Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)

1989-11-18 / 275. szám

1989. NOVEMBER 18. j^ÉPlAP 7 Le kell menni kutyába? A kultúra nagy sikolyai Erdős Renée sem tilalmas olvasmány többé! Mint a cukrot, úgy vitték a két világ­háború között rendkívül népsze­rű, erotikus témákkal (is) foglalkozó írónő először 1923- ban megjelent regényét. Elolvas­tam, hiszen annak idején, az egyetemen sokkal inkább Ka­rinthy Frigyes paródiájából, az így írtok ti lapjairól ismertük őt (Norrah). S kiderült: nem sokat veszítettem. Erdős Renée ebben a könyvben ügyesen, izgalmasan vázolja ugyan a szerelem a há­zasság örök gondját: találkozha- tik-e a test s a szellem egyazon szerelmi kapcsolatban? S eleven nőket rajzol, akikben vagy az egyik, vagy a másik tényező jól működik, s még az esélyét is jel­zi finoman, hogy a hősnő, a gaz­dag és szép Dóra a vonzó és romantikus zeneszerzőnek, Ózdynak a párjaként a szerelmi gyönyör "nagy sikolyát" is hallat­hatná, s ugyanilyen szinten te­remthetne vele szellemi kapcsolatot. Ám közbeszól a mindentudó családtag, Henrik püspök, és útmutatása nyomán Dóra megmarad Illésfy Sándor oldalán, akinek testi közelségétől undorodik ugyan, de vállalja, hogy majd a gyermekszülés köz­beni nagy sikollyal kárpótolja magát azért a nagy sikolyért, amelyet a testi kielégülés leírha­tatlan öröme csalt volna ki belő­le - Ózdy feleségeként. A nagy sikoly című regénynek ez a mondanivalója sem nem baloldali, sem nem jobboldali, egész egyszerűen: maradi, ása- tag. Ember- és így nőellenes. Helyes volt ezek szerint, hogy Erdős Renée-t tiltották a felsza­badulás utáni magyar közönség­től? Csöppet sem! Mert igaza van ugyan Szerb Antalnak ab­ban, hogy a (világ)irodalom leg­főbb tanulsága: az, akit a századok folyamán nagy írónak kiáltottak ki, valóban nagy író; mégsem lehet az embereket megfosztani attól a joguktól, hogy saját maguk fedezzék föl a nekik szóló értékeket. De mi történik akkor, ha emberek tö­megei nem jutnak el értékekhez, legalábbis azokhoz az értékek­hez, amelyeket tanult szaktekin­télyek, kritikusok, iroda­lomtörténészek minősítettek ér­tékeknek? Ha nagyjából mindegy, hogy milyen betű sod­ródik hozájuk, s az aluljáróban, úton-útfélen a krimi, a ponyva- regény köti le figyelmüket, s vég­képp megrekednek az efféle olvasmánynál? S ettől már csak egy lépés, hogy a "komoly", ám ekként mégiscsak élvezetes, so­kak számára igenis szórakoztató mű hátrányos helyzetbe került. Nem árulják ponyván, aluljáró­ban, úton-útfélen, hanem piron­kodva húzódik meg könyvesboltok és könyvtárak polcán, akadályozza a forgalmat, nem nyereséges, sőt tönkreteszi a forgalmazóját (az írójáról - ha él még - nem is beszélve). Mert nálunk lassan ilyen a helyzet. Hallatszódnak már a kultúra "nagy sikolyai". Azé a kultúráé, amely általában nem oly módon lehet nyeresé­ges, hogy a művelői (és kiadói) pénztárcáját tömi degeszre, ha­nem a szellemét gyarapítja. Em­ber és magyar voltunkra ébreszt rá minduntalan. Életünk minő­ségét határozza meg. De hát manapság a jó kultúra, jó művé­szet szinte sehol sem üzlet, leg­alábbis Magyarországon. Fő- és alilletékes tanácsolja, hogy a mo­zikban lehessen pattogatott ku­koricát fogyasztani, társuljon a filmszínház a vendéglővel. Bölcs gondolat, de még mindig nem derül ki ebből: vajon mit játsza­nak majd az ilyen típusú, tes­tünknek máris kellemes mozikban? Csak és kizárólag amerikai vagy amerikai mintájú horror-, kaland-, akciófilmeket? (A pornófilmből - olykor - a kul­túrált szeretkezés módozatait is elleshetjük.) Ki fog magyar vagy külföldi értéket, klasszikus mű­vet vetíteni, csökkentve a profit­ját? Hiszen az igazi üzlet a horror-, a kaland-, az akció-, a pornófilm (még reklámozzák is őket a televízióban, amely a tönk szélén áll). Az a fajta mozgókép kelendő, amelyen nem szüksé­ges gondolkodnunk, gyönyör­ködnünk benne, hanem ellazítja idegeinket, vagy más módon csi- gázza föl érzékeinket, mint a hétköznapi élet a maga gyakori nyomorúságaival, ijesztő eshető­ségeivel. És meg kell értenünk azokat is, akik csak az efféle kul­túrát közvetítik, hiszen nekik is csak egy életük van, s ebben az egy életben akarnak meggazda­godni, vagy legalábbis jól élni. Híre járja színházi dramaturg­nak, aki Thália süllyedő hajójá­ról egy pompásan működő ponyvaregénygyár-kft jachtjára kapaszkodott ki, és havi 30-40 ezer forintnyi fizetését csaknem százezerrel "egészítette ki". Nem is ez a baj. A baj az, hogy kizárólagossá válik az egyik típu­sú, a valódi kultúrával alig vagy egyáltalán nem találkozó kultú­raszerűség. Mi hát a teendő? Nem az ilyen-olyan, külső és belső cen­zúrák visszaállítása, hanem az alapoknál kezdve, az iskolarend­szer segítségével fölépíteni a hi­teles kultúráltság szocialista-szociális társadalmát, amelyben a méltó bér a valódi teljesítményt honorálja, amely­ben a valódi értékek kiválasztá­sára, birtokbavételére kapunk ösztönzést belülről, s minden irányból, amelyben a kultúrált­ság a mindennapokat is áthatja, s az agresszív, lumpen-magatar­tás kiszorul viszonyulásainkból. Mert ma még a nagy pénzű fa­ragatlanoké a világ. Ma még - s így lesz ez jó ideig - egyre kevés­bé vagyunk személyünkben is biztonságban, egyre nyíltabban érvényesül az ököljog, ellopják a gépkocsi pótkerekét, holnap tán a többi négyet is akár. Milliók nyomorognak. És inne-onnan ordas eszmék uszulnak reánk. Illésfyné elszalasztott gyönyörsikolyai he­lyett tehát - egyebek között - a kultúra nagy sikolyai hallatsza­nak, mind fáradtabban. A pati­nás filmfolyóirat szerkesztői azt fontolgatják, hogy "le kell menni kutyába", akár kőnyomatos, szűk terjesztésű lapként vegetál­ni addig, amíg ismét jobb idők nem járnak. Átmenti magát, aki tudja, a jövedelmező álkultúrá­ba, vagy fürjet tenyészt, és fe­nyegetőzik. Csak azt remélem: Ozdy, a zeneszerző még nem hasogatta a zongoráját, pedig közeledik a tél. Plautus: A hetvenkedő katona Csütörtökön este a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ­ban mutatta be a Radnóti Mik­lós Színpad Plautus: A hetvenkedő katona című vígjáté­kát. A darabot Taub János ren­dezte, aki Magyarországon először Szolnokon mutatkozott be, a tavalyi színházi évadban a Caligula helytartója rendezésé­vel. Egyéni, precíz, pontos, mar­káns rendezési stílusával A hetvenkedő katonát is egészen újszerű színházi élménnyé for­málta. Az idén ismét Szolnokra szerződött, így itt beszélgettem vele a darab színreviteléről.- Amikor az ókori demokrácia bukásával megszűnik a tragédi­ák politikai légköre, megszűnik a politizáló komédia is. De nem szűnik meg maga a komédia. A színház főleg vígjátékok színtere lesz, közéleti kérdésekről nem lehet beszélni, de talán a néző­nek nincs is kedve hozzá, a nép nagy része csalódott, az érdeklő­dés a közéletről a magánélet felé fordul. Ezek voltak az okai an­nak, hogy a Bálint András vezet­te Radnóti Színpad éppen A hetvenkedő katonát tűzte műso­rára még 1988-ban? - kérdeztem Taub Jánostól.- Nem hinném, nem akartunk poliltizálni, csak szórakoztatni a közönséget egy olyan vígjáték­kal, ami azért élte túl a százado­kat, mert nem rekonstruál egy történelmi pillanatot, aktuális mindig. Most is tele vagyunk bu­tákkal, önkényesekkel, kérke- dökkel, de a darab ugyanakkor nem fordítható le a napi szük­ségletekre: általános emberi dol­gokat hangsúlyoz. Ezért nagy a közönsége - mondta a darab rendezője. És valóban. Plautus vérbeli mulattató. Humorában sok a bí­ráló elem, de nincs keserűség. Plautus az-utca, a kocsma, a nagyközönség kedvence. És szó­rakoztat ma is, Taub János ren­dezői felfogásában pedig duplán, triplán, nagyszerűen. Amikor azt mondjuk: Don Quijote vagy Gulliver, vagy éppen Falstaff -, mindegyik névről támad valami­lyen képzetünk. így vagyunk a hetvenkedő katona alakjával is. Milyen régen nem járt a magyar színpadon! Pedig ahol ő megje­lenik, kezdődik a mulatság, a bo­nyodalom, a fergeteges komédiázás. Taub János szín­padra állított katonája - az előa­dás stílusát illetően - közel áll a Szentivánéji álom mesterembe­rei által ''elővezetett" színjáték­hoz /amely mindig az adott színházi este csúcspontja/: játé­kot, játékosan, ez a rendező fel­fogásának ars dramaticája. Pillanatig sem titkolja, sőt, ki­emeli a színház színház voltát, a klasszikus írás kötött szövegét a legkötetlenebb színjátszással pá­rosítja. A nagyszerű színészi alakítás az első perctől az utolsóig bizto­sítja, hogy élvezze a néző a szín­házat. A hetvenkedő katona szerepét Gáspár Sándor komé- diázza végig, míg a mókamestert e fiatal színészgeneráció másik markáns egyénisége: Eperjes Károly. Szinte fáj az embernek az a tömény ostobaság, ami a katonából árad Gáspár Sándor pompás alakításában. Eperjes Károllyal együtt végigmókázzák a darabot, hogy szinte fáj a né­ző arca a nevetéstől, hullik a könnye az esztelen bohózattól, mégis ott érezni végig, hogy nem parttalan tréfálkozásról van szó, hanem egy nagyon precízen, na­gyon tudatosan kidolgozott mu- lattatásról. Egyetlen percre sem lépik túl a jóízlés határát, egyet­len mozdulattal sem játszanak többet, mint amennyit a jóérzé­sű nevettetés elbír. Kiválót alkot Gera Zoltán is az öreg szerepé­ben. Ő maga az előadás szüne­tében így nyilatkozott a darabról:- 66 éves vagyok, ez egy ko­romnak nagyon megfelelő sze­rep. Mindössze annyi aktualitása van, amennyit egy virgonc öreg­ről elmond, - aki különben na­gyon hasonlít hozzám: játékos részvételét az életben soha nem adja fel, egy öreg hedonista, aki szereti a nőket - ez közel áll hoz­zám. Szeretem ezt a darabot. Színesen kikezdi, lazítja a tekin­télyt. Taub Jánossal együtt dol­gozni pompás volt. Fiatalkoromban foglalkoztam a pantomim művészettel, s végre egy rendező, aki nem fölbegyö­kerezett tölgyfaként kezel en­gem, hanem mozgó, lelki, testi dinamizmusként - mondta a ko­rát meghazudtoló "virgoncság- gal" játszó Gera Zoltán. A Kunmadarasi Általános Is­kolában legalább tíz perccel ko­rábban csengetnek be, mint máshol. Nem a jövő század elé siet az iskola, ennél sokkal pró­zaibb az ok, az órához kötött csengő követi a pontatlan muta­tókat. "Szinte naponta jönnek a gamesztól - mondja az iskola egyik pedagógiai asszintense -, de nem koronázza siker a mun­kájukat, az óra másnapra meg­int csak siet." Pedig az iskolában mintha megállt volna az idő. "Jelenleg az üres álláshelyek száma kilenc... Szerződéssel alkalmazottak megoszlása: egy fő nyugdíjas ta­nár, egy fő másodéves tanító­képző főiskolás, két fő nem szakképesített, de főiskolát vég­zett. Ezenkívül nyolc fő középis­kolai végzettségű képesítés nélküli nevelő" - olvasom a nagy­községi tanács október 20-i vég­rehajtó bizottsági ülésének írásos beszámolójában, s szinte nem hiszek a szememnek. Ti­zenkét képesítés nélküli nevelő egy iskolában, már önmagában is hihetetlen, de még így is kilenc betöltetlen állás maradt.- A számok valóban elretten- tőek - ért egyet hüledezésemmel Tóth Károlyné igazgatónő, majd hozzáteszi - volt ennél nehezebb helyzetben is az iskola. A hetve- nes években a jelenleginél is több üres állás volt, és több ké­pesítés nélküli nevelő dolgozott. Persze nem mintha ez vigasztal­na bennünket.- A tanári jelentésben két nem képesített, de főiskolát végzett nevelőről is szó van. Milyen fő­iskolát végeztek?- Egyikük vendéglátóipari, a másik műszaki főiskolát. Az utóbbi testnevelést tanít, a ven­déglátóipari diplomás pedig a távozásukat, de lehet, hogy sze­repet játszott benne az is, hogy Kunmadarason a több mint nyolcszáz diák csaknem negyed­része cigány származású, s velük többet kell törődni, foglalkozni.- Más településeken még en­nél is nagyobb az arányuk, még- sincs ennyi üres állás. A nehezebb munkát jobban meg kell fizetni!- A pedagógus bérek nálunk magasabbak a megyei átlagnál. A tanítóké pótlékkal együtt 10.973, a tanároké 11.347 forint. Az állás pályázatra - amelyben szolgálati lakást is ígérhettünk - heten jelentkeztek az idén, de végül csak egy orosz-német sza­kos pedagógus mondott igent az ajánlatunkra. Talán, mert zömé­ben napközis állásokat hirdet­tünk, s ezek nem túl vonzóak a nevelők számára.- A tárgyi feltételek mennyire felelnek meg a kor követelmé­nyeinek?- Nem panaszkodhatunk, kü­lönösen az utóbbi években bő­vült, fejlődött az iskolánk. A kívül-belül gondozott, tiszta épületekben járva erről szemé­lyesen is meggyőződhetünk. Ta­lán csak az óra az egyetlen, amely nem tudja megfelelően szolgálni a tanítást. A régi és a bővített újabb iskolaépületek a település központjában kiemel­kednek a nagyközség házsorai közül. Hiába tűnik kulturált munkahelynek az iskola, a tele­pülés infrastruktúrája nem vala­mi leányálom. Elsősorban annak a fiatal pedagógusnak nem, aki máshoz, pezsgő kultúrális élet­hez szokott. Ennek szellemében az iskola vezetői úgy szeretnék enyhíteni a tanár, tanító hiányt, hogy visszahívják a pedagógus- képző intézményekben tanuló tanítványaikat. Igen ám, de be­lőlük meg kevés van. A nyolca­dikosoknak még 20 százaléka se jelentkezik gimnáziumba. Az ér­telmiségi pálya összes problémá­ja mellett bizonyára szerepe van ebben annak is, hogy az is­kolában jelenleg is csak 82 szá­zalékos a szaktanár által tartott órák aránya. S ezzel bezárul az ördögi kör. Az iskola kevés ér­telmiségi "jelöltet" tud kibocsáj- tani, s evégből nem tudja megoldani a tanárhiányt sem. Sem az iskolában, sem az óvo­dában. Hiszen a gyermek- intézményben sem kedvezőbbek a személyi feltételek. A huszon­hét óvónőből tizennyolcán tud­ják felmutatni főiskolai oklevelüket. A mostoha helyzetben egyet­len kiútként abban reményked­nek, hogy a jelenleg gyesen, gyeden lévő pedagógusok előbb- utóbb visszatérnek az iskolába, s a két főiskolás ösztöndíjas sem választ majd más munkahelyet diplomával a kezében. így is ma­rad azonban még üres állás szép számmal. Tál Gizella Fotó: Tarpai Zoltán Jelenet a darabból: Egri Kati, Gera Zoltán, Eperjes Károly, Var­ga Mária /Fotó: Korényi ÉJ A széplányok szerepében Egri Katit, Varga Máriát és Herczeg Csillát látjuk. Finoman, jól kidol- gozottan, láthatóan nagy élve­zettel mókáznak ők is, a sikamlós helyzetekben is messze elkerülve az ízléstelenséget. Az íróval, a közönséggel együtt örülnek, hogy Plautusnál a szép­lányok azokat ölelik, akikhez va­lók. Az ostoba rabszolga szerepét Nemcsák Gábor, a sze­relmes ifjúét Márton András ját- sza, az előbbieknél talán kissé halványabban, de szórakoztató­an. Játék a játékban, fergeteges pantomimszerű mozgással, fin­torokkal fűszerezett előadás­mód: ez az, ahogyan a darabot színre vitték. Ez az interpretálás eleinte - mint mondták - szokat­lan volt a színészeknek is, de lát­hatóan élvezik, sikeresen építették be a kifejezés eszköz­tárába. Ettől szórakoztat a da­rab duplán, mivel külön élményt nyújt a nézőnek a színészek "tánca", mozgása, - mintegy a komédia komikus koreográfiája. A díszletek egyszerűek, azt jel­zik, hogy nincs jelentőségük. Ugyanúgy a kosztümök is: sem­milyen kort nem tükröznek, a mókamester esetlen szmokingja vagy a szerelmes lányok furcsa ruhái szerencsésen illeszkednek a darab kifejezéstárába. Sajnálattal láttuk viszont, hogy a több mint 80 ezer lakosú Szol­nok városából milyen kevesen voltak kíváncsiak e nagyszerű komédiára. Talán a jegyek kissé magas ára /140-150 forint volt . egy jegyA talán az volt az oka, * hogy nem tudtak a bemutatóról. Mindenesetre azoknak, akik eljöttek, igazi színházi élmény­ben volt részük. Kátai Szilvia ** Üres katedrák Kunmadarason Mintha megállt volna az idő napköziben dolgozik. Emellett mivel nyelvvizsgája van, szakkö­ri formában angolt tanít, s még egy ínyenc szakkört is vezet a gyerekeknek.- Mi az oka, hogy Kunmada­rason ilyen sok az üres állás?- Korábban volt olyan év, hogy tízen mentek el a tantestületből, de ma már ez nem jellemző.- Miért mentek el?- Sokan azért, mert kedvezőbb ajánlatokat kaptak, mások szüle­ikhez költöztek vissza. Leg­alábbis ezzel magyarázták

Next

/
Thumbnails
Contents