Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)

1989-11-18 / 275. szám

j^ÉPiAP 1989. NOVEMBER 18. A Néplap vendége Für Lajos, a Magyar Demokrata Fórum köztársasági elnökjelöltje A magyarság és a demokrácia Bort, búzát, békességet J Békétlenség a múlttal, bizakodás a jövőben? ügyét- Ha megengedi, akkor talán az "ahonnan vétetett" gondolatával kezdjük a beszélgetést...- Egy Vas megyei kis faluban, Egyhazasrádócon születtem. Apám tizennégy holdas kispa- raszt volt. Nagyon gyenge földek vannak arrafelé, jólétről még az akkori mérce szerint sem beszél­hettünk, de a gyermekkorból nem is a szegénység, vagy a gaz­dagság kérdése a fontos, nem ez marad meg, hanem az a világ­rend, amelyben az emberek él­tek. Az én közösségemnek nagyon szoros, zárt rendje volt, az ünnepnapoknak éppúgy meg­voltak a maga törvényei, mint a hétköznapoknak, a nyári és a té­li hónapoknak ugyanúgy, mint az őszi és a tavaszi időszaknak. Ahogy egymásba kapcsolódtak a dolgok, ahogy egymásra épültek a történések és a tennivalók, ez volt a rend. Mindez döntő, fel­nőtt koromban is érvényesülő hatást gyakorolt rám. Szigorú munkarend, protestáns puritán­ság és protestáns etika jellemez­te családomat, nemzetségemet. Az én kis falumban akkoriban az embereknek a földjük volt a névjegyük.- Ebben a következetes világ­ban vélhetően igazi értékek ala­kultak ki..- A munka tisztelete az embe­ri becsület részét jelentette. A szorgalom, a szívósság, a nyíltság erősítette az emberi méltóságot. De hozzáteszem: az eredményes munka nagyon fontos értékmé­rő volt, a lusta, tékozló embert kivetette magából a faluközös­ség.- Engedjen meg egy etimológiai kérdést. A családi nevét honnan származtatja?- A für a fürjmadár régies vál­tozata. A Pápai Páriz féle, XVIII. század eleji, tehát a nyelvújítást megelőző időkből való szótárban még fümek írják a fürjmadarat.- A kisiskolás éveitől mit ka­pott? Játszópajtásaira emlékszik?- De mennyire! Játszópajtá­som elég sok volt, bandába ve­rődve hancúroztunk a Lapikútnál - egy lapos részén a falunak, ahol egy kút is volt. Akik ott együtt játszottunk, mi voltunk a lapikútiak, nyolc-tíz házból kikerült gyerekek, fiúk, lányok vegyesen. Persze csak ak­kor nyargalászhattunk, viháncol- hattunk, ha nem kellett dolgoznunk. A családi munka- megosztás elég korán kötelezett­ségeket rótt rám is, négy-ötéves koromban már teheneket és más jószágokat kellett őriznem. Néha bizony vágyódva pislogtam a Lapikút felé, de jól jártam ez­zel a korai kötelezettséggel - fel­nőttkorban már így gondolom -, hiszen felelősségben nőttem fel. Gazdag gyermekkorom volt. Magunk készítettük a játékain­kat, kukoricacsutkából, miegy­másból ügyes kis mozgatható szerkentyűket fabrikáltunk. Az első labdám rongyból készült, majd a későbbi tehénszőrből. Csináltunk magunknak meg­annyi hegedűt kukoricaszárból, alátámasztottuk a húrt valamivel és húztuk, húztuk, boldog hege­dűsök voltunk.- Csurgói gimnáziumi évei már a Sej, a mi lobogónkat... idősza­kára estek Ezekről az évekről mi maradt meg?- Nagyon földhözvert nemzet voltunk mi 1945-46-ban. Erről keveset beszélhettünk az elmúlt évtizedekben, hogy a fényes szel­lők még fényesebben lengedez­hessenek az utókor emlékezetében. Teli volt az or­szág olyan háborús sebekkel, amelyek sosem gyógyulnak be igazán. Mindezek ellenére érze­lemgazdag, erőteljes levegője volt ennek a korszaknak, amely'11 bizakodást árasztott magából. Talán nem is úgy, ahogy ezt ké­kívánja szolgálni sőbb a propaganda terjesztette, de kétségtelen, hogy mocorgott valami: gyűlésekre jártak az em­berek, vitatkoztak, reményked­tek, s ebben nem volt különbség a parasztok, a polgárok, a vallá­sosak és a materialisták között. Sokféle gondolat fortyogott a le­vegőben.- 1949-ben érettségizett, majd az ország másik szegletében, Debrecenben járt egyetemre. Egyáltalán, hogy került a Pan­non-ég alól a cívisvárosba?- Csurgón egyházi iskolába jártam és az ottani tanáraim kö­zül többen Debrecenben végez­tek. Rengeteget beszéltek a kál­vinista Rómáról, így az ő inspirációjukra lettem a Kossuth Lajos Tudományegyetem hall­gatója.- Azt hiszem, az akkori debre­ceni éveiért, stúdiumaiért min­denki irigyelheti, akinek kedves a magyar kultúra és a tudomány. Arra a professzori karra emlékez­tetek, azokra a jeles magyarokra, akik Önt indították, s egyáltalán az egyetem akkori szellemi légkö­rére. Szabó Istvánra és Szabó Dezsőre, a két történészprofesz- szorra, Juhász Gézára és Barta Jánosra, az irodalmárokra, Gun- da Bélára, a későbbi Herder-dí- jasra, Kádár Lászlóra, Teleki Pál egykori adjunktusára, Kovács Mátéra, a tudós könyv­tárigazgatóra, volt államtitkárra gondolok elsősorban.- Eredetileg irodalmár akar­tam lenni, de Szabó István óriá­si tudásával, emberi nagyságával olyan hatással volt rám, hogy ér­deklődésem a történelemtudo­mányok felé fordult. Ó indított el az utamon, az ő hatására let­tem agrártörténész, ahogy d mondta: paraszttörténész. 1956-ban már Szabó István - a Magyar Tudományos Adadé- mia 1949-ben ugyan kizárta tagjai sorából - tanársegédje, és akik már akkor is ismerték Önt, úgy látták, hogy gyorsan felfelé ívelő, megérdemelt tudományos karrier előtt álL Nem így történt.- Amikor november 4-én dé­lelőtt úgy nyolc, kilenc óra kö­zött a szovjet páncélosok körülzárták a Kossuth Lajos Tu­dományegyetem épülettömbjét, engem is elfogtak. Milyen jogcí­men? Nem kellett a törvényte­lenségeket azidőben magyarázni, de a látszatiság megvolt hozzá, hiszen a Hajdú- Bihar Megyei Forradalmi Bi­zottmány titkára voltam. Gondolhatnók, ezért internáltak a szovjet belügyi hatóságok, de vajon miért hurcolták el azokat az egyetemi hallgatókat, akik el­szavalták a Nemzeti dalt, és az Ős-Péterfián a Kossuth-nótát da­lolták? Szerencsére nem sokáig tartottak fogva, de a szovjet "vendégségből" való szabadulá­som után hamarosan föléledt a volt ÁVH-sok bosszúvágya...- Igen sokan tudnak arról, hogy részeg fegyveresek naponta végigverték ezekben a hetekben a debreceni egyetemi kollégiumok­ban lakó diákokat.- Amikor letartóztatták Dede László barátomat, a forradalmi egyetemi ifjúság vezetőjét és másokat, megéreztem, hogy me­nekülnöm kell. Párizsba men­tem, de akármilyen szép volt is ott, a honvágyam még a félelme­met is legyűrte: hazajöttem. Ne­héz évek következtek. Állás nélkül tengődtem, alkalmi mun­kás voltam, egymást követték a kihallgatások, rendőri zaklatá­sok, de nem tartóztattak le, mert ekkor már a rezsim megpróbált szalonképesnek látszani. A re­formátus egyház debreceni nagykönyvtárában álláshoz is ju­tottam... majd újra segédmun­kás lettem. Végre aztán sikerült elhelyezkednem általános iskolai tanárnak, majd 1964-ben a Me­zőgazdasági Múzeum alkalma­zott munkatársnak.- Tudományos pályájának má­sodik szakaszát tehát innen szá­míthatjuk és ez a háttér alkalmat adhatott Önnek közírói tevékeny­ségre is. Ez persze újabb és újabb ütközést jelentett a hatalommal A Tiszatájban 1974-ben megje­lent Milyen nyelven beszélnek a székelyek? című esszéjéért újra évekre elhallgattatták. Ezt is fel­jegyezte a krónika...- A "szilencium” éveiben Ma­gyarország második világhábo­rús emberveszteségét próbáltam kutatni, feltárni és összegezni. 1983-ban jelent meg erről az el­ső publikációm, igen nagy vissz­hangot keltett, de mondhatom úgy is, nagy vihart kavart.- Okkal, hiszen negyven évvel a háború után ez volt az első olyan, nemzetben gondolkodó tu­dományos dolgozat, amelyik ha- lottóinkat - bármelyik képzeletbeli barikádon is estek el - számbavette.- Az ország népét megdöb­bentették ezek az adatok. Addig erről nem illett beszélni, valakik jó és rossz halottakra szortíroz­ták veszteségeinket.- Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettu­dományi Karának docense, a tör­ténelemtudományok doktora. Kérdezhetem családi viszonyai­ról?- Nincs semmi eltitkolni való az életemben. A feleségem nép­rajzkutató, a szentendrei Sza­badtéri Múzeum munkatársa, a lányom most végzi levelező ta­gozaton az egri tanárképzőt, a fi­am a szegedi egyetemen elsőéves.- Az "újkori" Für család törté­netében hogyan érvényesült a ka­parj kurta, neked is jut elve, avagy mire vitte a létező szocia­lizmusban egy tudós?- Tanácsi lakásban lakom, Nagymaroson van egy telkünk - a feleségem öröksége - egy iciri- piciri hétvégi házzal. A kertben szép fák vannak, virágok, sokfé­le fajta növény, zöldség... Ha csak tehetem, ott gyomlálgatok, kapálgatok...- Vissza a földhöz?- Amennyire tehetem, igen. A föld őszinte és hálás. "Kincseim­ről" még annyit: van két szép unokám!- S mi van a lobogóján?- A Magyar Demokrata Fó­rum köztársasági elnökjelöltje­ként a magyarság és a demokrácia ügyét kívánom szol­gálni olymódon, hogy ha elnyer­ném a nép bizalmát, az egész magyar nemzetnek lehessek el­nöke. Megválasztásom esetén munkálkodni kívánok azért, hogy Magyarország minél előbb és minél zökkenőmentesebben találjon magának méltó helyet a közös európai házban. Mindazo­kat a jogokat, amelyeket az al­kotmány a köztársasági elnökre ruház, az ország javára, erköl­csében és gazdaságában mély­pontra jutott nemzetünk felemelésére fordítanám.- Köszönöm a beszélgetést. ■ ■ X ,1. .1. J'j.. o 4 ’ ­Tiszai Lajos Köd nyargal előttünk az úton. Lassan oszlik, s ahogy alá- száll, rátelepszik a kiskertek kint maradt virágaira, nedves fénnyel vonja be az erőszöld színű bokrokat Vigasztalan őszi, hideg őszi világ. Már igazán búcsúzik az ősz, s nem csodálnám, ha mire e sorok megjelennek, - két három nap múlva - már fehér lenne itt ez az örményesi faluszél is. El­őször nem is megyünk át a sorompón, hisz ide, a külterü­letre szó! a hívás, egy egykori, parányi MÁV-kolóniába. Milyen érdekes: valamikor a Magyar Államvasutaknak fu­totta arra is, hogy lakóházakat húzzon a pályák mentén, fontosabb állomások közelében. Ebből következik, hogy a vasutasnak szebb zenét - vagy csak zajt - ki nem találtak hajdanán a rohanó gőzösöknél. Rég volt, s csak nagyon ré­gi vasutasok emlékeznek már erre. Ott, az örményesi úton lakók közül is csak azok, akik rég a nyugdíjasok kenyerét eszik. Péli István, a Vasútállomás 10. számú ház tulajdonosa. Jel­lemző: utcaneve máig sincs a pár MÁV-háznak, de már ezt is, ezeket is eladták! Haj, regő-rej- tem, de mese az élet... Az élete hetvenkettedik évét taposó Péli István nem szereti a meséket. Ezt csak gondolom, fő­leg abból, hogy érkezésemre nyugodtan előszed minden írást, ami tulajdonképpen az élete, a sorsa. Megőrizte, hogy soha, senki ne mondhassa: "Mese ez, öregúr!" Pedig mesélni is lehetne róla. Csakhogy minek? Ha papír, ok­mány van - beszél az, nem kell nagy feneket keríteni neki szó­val. No, nézzük hát - az első egy igazolásféle, amit arról állítottak ki Péli István úrnak, hogy első munkahelye Püspökladányban volt, jegyzőgyakomokként kezd­te az életet a községházán. Az­tán a többi már úgyszólván mind "MÁV-papír". ügy mondja, 1939-től, amíg hagyták, a MÁV szolgálatában állott. A szolgálati helyeit sorolva, mintha egy tör­ténelemkönyv lapjai zizegnének - Püspökladány után Kőrösmező (már nincs rajta hazai térképen), aztán Érmihályfalva, Debrecen, Demecser, Karcag, Ecsegfalva (volt még vasút, járt még a vo­nat, bár járna még...), s végül az utolsó ez, a Fegyvernek-Ormé- nyes vasútállomás. Kedves fele­sége, Magdolna asszony, aki csendes résztvevője a beszélge­tésnek azt mondja, csak azért maradtak itt öregségükre, mert jó a közlekedés. Három gyerek, három állomás, de innét mind elérhető átszállás nélkül. Úgy­mint, Kisújszállás, Szolnok és Budapest. Hát ez nem akármi­lyen szempont egy idős házas­párnak, akárcsak az utazási igazolvány! A következő papírféle egy ré- gesrégi igazolvány. Debrecenben állították ki, 1945. november másodikán, amikor is Péli István a debreceni MÁV-Igazgatóság Független Kisgazda, Földmun­kás és Polgári Pártjának alap­szervezetébe lépett.- Máig érvényes - emeli föl mutatóujját, de mutatja az újat is, ami szerint 1989 márciusa óta már a tagdíjat is fizeti, - szóval újra él a tagságom, méghozzá nem is akárhogyan! Fiatalos lendülettel Szervezője Örményesen a kis­gazda pártnak. Miután most ta­lálkoztunk harmadszor, úgy érzem, egyre fiatalabb lendület­tel. Kedve van, értelmét látja. Azt hiszem legszívesebben azt mondaná, megszenvedett érte. Azt hiszem ebben nincs egyedül. Mostanában találkoztam már sok ilyen koros, de emelt fővel járó, nevető szemű emberrel. Mintha föléledtek volna, mintha - rá se hederítve a kegyetlen idő­re - újrakezdéshez, életkezdés­hez gyűjtenék az erőt. S mintha lenne is erejük! Mint például örményesen Pé­li Istvánnak. Mondja, gondoljak bele: a kis párttagkönyv, meg az l947-es kékcédulás válaszlások miatti fölszólalása óta neki nem sok nyugta volt az életében. Már 1946-ban utolérje az ilyen^olyan indulat. B-fjst'4zt^k, s csak^ kis­gazdapárti Kovács Béla főtitkár szavára kapta meg Nagy Ferenc miniszterelnök, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád miniszterel­nök-helyettesek sk. aláírásával a B-lista alóli mentesítést. Akkor még volt párt, akkor még szól­hatott a főtitkár. Aztán csak ül­dözés, értetlenkedés, s áthelyezés ide-oda, ahogy mások jónak látták. Jónak látták? 1956-ban a karcagi vasútállo­máson dolgozó Péli Istvánt meg­int utolérte a sors, az élet, a történelem. Nehéz kérdés, a lé­nyeg annyi, hogy nyolcvanhat MÁV-dolgozó a munkástanács elnökének választotta. Ingatja a fejét, nem, semmit nem tudtak rábizonyítani, amiből nagy baja lehetett volna. Csak kapott egy jeles igazolványt arról, hogy állo­másfőnökként, forgalomirányí­tóként bárhol helyettesíthet. Nohát, utána jött Ecsegfalva, s legvégül Fegyvemek-örményes. Innét ment nyugdíjba - furcsa körülmények között, ötvenéve­sen. 1967 szeptember elsejét mutatott a naptár, amikor 1288 forinttal nyugállományba helyez­ték. Élni kellett, a legkisebb gyermek még gyerek volt: húsz évig a gabonaforgalminál vállalt munkát. Igazán nyugdíjas 1988 áprilisa óta. Demokrácia van, nem? A párt helyi szervezetének megalakításához a közelmúltban kezdett. Ismeri a falut, negyed- százada él a vasutas kolónián. A tavasszal fölutazott Pestre, s az országos szervező tanácsára Szolnokon dr. Mizsei Bélát ke­reste föl. Október 14-ére összehívták örményesen az érdeklődő em­bereket. A kisgazda pártról be­szélgettek jópáran a tanácsházán, velük voltak a szol­noki szervezők is. Most, novemberben se adja ki, hányán léptek már a helyi pártszervezetbe. Tíznél többen vannak, az bizonyos, s az is, hogy az érdeklődés ennél nagyobb, csakhogy mintha félnének az emberek. Még ő csodálkozott a legjobban, amikor írásos, szemé­lyes megkeresés után a tanács­házán befűtöttek az alakuló gyűlés résztvevőinek egy termet, s a helyi hatalom képviseletében, a tanácselnök távollétében köz­tük volt a vb-titkár is. De hiába tették ki a toborzót a tanácshá­zán, hiába hívta a népfrontot, a pedagógusokat, a tsz-vezetőket - a meghívottak egy része távol­maradt. Persze aki a kezdet kezdetén elcsügged, nem is iga­zi pártember. Hiszi, reméli, megértik egymást, az idősebbek közül máris többen, de jő re­mény, hogy fiatalok is vannak már közöttük "Ugye, akik to­vábbviszik, akik közösséggé te­szik, ahogyan mi valamikor". Csupa jókedv, csupa remény­kedés. Még a "legfehérebb" írást is megmutatja. A földijének, dr. Szűrös Mátyásnak, a köztár­saság ideiglenes elnökének írt még a tavaszon. Nem párt ügy­ben, hanem a haza sorsáért ér­zett aggodalmában. Közhelymentes, kedves pár sort válaszolt az elnök. Fölszállt a köd, rpíg kibeszél­tük magunkat. Már délelőtti de­rengésben hagyjuk magunk mö­gött a sorompót. A tanácsházán Bartus János tanácselnök egy szóval sem tagadja, s nem is kommentálja a párt szervezést.- Persze, hogy helyet adtunk a kérésnek. Tegyék a dolguk, nem akdályozunk mi ebben senkit. Demokrácia van, nem? Külön­ben az az igazság, hogy a megyei tanács elnöke is fölhívta a figyel­münket, a községi vezetők tá­mogassák az új és a régi pártok szervezőit. Hát ennyi az egész. Azaz még valami. De ehhez már még egy beszélgetőtársat keresünk. *Funkcióban" van még Horváth György, a volt MSZMP községi bizottságának titkára. Hát nem csak egy pártot szerveznek Örményesen? És nem csak Péli István a pártszer­vező? Úgy igaz, rámhagyják, hiszen szervezik - vagy szerveződik - az MSZMP jogutódja, az MSZP is. Hol, hogyan, hányán? Most mi­ért kívánom, hogy mondják, eny- nyi, meg ennyi tagja van már Örményesen az MSZP-nek? Dehogy kívánom, nem telt még el a határidő. Habár, mondja a tanácselnök, a titkár is, vitatkoz­nak az emberek eleget. Legin­kább azért éri vád az új párt házatáját, mert nevéből kima­radt a "munkás” szó. Mások fáj­lalják: hát a köztársaság nem a népé? Megint mások vitatkoz­nak, hol, hogyan alakuljanak? Az ezerháromszáz lelkes kis községben százhetven körüli volt legutóbb az MSZMP tagok szá­ma. Ugye, ott a gyár, az a régi gépgyár is, ott is volt nem is egy alapszervezet. Októberben tar­tottak egy búcsúzó-féle pártbi­zottsági ülést, néhány alapszervezet tagsága találkozott még - búcsúra, elköszönésre. S aztán, ezután mi lesz, hogy lesz? Milyen jókedvű, bizakodó a vasutaskolónián Péli István, - s mennyire "messzire néző" itt a tanácsházán Horváth György. Megértem, fiatalember. Minden nap várhatja a fölmondólevelet. Ebben a nagy változásban neki sem lesz jobb sorsa, mint a so­kezer pártvezetőnek. Gyorsan eloszlatja a kételyeimet. Igaz, jó­ideje pártmunkás, de nem fél a munkától. Ahonnét jött, ott is becsülték - kohász volt a mikló- si gépgyár öntödéjében. És itt se panaszkodik elvesztett, veszej- tett becsület miatt. Kis faluban, mint a pohár olyan tiszta legyen a vezető, a pártvezető is. Neki változatlanul fogadják a köszö­nését, ha megsüvegel valakit, s a szóval se fukarkodnak a falube­liek. Rokonszenvezők Ez hát most, ezen a késő őszön a pártszervezők élete - csuknám be a jegyzetemet -, amikor Horváth Györgynek eszébe jut: lehet, újabb pártok­ról is szó lesz hamarosan. Csak beszélgetett a minap egy idős emberrel, aki megvallotta neki, rokonszenvezik a Néppárt politi­kájával. Lehet, megpróbálná, hátha mások is osztoznának a véleményében.- Miért ne? - mondom -, en­nek van az ideje, elég bajunk, hogy eddig nem hagytuk saját véleményük, akaratuk szerint cselekedni az embereket. Tán igazat se mondtunk nekik? Biccentünk kicsit, mert ezt a kérdést, egészen biztosan nem itt, örményesen és nem most kell kimondani. Különben kimond­ták már így, vagy ígyebbül. Csak figyelni kell, érteni a mondott szóból. S talán szabadulni is - a félel­mektől. Sokan esküsznek rá, ad­dig még sok vonat elvágtat Fegyvemek-örménves vasútállo­más sínpárjain, míg fölszabadul a falu - s tán még a kisváros is hasonlóképp... Sóskúti Júlia

Next

/
Thumbnails
Contents