Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)

1989-12-02 / 287. szám

Nemzetközi körkép 1989. DECEMBER 2 Csúcs a tengeren Korábban készített felvétel az amerikai haditengerészet hatodik flottájához tartozó Belk­nap rakétacirkálóról. A tervek szerint ezen a hadihajón is megbeszélést folytat majd George Bush amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet államfő a máltai partoknál megtartandó csúcstalálkozójukon. MTI — TELEFOTO Kambodzsa: Megnyerhetetlen háború A Málta melletti szovjet— amerikai csúcs körüli bi­zonytalanságok, találgatások talán csak a reykjaviki ta­lálkozó előtti időszakhoz mérhetőek: legutóbb Izlan­dija nem volt kötött napi­rendje a főtitkár és az ak­kori elnök megbeszélésének. Az újságírók akkor is, most is — kényszerhelyzetben lé­vén — „pótcselekvéseknek” szentelték, szentelik magu­kat, hogy kielégítsék a világ közvéleményének érdeklődé­sét. Szinte már az utolsó csavarig ismerjük a két cir­kálót. a tárgyalások színhe­lyét, a vendéglátó máltaiak véleményét, a csúcsra szebb­nél szebb jelzőket találtak (sósvizi víkend, az asztalra tett lábak csúcstalálkozója, stb.), de egyelőre csak ho­mályos feltételezések van­nak arról, hogy konkrétan miről is tárgyal a két nagy­hatalom első számú vezető­je. Reykjaviktól eltérően — akkor szinte bombaként rob­bant Mihail Gorbacsov me­rész leszerelési terve — Mál­ta már a folyamatosság, az évek óta zajló, pozitív szov­jet—amerikai párbeszéd je­gyében zajlik, habár, a meg­hirdetett kötetlen beszélge­tés most is eredményezhet áttörést a tárgyalások öt ál­landó témakörének bárme­lyikében. A „fanfárok” ez­úttal hiányozni fognak, de a nyilvánosság kizárása, a nyugodtabb légkör biztosítá­sa a szovjet és amerikai te­rületen tartott csúcs számá­ra (tulajdonképpen ezért is választottak hadihajókat, hi­szen a polgári tengerjárók­kal ellentétben ezek az egy­ségek még a parti vizeken is adott ország felségterületé­nek számítanák) azt jelzi, hogy a két vezető csakis a munkának, a világpolitika áttekintésének, a közös lé­pések kidolgozásának, az együtt gondolkodás kialakí­tásának szenteli magát. Amerika lépéskényszerbe került, s ezt támasztja alá, hogy a december első hétvé­géjére kitűzött csúcsot Wa­shington még a nyáron kez­deményezte, hogy Mihail Gorbacsov jövő tavasszal esedékes washingtoni láto­gatásáig tartó „konzultációs űrt” betöltse. A Bush-admi- nisztráció hivatalba lépése óta ugyanis viharos változá­sok mentek végbe a világ­ban, elsősorban Európában. A kelet-európai szocialista országok szédületes sebessé­gű átalakulásai a nyáron még csak épp hogy kirajzo­lódtak, de eközben követke­zetesen. menetrendszerűen folyt a szovjet leszerelési intézkedések megvalósítása, amelyek mind ez ideig tu­lajdonképpen egyoldalú, aszimmetrikus csökkentések voltak. A „szovjet fenyege­tés” minőségi és mennyiségi zsugorodása szükségtelenné teszi az amerikai katonai ki­adások szinten tartását, s Washingtont is leszerelési intézkedések bejelentésére készteti. Ezeket a lépéseket a Szovjetunió méltó módon értékelné, és messzemenően üdvözölné — fogalmazott Geraszimov szóvivő, egy amerikai lap kiszivárogtatott adatai kapcsán. A leszerelési kérdéseken belül prioritásokat élveznek majd a hadászati támadó­fegyverek betiltásának, a nukleáris kísérletek korlá­tozásának témakörei, hiszen te problémák tekintetében akár már a tavaszi washing­toni csúcson is tető alá le­hetne hozni a megállapodá­sokat. A regionális kérdések te­kintetében minden kétséget kizáróan Európa viszi el a pálmát. A VSZ-tagországok többségében a tűzvész gyor­saságával végbement de­mokratikus változásokat üd­vözli Moszkva és Washing­ton is, de egyik nagyhata­lomnak sem érdeke az öreg kontinens oly érzékeny sta­bilitásának megbontása. A keleti tömb széthullása, mi több, az anarchia eluralko­dása beláthatatlan következ­ményekkel járna az egész világ számára — ezt mind­két nagyhatalom belátja, s inkább a kiszámítható, fon­tolva haladást szorgalmazza. A szocialista országokban' végbement, s most is zajló változások még a külső szemlélő számára is nyilván­valóvá teszik, hogy a testvé­ri országok most sokkal in­kább saját belső problémá­ikkal vannak elfoglalva. Washington válasza erre csak egyféle lehet: a konti­nensen állomásoztatott csa­patainak drasztikus csök­kentése. Bush elnöknek még wa­shingtoni értékelések sze­rint is példátlan lehetősége nyílik a kelet—nyugati kö­zeledés ösztönzésére, a poli­tikai és gazdasági együttmű­ködés továbbfejlesztésére. A máltai csúcs ilyen szempont­ból is meghatározó lehet: ha igaz az a feltevés, hogy Washington érdekelt a Szov­jetunióban zajló átalakítás, a kelet-európai változások sikerében. akkor nemcsak szavakban, hanem tettekkel, konkrét programokkal kell támogatnia ezeket a folya­matokat, a stabilitás megőr­zését. S Amerika nem is oly keveset tehet a közhangula­tot oly nagymértékben befo­lyásoló válsággazdaság ba­jainak gyorsított ütemű or­voslásáért. A december most már ha­gyományosan a szovjet—ame­rikai csúcsok hónapja: 1987- ben Gorbacsov Reagannal tárgyalt Washingtonban, ta­valy ilyentájt látogatott a szovjet vezető New Yorkba, s nemcsak a leköszönő Rea- gannel, hanem a megvá­lasztott utóddal. Bush-sal is eszmecserét folytatott. Az utóbbi két évadzáró találko­zó bővelkedett események­ben, és eredményekben is, s ez alól talán a máltai sem lesz kivétel. Az események azonban gyorsan követik egymást. A szovjet sajtó alig néhány napja még írt a csúcsról, hogy az szinte fel­teszi a pontot az „i”-re, le­zárja az 1989-es szovjet kül­politikai évet. De az élet a kommentároknak sem adott igazat, hiszen Gorbacsov há­rom nappal a csúcs után már Mitterrand francia el­nökkel tart villámmegbeszé­lést. Tamássy Sándor A rendkívül gyors ütem­ben fejlődő thai gazdaság egyik gyönge pontja az ener­giahelyzet: a villamos áram termelése immár esztendők óta az ipar és lakosság igé­nyeinek bővülése mögött kul­log. Szükséghelyzetet takar tehát a kormánynak az a nagyszabású elképzelése, hogy az elkövetkező 3—5 évben négymilliárd dollárt fektetnek be az energiaipar­ba. Az energetikai fejleszté­si tervekben pedig nem cse­kély szerep jut a vízierőmű­veknek. Az ilyen elképzelé­sek azonban Thaiföldön sem problémamentesek. Noha az összehasonlítás sántít, e dél­kelet-ázsiai országnak is megvan a maga „Bős-Nagy­marosa”. A környezetvédők számá­ra a minap Bangkoknak volt egy jó és egy rossz híre. A jó az. hogy — a korábbi el­képzelésekkel szemben — valószínűleg kevesebb hidro- elektrikai gátat építenek, mivel ezek túl költségesnek bizonyulnak a legtöbb hazai folyón. A rossz hír pedig az, hogy a tervezők laoszi vízierőt akarják igénybe ven­ni — azaz a szomszédos or­szágban akarnak gátakat építeni — mintegy exportál­va ezzel a netán felmerülő ökológiai problémákat. A thai környezetvédők Kambodzsában polgárhá­ború folyik, amióta Vietnam szeptember végén kivonta utolsó csapatait is az indokí­nai országból. A telexgépek az utóbbi hetekben többnyi­re az ellenzéki khmer fegy­veresek győzelmeiről szóló beszámolókat kopogták. A hírügynökségek dolga ter­mészetesen az, hogy továb­bítsák a napi jelentéseket. Csakhogy e beszámolók többségének forrása a vörös khmerek és a másik két szervezet öndicsérő propa­gandája volt, így aztán a valóságtartalom csorbát szenvedett. Igaz, amiatt is, hogy Phnompen többnyire hall­gatásba burkolózott a hadi­helyzetet illetően. Kezdetben bizonnyal azért, mert a ge­rillák valóban értek el sike­reket, bár korántsem olyan jelentőségűeket, amint azt ők magúik állították. Elfog­laltak néhány települést, ám nagyobb összefüggő terüle­teket nem. Akcióik novem­ber elején kifulladni látszot­tak, s a kormánycsapatok is nagyobb lélegzetű ellentmon­dásba kezdtek. A harcok olyan erőpróbát jelentettek — mondta egy interjúban Hun Sen minisz­terelnök —, amelyben az el­lenzéki erők számára nyil­vánvalóvá vált: nem arat­hatnak győzelmet a küszö­bön álló száraz évszakban. Azért lényeges a phnompeni kormányfő vélekedése, mert a vörös khmerek és szövet­ségeseik a száraz évszakra ígérték nagyszabású offenzí- vájukat. Ha az októberi harcok egyfajta előzetes megmérettetést- jelentettek, akkor kérdéses, hogy sor ke­rül-e a beharangozott nagy támadásra. A kialakult erőviszonyok inkább Phnompennek ked­veznek. A kormány 150 ezer szerint főképpen a Theun folyón létrehozandó, 1500 megawattos erőmű okozhat tetemes pusztítást Laosz amúgy is sebesen zsugorodó erdőségeiben. Már a 140 megawattos első lépcső száz négyzetkilométeres terület elárasztásával járna, a fo­kozatos bővítés nyomán pe­dig összesen 700 négyzetkilo­méter kerülhet víz alá. Már­pedig — mondják a kör­nyezetvédők :— e területen pótolhatatlan trópusi örök­zöld, illetve lombhullató nö­vényzet található. A mester­séges vízfelület nagyobb lesz, mint a Genfi tó. További ir­tással jár az építendő 120 kilométeres út, csakúgy, mint a távvezetékek és az egyéb létesítmények. Az ökológusok azt is hang­súlyozzák, hogy a terület ed­dig csak mérsékelten volt kitéve emberi beavatkozás­nak, lévén a népsűrűség ott mindössze négyzetkilométe­renként öt fő. Továbbá olyan veszélyeztetett állat­fajták élnek arrafelé, mint az ázsiai elefánt, bizonyos majomfélék és a császárfá­cán. Növekedne a fertőzés- veszély is, mivel melegágyra lelnének a maláriahordozó szúnyogok. S azáltal, hogy a gát alatt a folyó vízhozama a jelenlegi negyedére-har- madára esne, alkalmatlanná fősre becsülhető hadseregé­vel szemben a vörös khme­rek legfeljebb 40 ezer, Szi­ltanuk herceg 21 ezer, a Son Sann vezette szárny pedig 16 ezer fegyverest tud felvo­nultatni. Az ellenzéki geril­lák hadműveleti terveiben azonban ott szerepelt a meg­lepetés ereje, a sajátos dzsungelbeli harcmodor ha­tása a reguláris, kevésbé rugalmasan mozgó hadsereg­gel szemben, a kormányka­tonák esetleges lélektani megingása. Ügy tetszik, e számítások egyelőre nem váltak be. Phnompenben és Kambodzsa második legna­gyobb városában, Battam- bangban elrendelték ugyan éjszakai kijárási tilalmat, ám nem a közvetlen fenye­getettség miatt, hanem a ge­rillaharcmodor következmé­nyeinek kivédésére. A vörös khmerek ugyanis sötétség­ben képesek beszivárogni a településekre, városokba, s ott robbantásokkal, lövöldö­zésekkel kisebb-nagyobb pá­nikot kelteni. A harctéri helyzetnél csak a politikai vetületek bonyo- lutabbak. Noha az ellenzéki szervezeteket támogató kül­földi országok korábban ígé- retett tettek arra, hogy a vietnami csapatok teljes ki­vonása után beszüntetik a katonai segélyezést, a geril­lák ma is kapnak fegyvere­ket. Több ország — elsősor­ban Kína — nem ismeri el ugyanis, hogy valamennyi vietnami egység távozott Kambodzsából. Pedig semmi bizonyíték sincs arra, hogy reguláris csapatok maradtak volna ott. Tanácsadók, ki­képzők minden bizonnyal, ám ilyenek — külföldiek — a másik oldalon is szép számmal akadnak. A fegyverszállítások foly­tatódása egyértelműen poli­tikai indítékú. A nyugati és belüli” vitákban, mint ami­lyen Erich Honecker idején volt. Rövid egy hónap alatt Kuba két KGST-partnere (NDK és Bulgária) fordult olyan reformok felé, ame­lyek Havanna, Tirana és a most szintén meglátogatott Bukarest szerint nem any- nyira a szocializmus meg­újulásához, mint inkább a kapitalizmus visszatéréséhez vezethetnek. A bírálat azon­ban errefelé ritkán szól válna az ivásra mind az em­berek, mind az állatok szá­mára. A váltakozó vízszint mezőgazdasági károkat okoz­na, és romlana a víz minő­sége az alsó folyóson, mert veszítene oxigéntartalmából. Lehetne még sorolni az ag­gályokat — például amelyek a halászatot érintik, ám a mi Nagymaros-vitáink után talán felesleges. Hasonlóak a „vizes lobby” ellenérvei is. A laikus csak kapkodja a fe­jét, mert érvek és ellenér­vek között egyaránt talál tet­szetős és meggyőző argu­mentumokat. Az előbbiek közül — eltekintve termé­szetesen a trópusi növény- és állatfajtáktól — az újdonság csak annyi, hogy a „vizesek” közgazdászai váltig állítják: minden egyes befektetett dollár jó hasznot hoz. Már­mint a thai beruházóknak a laoszi gát. A térségben dolgozó ma­gyar krónikás elvben sokfé­leképpen reagálhatna. Hábo- roghatna például az argu­mentumok némelyikén, ka­ján pillanataiban akár még derülhetne is az oda-vissza érvek ütközésein. Feltéve persze, ha nem töltené el né­mi szomorúsággal ama gon­dolat: vajon hány „Bős— Nagymaros” van még a vi­lágon? Laczik Zoltán a délkelet-ázsiai országok az ellenállási szövetség úgyne­vezett nem-kommunista szárnyát, tehát a szihanukis- tákat és a sansannistá- kat kívánják erősíteni Phnompennel, de a vörös khmerekkel szemben is. Pe­king a maga részéről a pol- potisták révén kívánja meg­őrizni befolyását Kambo­dzsában. Kérdés, hogy a több tekintetben eltérő érde­kek miikor feszítik szét az egyelőre még úgy — ahogy összetartott ellenzéki khmer szövetséget. Hun Sen kor­mányfő szívesen kiegyezne Szihanukkal, de még a nagy­polgár Son Sannal is, ha azok szembefordulnának a vörös khmerekkel. Ám ez egyelőre túl kockázatos len­ne számukra, hiszen a szö­vetségen belül katonailag a polpotisták a legerősebbek. Talán létrejöhet valamifé­le közbülső megoldás, ame­lyet Kína is elfogadhat, te­kintélyvesztés nélkül. Ilyen lehet esetleg a vörös khme­rek korlátozott részvételé a majdani kambodzsai kor­mányában. Phnompen sze­rint most a polpotisták visz- szatérése a hatalomba szóba sem jöhet. Ha azonban me- nesztenék bűnös vezéreiket, feloszlatnák fegyveres erői­ket, akkor Hun Sen nem zárkózna el az elől, hogy po­litikai pártként szerephez jussanak. Az bizonyos, hogy ezt a háborút katonailag megnyer­ni lehetetlen. Kiegyezés hí­ján azonban a harcok még hosszú ideig elhúzódhatnak. Csakhogy a fegyveres konf­liktus minden egyes napja újabb mepróbáltatásokat hoz az amúgy is hányatott sorsú kambodzsai emberek­nek. Legyenek azok bárme­lyik khmer fél hívei. Laczik Zoltán névre, legkevésbé a Szov­jetunió esetében, amely pedig — mint Fidel Castro megfogalmazta — a jelen­legi „hihetetlen és szomo­rú” fejlemények elindítója volt. Kuba és a Szovjetunió szövetsége mindkét oldalon tartós érdekeken alapul. Ezt jelzi a Gorbacsov ápri­lisi kubai látogatásakor aláírt, 25 évre szóló barát­sági és együttműködési szerződés is, amelyet Kuba nem is fog fölülvizsgálni, hiszen a szovjet gazdasági támogatás pótolhatatlan. Bizonytalanságot visz azon­ban a kapcsolatokba a pe­resztrojka alakulása: már hallani olyan hangokat a szovjet parlamentben, amelyék szerint csínján kell bánni a segélyezésre fordí­tott milliárdokkal. Nem is jöhetne jobbkor az új szövetséges, amely Keleten bukkant föl: a szo­cialista Kína — Albánia egykori hű barátja — bebi­zonyította a Kuba által el­utasított gazdasági reform évei után, hogy nem enged a régi kommunista hatalmi elvekből. A két ország kap­csolataiban rohamos a ja­vulás. A gazdasági együtt­működés bővül, az impor­tált 'könnyűipari termékek nagyobb része a kínai gyá­rakból kerül a havannai üzletekbe. A pártkapcsola­tokat rendezték, s egy év sem telt el. Fidel Castro már Pekingbe készül. Kí­na ugyan nem ér fel a Szov­jetunióval a várható gazda­sági előnyöket tekintve, de hát az ügy nem sürgős, és az „ütőkártyákat” jobb ímár idejében kézbe venni. A világ más tájékain Ku­ba tekintélye látványosan nő. Afrikából dicsőséggel térnek vissza a katonák, az Oohoa-ügyre pedig már alig emlékszik valaki. Az ENSZ Közgyűlése Kubát soha nem látott szavazati aránnyal választotta be a Biztonsági Tanácsba. Takács Zoltán Thaiföld „Bős-Nagymarosa” Kuba: viszlát Berlin, szervusz Tirana! I A véletlenek összjátéka, hogy Isidoro Malmierca ku­bai külügyminiszter csak néhány héttel a berlini ha­talomváltás után érkezett, kölcsönös megelégedésre, Tiranába, de a kép mégis úgy fest, mintha Kuba Al­bánia friss barátságát ke­resné, az NDK-ban elvesz­tett támaszért. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az új kelet­német vezetés nem lesz ugyanazon az ortodox kom­munista partner, a „házon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents