Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-02 / 287. szám
1989. DECEMBER 2 . Néplap 7 Schwajda György: Ballada a 301-es parcella bolondjáról Schwajda akármiről ír, mindig ugyanarról beszél: gyarlóságainkról, emberiekről és társadalmiakról, múltbéliekről és jelenkoriakról, e kettő nála sosem választható el - elkeserítő-dúhítő balgaságainkról. Erről szólott a Rákóczi térben tavaly, s emiatt jajdul most fel a 301-es parcella bolondjában. Rossz lányok vásártere vagy kegyeletes köztemető - nála egyre megy: ő mondja a magáét már-már rögeszmésen. Mint az az ember, aki látva a bajokat, tehetetlenségében kétségbeesett kacajra fakad, mert mi mást tehetne. Ahogy annak idején Arany is tette megírván elkeseredésében a bukott szabadságharc mulatságos szatíráját, A nagyidai cigányokat - "kétségbeesett kacajként". A Ballada a 301-es parcella bolondjáról valami efféle írói cselekedet, modern kacaj, a tehetetlenség groteszk fintora, mai gyarlóságaink múlatságosan szomorú képe. Középpontjában egy olyan bolond áll, aki nem született őrültnek, akit elmebeteggé saját kora tett, méghozzá "kijózaníthatatla- nul”. /Szegény ember, még akkor is őrködik betanított besúgó szerepe szerint a 301-es parcellán, amikor már rég megváltozott a világ./ Egyébként különös parcella ez a 301-es, jelképes hely, ingoványos, mocsaras tájék, kis hazánk szimbóluma; az a dudvával és gazzal befedett világ, amelyen Adynk is végiggázolt. /A bizonytalan talajú színpad, melyen ingatag a járás, igen találó e tekintetben; Székely László terve./ Ez a történelmi Magyarország... A mélyben egész múltunk... Mindebből azonban csupán három évtizedet idéz a Ballada - egy bolond furcsa tragédiájába sűrítve a lényeget, az ember megnyomorítta- tásának, szellemi és fizikai meggyötörtetésének tragédiáját. Harminc esztendő, mely alatt "bolonddá” tettek bennünket, megalázó helyzetekbe sodorva, súlyos hazugságokba verve, megfertőzve a farizeusság, az álszenteskedés bacilusaival, beoltva a félelem szérumával. "Minden hazugság volt" - fakad ki keserűen a bolond ép eszű fia, aki mert élni akart, egyszerűen letagadta nemzeti hősnek hitt apját. /Más kérdés, hogy mint kiderül, nem is volt az! / "Úgy teszek - vallja be a bolond felesége is, aki képtelen felismerni a toprongyos alakban egykori férjét - mintha normális lennék, mindannyian úgy teszünk - teszi hozzá - mintha normálisak lennénk, miközben szép csendesen beleőrültünk, ki-ki a maga harminc évébe.” A legkínzóbb kérdés: vajon ki tudunk-e gyógyulni őrültségeinkből? A bolond kedvelt figurája az irodalomnak, a színpadon is gyakori vendég. Shakespeare is igen szereti, drámáiban a legbölcsebb dolgokat vele mondatja ki. A 301-es parcella bolondja azonban alig hasonlít csörgő- sipkás udvari szórakoztató testvéreire - bár megnyomorított értelme dacára /betanított közhelyekben gondolkodik, nyelvi sztereotípiákkal beszél/ oly bölcsen filozofál, például a dolgok halandóságáról és halhatatlanságról, hogy egySenecának is díszére válnék. / Igaz, ő antagonisztikus helyett mindig antigonésztikust mond!/ Ez csak egy szánalmasan mulatságos figura, ez egy magyar bolond. Ahogy ugrándozik előttünk seprűvel a kezében, szedett-vedett öltözékben, félrehúzott svájcisapkával a fején, ahogy boldogan énekli a bárgyú Egy kis kíváncsi kacsa nótát,hozzá bakkecske módjára ugrándozva, örömében, merthogy sikerült egy százassal megvágnia a parcella látogatóját, ahogy mámorosán szurkol a Chateauvalloni polgároknak a képernyő előtt, vagy ahogy követeli megszokott május 1-ei virslijét mustárral, pedig az ünnepnek híre- hamva sincs már, ahogy riadtan húzza össze magát a széken, s félve tekint barátjára, aki őt mindenáron észre akarja téríteni, s ahogy összerezzen egy-egy fenyegető mozdulatra - igen, ebben múltunk minden toprongyossága, gyarlósága benne van. Látván ezt a bolondot, szinte belénk markol a fájdalom, pedig mulatságos is, szórakoztató. Mert Taub János remekül tudja adagolni a tragikushoz a komikusát is. Az előadás minden részletén ott a mester kezenyoma, a kidolgozottságban, a pontosságban, az egészet létrehozó stiláris nagyvonalúságban, abban, ahogyan egységbe fogja a torzító, fintoros játék különböző elemeit. Benne a legszélsőségesebbet, a "betétként" szereplő abszurdot /a bolond árnyainak furcsa jelenései/ a lírai groteszkkel. Itt minden apró mozzanatnak helye és súlya van, még a falak között benyúló kéznek is. Az árnyak "szócsatáját" pedig szinte verssé komponálja /abszurd-poézis!/, hatalmas crescen- doba futtatva a szavak, mondatok ritmusát. És milyen finoman bánik a zajokkal és zörejekkel a kissé misztikus temetői hangulat megteremtésében! Hogy tart mértéket és arányt mindenben, de legfőképp abban, hogy a bolond figurája természetes és hiteles legyen, s ne csússzon a megjátszott bolond fakó sémáiba. Kézdy György valóban igazi bolondot hoz a színre, a rendezői elképzelésekhez híven. Ó nem játssza, éli az "elmebeteget", Lajosa számára /így nevezik a bolondot/ természetes állapot a bolond-lét, sőt élvezi bolond-ságát. Színes, gazdag figura ez, élet van benne. Kézdy ritka pillanatokkal lep meg bennünket, közülük csupán egyet, azt, amikor ráordít barátja dühösen, s ő testileg- lelkileg összerezzen, majd hirtelen lerogy a székre, aztán kezét ölébe ejti, fejét kissé félrefordítja, s riadtan, elárvultán tekint vissza rá - mily esendően kiszolgáltatott, s mily végtelenül szánandó ez a bolond! Szomorú tekintetében nem egyetlen ember, egy világ, mindannyiunk szomorúsága! Igen, ez a szerencsétlen bo- I lond, ez mi vágytunk, suhan át rajtunk a fájdalmas felismerés. Ezt a bolondot, aligha lehet elfelejteni. Kevesebb lehetősége adódik Győry Emilnek a színes alakításra, aki a bolond barátját játssza, mondhatni ez a legrealisztikusabb szerep, s ennek az embernek még tétre menő drámája is van; ha ugyanis nem sikerül "visszanevelni" bolonddá képzett barátját, fény derül dicstelen zsaru múltjára, s akkor vége. Győry ezt a drámát igen érzékletesen ábrázolja, fokról fokra jutva el az indulati csúcsokig. Szép, tiszta beszédét mindig jó hallgatni. A többiek, a bolond hozzátartozóit - illetve az élettársat - játszó színészek nemcsak jól valósítják meg a rendezői elképzeléseket, kitűnően alkalmazkodva a játék stílusához, egy-egy határozott színnel gazdagítják is az előadás tablóját. Meszléry Judit a megindító primitívséget hozza színpadra, pompásan; ahogy tartja kezében az ételhordót bús áhítattal, amelyben imádott Lajosának viszi a gulyáslevest, most is előttem áll, ahogy írok róla. Akárcsak Mészáros István, aki egy tudatlan és értelmetlen kamaszt produkál, - aki mit sem sejt a történtekből -, igen mulatságosan. És Koós Olga hisztériás, üldözési mániában szenvedő nagymamája is valóságos kis remek. Mucsi Zoltán egy gyenge jellemű, beszari férjet, egy pipogya alakot játszik, kicsit talán túlgesztikulálva a figurát, de humorosan; Sztarek Andrea egy cinikus, szabadszájú fiatalasszony - a bolond menye - szerepében tűnik fel, minden megjegyzése, melyet megvetett családtagjaira tesz, csattanósan ül. Bajcsay Mária elegáns, kifinomult úriasszony szerepében lép elénk, akitől semmi sem áll távolabb, minthogy egy bolond legyen a férje, ízlése annál sokkal kényesebb. Valamennyien egy-egy emberi tulajdonságot, negatív tulajdonságot testesítenek meg, az úgynevezett normális világot - markánsan. A két tanú - ők mondják a prológot - Mertz Tibor és Fodor Tamás felváltva; az előbbi lágyabb és érzelmesebb hangot üt meg, az utóbbi szárazabb és szikárabb, racionálisabb. Ne feledkezzünk meg az "árnyakról": Kócsó Gábor, Horváth Lajos, Tóth József, Árva László, Hornung Gábor, Czakó Jenő, Fekete András, Szalai Szabó István - fegyelmezett, formás "mutatványuk" különös hangulatú, atmoszférikus. Időszerű téma, időszerű gondolatok - Schwajda György Balladáját, ahogy most Taub János színre vitte - az értékes színházi élmények között raktározha tjük el magunknak. Valkó Mihály Portré-féle. hagyományosán A műterem: egy 4x4-esfakultsár- gaszob, keletnek nyíló ablakkal. Ez utóbbi azért fontos, mert így a leheletünk nem fagy az üvegre - ma jó napja van festőnknek - melengeti a fény. Költői rendetlenség, nehéz lenne megmondani, mi micsoda, de közben azt megfejtem, miért tituláltam ezt a múlt század végi montmartre- i szegénységű szobát műteremnek. Szeretném, ha Prohászka Antalnak Újszászon, vagy bárhol e hazában, igazi műterme lenne. Azt láttam, amit látni szerettem volna. Festőnket Túrkevén ismertem meg, tizen-, de inkább huszonévvel ezelőtt. A Kevi Kör egyik legérdemesebb, legtöbbet sejtető egyénisége volt, becsülés övezte: jó amatőr, mondták rá. Prohászkának akkoriban tisztes polgári foglalkozása is volt valamilyen vállalatnál, ahol elnézték a hobbiját, hiába no, ennek az embernek az a mániája, hogy fest... De Prohászkán egyre jobban elhatalmasodott a mániája, és egy- szercsak otthagyott csapot-papot, azzal a szent akarattal, hogy ő festő lesz. Egy szolnoki, kültelki vályogházikóban találkoztam vele újra, akkor már ő volt a képzeletembéli gazdag szegény. Nyomorgott, de bizakodott, azt mondta, megtalálta önmagát. Most már tudja, mit kell festenie, és azt is, hogyan. Letette a hagyományos festőecsetet, hengerrel vitte vászonra színeit, formáit. Nagyon bizakodott, hogy felveszik a "hivatásosok” közé. Úgy tűnt nekem akkoriban, hogy adok cserébe". Ekkor már Újszászon lakott, isten tudja hogyan, vett egy házat, majd kórházba került. Akkor már másfél évtizede próbálkozott, hogy felvetesse magát a Képzőművészeti Alapba. Mindiga cél előtt bukott el. "Most már nem iskísértem az istent, nem akarok újra belehalni". A "műteremben” aprócska har- móniumféle, templomi énekek kottái, imakönyvek. Prohászka civilben ugyanis kántor. De ez sem igazából, hanem csak helyettesít. "Ha kellek, ha hívnak, megyek". Picinyke pótlás a 2800 forintos rokkantnyugdíjhoz, gondolom végig, és kitalálja, milyen billentyűkön halad végig a gondolatom. "Nem kérek érte pénzt!" Tavaly nyáron a Magyar Építőművészek Szövetsége budapesti székházának kiállítótermében mutatta be a Hódolat Bartóknak című, tizennyolc képből álló sorozatát. A bartóki témák zenei világát a színek és a formák játékával képekké formálta. Nagy erkölcsi sikert aratott, a Magyar Állami Operaház zenekara testületileg nézte meg a tárlatot, elragadtatással szóltak a látottakról: igen, ez a festő megérezte Bartókot, és látványt csinált a zenéjéből. Mások meg, ahogy ez nálunk lennei szokott, elhúzták a szájukat: ugyan már, Újszászról hódolni dúlsz, azt tedd a horogra, amit a hal szeret. Jelenleg két kiállítása "áll": egy közös, Újszászon, egy önálló Jász- felsőszentgyörgyön. Új képek? "A fejemben vannak", mondja. Hol máshol lennének, hiszen csakottle- hetnek, mert nincs hozzá festék anyag, hogy az állványon legyenek. Prohászka őrült, hallottam vala- kitől. Mit lehet erre mondani, egyáltalán Prohászkát mivel lehet kétségbe vonni, elmarasztalni. Prohászka nem iszik, nem nőzik, nem csal, nem lop, a piktúráját már nem lehet kétségbe vonni, nem lehet kijelenteni, hogy Prohászka nincs, és hogy nem is volt, csak egyet lehet tenni: megfelelő helyen, megfelelő hangsúllyal őrültnek kell titulálni. Dupla szárnyakon jár a rossz hír a mi kis hazánkban, az UFO-k sebességével. Prohászka meg csak fest, csak fest, illetve csak festene, de nincs festéke sem. És ahogy őt ismerem, nála nem az az alternatíva, hogy festék vagy kenyér, mert tudom, ha pénze volna, előbb festéket venne, vagy csak festéket venne, hogy festhessen. De ahhoz gázolaj is kellene a kályhába - a svájci sapkám didereg a tetején - mert a maradék festék megfagyott a palettán. Mit tud tenni manapság önmagáért a tehetség? Járja a kényszerpályák stációit. "Eladjuk a háKrisztus-fej. Vujicsics Tihamér emlékezet Prohászka nemcsak ábrándozik, hanem tényleg révbejutott. A szolnoki Helyőrségi Klub kiállítótermében olyan - már az új technikával készített - képek sokaságával lepte meg a város közönségét, hogy még a maradibb szemléletű képgyűjtők is úgy vélték: Prohászkára most már oda kell figyelni! Csak hát az igazán tehetséges embereket annyira leköti énjük, belső világuk, ha úgy tetszik az önzésük, hogy képtelenek célszerűen gondolkodni. Prohászka nem volt hajlandó - még átmenetileg sem - azt csinálni, amit kértek tőle. A következmény: néhány év múltán egy apróhirdetésben találkoztam újra a nevével: "Élelemért képet Bartóknak?! Ezek az urak talán nem is tudják, hogy Bartók menynyire kötődött Újszászhoz. Az idén Szentendre fogadta Prohászka képeit. Elismerés, és elhallgatás övezte ezt a kiállítását is. Sokan rajonganak már Prohász- káért, még többen gyorsan hátat fordítanak a képeinek: mi ez, ezek festmények? Prohászka tudja, hogy már gazdag ember lehetne. De nem mii- vész, teszi hozzá. Arra gondolt talán, hogy ha giccseket festene, volna vevőköre? Lehetséges, nem mindig tisztességből épülnek mifelénk a görbe házak! Csakhát Prohászka nem hajlandó elismerni a kínai bölcsességet: ha horgászni inzunkat, nagy, nem bírjuk fenntartani. Veszünk egy kisebbet, jóval kisebbet, ahol meghúzódunk." Golgota már ez, Prohászka-szindróma, a tehetség pusztulása. Mindannyiunk szeme láttára. Csak egy ember lát mást: Prohászka. Megajánlja a képeit egy olyan kiállításra, amelynek bevételét a szegények kapják. "Szolnokon rendezném, még karácsony előtt, hogy jusson valami a nyomorgóknak is a szeretet ünnepén." Fenséges vagy gyarló, téveteg ember. Biztos van egy ilyen zsoltár is, kell hogy legyen. Tiszai Lajos Fotó: Tarpai Zoltán Képszöveg: I • o II wnpfllr •:i 'v • : .. •'•'-••§ ':•:' ’ ; i ................11......II.........Ili____1 A Hódolat Bartóknak sorozat egyik képe "Nem adom fel..
