mindenütt parancsol. Itt még az se. Ez itt mind a paraszté. Apám meg nagyapám is vágták. A főhadnagy elhallgatott, s intett a tiszthelyettesnek.- Jer. Visszamentek, s újra végigheveredtek a köpönyegeken. A katonák mozogni kezdtek, megigazítottak magukon egy szíjat, némelyik a bajonétot próbálta kihúzni a hüvelyéből, újra visszacsapkodva, hogy vígan jár-e, az elfoglaltságukat akarták beletakargatni a hiábavaló mozgolódásba, s odasandítottak a tisztek felé a köpönyegre, amiről kifehérlett a nagy ezüstóra. A mutató rohant előre a számok között. Elöl az altisztek számítgatták a perceket, s minden nagyobb numerusnál, amit áthágott az időszámító kis acélérc, érezték, hogy átszalad rajtuk a hideg T jil pedig munkához láttak a parasztok. Újra fölfogták a fejszét, s nekimentek a fáknak. Olyan volt a munkájuk, mintha a halállal birkóznának. Szakadt róluk a verejték, a vénemberek ledobták magukról az ujjast, kiabáltak:- Neki, hé! Vágjad! - A gyöngébbek erőre kaptak a többi fanatizmusától, s biztatták magukat, nagyokat rikkantva: - Héj- jé! Ne félj, pajtás!. - Szétszóródtak hosz- szú, ritka sorba, döngött fejszéjük alatt a sok korhadt, nagy fa, amint belesuhintottak. Némelyik megreszketett, a taligák fölé pillantott a tisztásra, szeretett volna fölkapni egyre a sok közül és elnyargalni, de már nem volt ereje ahhoz sem, hogy szembeszálljon a lázzal. Sunyin, remegve pillantottak az egymással suttogó tisztek felé, s biztatták egymást.- Ne félj, nem lő. Nem mer. Újra közéjük ment a főhadnagy. Halvány volt, tétovázva beszélt, s nagyokat nyelt, amíg egymás mellé rakta a szavakat.- Nem mennek kendtek?- Nem. A maga erdejében úr a paraszt is. Az egyik fölemelte a fejszét, s a főhadnagy felé suhintott vele.- Leütöm az urat, ha nem megy innen. A főhadnagy is kardot rántott, s végigvágott a fejszés ember arcán. Atömeg még magához sem tért, már náluk volt. Rekedten kiabált.- Kimennek az erdőből vagy nem?- Nem, az istennek se. Egy életünk, egy halálunk... A tiszthelyettes egy fa mögé állott, s hozzátámaszkodott vastag derekához. Reszketett, hogy majd hanyatt nem bukott, mint egy tuskó.- Aki akar, menjen, amíg tud. A fa mögé ment a kadéthoz, valamit akart neki mondani, de amikor látta, hogy milyen állapotban van, szó nélkül ott hagyta. Megint a parasztok felé tartott, s a dühtől reszketve kiabált.- Marhák, barmok! Ki innen! A parasztok egyszerre követ, rögöt, tuskót dobáltak feléje. Egy kemény rög a homlokán találta, s föltaszította feje tetejére a sapkát. Széles, vörös szalagban indult meg homlokáról a vér, végig az arcán, le a zubbonyra. A parasztok veszettül ordítottak, most már közelebb jöttek, s kopogni kezdett a sok kő és keményre fagyott sár a katonák fején.- Neki! Üsd agyon! Verd a kutyát! - kiabálták a túlsó oldalról. A főhadnagy zsebkendőjével a vért törülgette le szeméről, hogy lásson. Mikor visszanézett a legényekre, látta, hogy azok is véresek, kettőt közülük puskára fektetve vonszol hátra a többi. Lihegett, levegő után kapkodott, s még egyszer átkiabált a parasztokhoz.- Ki az erdőből! Ki! Újra kőzápor repült el a feje fölött, fél- reugrott a katonái elől, és vezényelt: -Tűz! E gyszerre dördült el valamennyi puska, s azután nagy csend lett. Iszonyú füst takarta el a világot, nem lebegve magasabban, mint az ember szeme, s azután hallatszott, hogy dübörög a föld a sok csizma dobogása alatt, amint rohantak el a másik oldalon. A taligákban nyerítettek a lovak, azután egymás után összeakadva, egymásba gaba- lyodva rohant végig a mezőn mind, a gazdátlanokat magával vitte haza a ló, őrült vágtatással. A fák között pedig halottak és sebesültek feküdtek sotjában, nyögve, jajgatva, némelyiknek utolsó sóhajtását fogta föl az, aki éppen ráhajolt, egy öreg paraszt pedig a könyökére támaszkodva siránkozott, míg mindig gyöngébb és gyöngébb lett a hangja:- Mert egy kis fát gyűjtött az ember télire, egy kis forgácsért, amit összeszedtünk... Takács Imre: Udvarlás Violának Ciróka-marókázni már úgy szeretnék! Surrantva selymes fűre még selymesebb Öröm-ódákat, Violácska...! Rátartiság nélkül az isten előtt Gitáron mintha játszanánk Elbúvó elevenséget...! így élek, magam emlékműve. Labirintusból találva ki Disznók legelőjére... így élek én! Körbejárom ugyanakkor a falut kertaljának, Óhajtván emberhez méltó szépségeket. NÉMETH ISTVÁN: ÜLŐ NŐ Emberhalál
