Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-26 / 255. szám
I 1989. OKTÓBER 26. jj^ÉPtAP A kórház már döntött, a vébe még nem A többség szava számít vagy...? Dr. Jakus Zoltánt akarják Amerre megyek a jászberényi kórházban^ dr. Jakus Zoltán nevétől visszhangzik: az intézmény. Sztorikat mesélnek róla, amelyek a talpraesettségét, határozottságát, emberségét bizonyítják, és szinte mindenki meg van győződve arról, hogy ő a legalkalmasabb kórházigazgatónak. Még olyian orvos is egyetért ezzel, akiről — őszintén szólva — nem feltételeztem volna. Amerre megyek a jászberényi kórházban, mindenütt a béke, a rend, |a nyugodt munkakörülmények óhajtásának elemi erejű vágyával találkozom. Bele kell szólniuk Rend persze nincs. Most nem arról akarok beszélni, hogy milyen színvonalú a szakmai munka, hogy a betegek megbíznak-e az orvosokban, hogy az osztályvezetők fegyelmet tudnak-e tartani, hanem arról a zűrzavarról, amely az igazgatóválasztás, -kinevezés körül kialakult. Ez a kérdés foglalkoztatja most ugyanis leginkább a kórházat és persze a- kórházhoz tartozó lakosokat. Amikor a Magyar Orvosi Kamara Jászberényi Területi Szervezete állást foglalt és dr, Jakus Zoltánt, a kórház osztályvezető főorvosát javasolta igazgatónak, még niem lőhetett sejteni, hogy a kórház népe is megszólal. Meg se várva a városi tanács által szervezett jelölést, szavazást; aláírásgyűjtés indult. Dr. Bük János, az orvosi kamara helyi szervezetének elnöke így mondja el a történteket : — Az aláírások gyűjtését a kórház orvosai kezdeményezték. A lényege az volt, hogy a kamara javaslatához csatlakozva, kérik a városi tanács elnökét, hogy dr. Ja— Az előbb már említette, hogyan fpróbálták megakadályozni a véleménynyilvánítást. Megfélemlítették-e más módon is a dolgozókat, hogy ne írjanak alá? — Volt, aki azt mondta, hogy azért nem adja a nevét. mert a főnöke nem ért egyet dr. Jakus Zoltán jelölésével. Akadt olyan is, aki a saját osztályán nem merte aláírni az ívet, átment egy másik osztályra és ott írta alá. Amikor az aláírások összegyűltek, én vittem el a városi tanács elnökének. A tanácselnököt, Búzás Sándort bokros teendői miatt telefonon érem el. kus Zoltánt nevezze ki igazgatónak. — Hányán adták a nevüket hozzá? — Kettőszáznyolcvannyolc kórház-rendelőintézeti dolgozó, közöttük ötvenkét orvos. Amikor az egyik ív a sebészeti osztályra került, az osztályvezető főorvos az igazgatóhelyetteshez rohant vele, aztán elmentek az igazgatónőhöz, végül az aláírások zárt borítékban a városi főorvosihoz kerültek. — Meg tudták akadályozni ezzel az aláírások további gyűjtését? — Nem, mert nyolc ív ment körbe, és ebből csak kettő 'került a sebészetire. A városi főorvost pedig fölkereste a kamara egyik vezetőségi tagja, és a városi főorvos az első szóra visszaadta az íveket. — ön szerint miért kezdeményezték az aláírásgyűjtést a kórházi dolgozók? Hiszen tudták, hogy a városi tanács meg fogja kérdezni őket, mi a véleményük. — Ügy érezték, hogy az események elsodródhatnak, ezért bele kell szólniuk a dolgok folyásába. — Figyelembe veszik-e az aláírásokat az új igazgató kinevezésekor? — A titkos szavazás eredményéhez, amelyet a kórházban szervezünk, mindenképpen hozzátesszük az aláírásgyűjtés eredményét is. — Az ember azt gondolná: a kórházi dolgozók döntő többsége nyíltan, az esetleges megtorlást is vállalva aláírta az ívet, a nevét adta ahhoz, hogy Jakus főorvost akarja igazgatónak; akkor a helyzet egyértelmű. Min kell itt még gondolkodni? — Nézze, ha rajtam múlik a dolog, én azt veszem figyelembe, amit a többség akar. De előre nem nydilatkozhatom, annál is inkább, mert az igazgatót nem én nevezem ki, hanem a végrehajtó bizottság. — A kinevezés előtt kérik a kórház osztályvezető főorvosainak a véleményét. Leszavazhatja-e a hat osztályvezető, vagy közülük három-négy a kórház dolgozóinak javaslatát? Megvétózhatja-e néhány, pozícióban levő ember az egész kórház akaratát? — Én remélem, hogy ha a dolgozók ennyire Jakus főorvos mellett vannak, ez a tény elgondolkoztatja majd a többi osztályvezető főorvost is. Az osztályvezetők klikkjei Van, akit az események máris elgondolkoztattak. Dr. Horváth Lajos, a szülészetinőgyógyászati osztály vezető főorvosa megváltoztatta a véleményét. — Amikor a tanácselnök először kérdezett meg bennünket, osztályvezetőket, én is azt mondtam, hogy függetlenített igazgatónk legyen, mert úgy gondoltam, hogy ehhez a munkához egy teljes ember kell. Azért is volt ez a véleményem, mert sok-sok évig főállású igazgató vezette a kórházat, tehát én a korábbi tapasztalatok alapján nyilatkoztam. — És most? — Én személy szerint alkalmasnak találom Jakus főorvost. támogatom őt és szívesen látnám az igazgatói székben, ö jártas az adminisztratív ügyeikben is, sokáig volt igazgatóhelyettes a kórházban, azt hiszem, az intézmény érdeke is őt kívánná vezetőnek. Most már el tudom képzelni, hogy különösen ilyen agilis ember, mint ő, a saját osztályának vezetése mellett is vállalni tudja az igazgatói teendőket. — És mi lesz, ha az osztályvezető főorvosok többsége leszavazza pt? — Nem lenne szabad, hogy klikkekre essen szét az osztályvezetői kar. Meg kélléne egyezni, de minél hamarabb. Az volna jó, ha minél gyorsabban kineveznék az új igazgatót, a kedélyek megnyugodnának és a munkára összpontosítana mindenki. Paulina Éva Megfélemlíteni, akit lehet Sajnos az idén nem kedvezett az időjárás a nagyüzemi paprikatermelésnek. Nemcsak a mennyiséggel, hanem a minőséggel is gondok vannak. így a Kecskeméti Konzervgyár tiszakürti üzemébe a tölteni való bői, a pritam inból és a kaliforniaiból a tavalyi alapanyagnak csak negyede érkezett feldolgozásra Fotó: Tarpai Betűvető a forradalomban S „Művészek” Feltűnően keskeny arcú, ideges mozgású, színehagyott tropikál öltönyös férfi sétafikái a cella szabadon hagyott részein. Gyanakvóan pillantgat rám. majd egyszerre hadarni kezd, s gúnyos nagyvonalúsággal mutat körül. — Nehogy azt higyje, hogy itt közönséges csűrbe verődött össze, — tisztelt uram. Megyénk művészeinek arra támadt gusztusa, hogy itt adjanak egymásnak találkozót. Halál komolyan megvárja, míg alábbhagy a röhögés. Még fölényesebb pózba vágja magát, megigazítja halványkékcsíkos puplin ingét, pedánsan húz egyet képzeletbeli nyakkendője csomóján. Színészmód meghajol, s udvarias kézfeltartással jelzi, hogy folytatni szeretné. — Most pedig, szeretve tisztelt riporter sorstárs, engedje, hogy megismertessem a művészekkel. — Ö a nagy szobrász — mutat az ajtóhoz, s ebben a pillanatban torkomon akad a szó. Csak nem? ... Csak nem? ... De igen. — Ugye, mi ismerjük egymást? — húzza ferde mosolyra a száját az a zömök, pulykakakas tartású, pirospozsgás férfiú, akiben most ismerem fel — szintén egykori iskolatársamat. ö meg nálam végzett jóval korábban. Annyit tudok róla, hogy hivatásos katona lett, kemény kiképző hírében állt. aztán elnyelte a háború. Felszabadulás után azt beszélték róla odahaza, hogy fogságban van, s egyhamar nem is engedik haza, mert Hunyadi-páncélos volt. Rettentő önérzetesen fülsértőén ropogtatja a szavakat, terpesztett lábain hintáztatja izmos testét. Fehér tornatrikója alatt boltozatos mellkas, s ahogy jobbjával végigsimít szalmasárga haján csak úgy duzzad a muszklija. Élesen néz rám, kezét krémszínű vászonnadrágja zsebébe süllyeszti, délcegen odahúzóddk a kulcslyukhoz, ahol egy kis friss huzat éri izzadt derekát. Igyekszik meghittebb hangot megütni. — öregem, a mi generációnknak kijutott... Nem részletezi, mire gondol, átcsap más témára. — Ugye, ismered az öcsémet? — Hogyne! — kapok a fordulaton, mert érzem, hogy nem rokonszenvezünk egymással, s nehéz lenne közös mondanivalóra vergődnünk. A többiek tiszteletteljes hallgatással respektálják erélyes hanghordozását. Már azzal is tekintélyt tart, hogy fizikailag is ,.körön kívül” vonja magát. — Akkor tudod, hogy az a hülye: marxista! — közli megvetően. Jól ismerem az öccsét. Negyvenöt óta párttag, igen tevékeny kis pedagógus. — Rendes gyerek —mondom, és hogy tovább döcögjünk az akadozó mondatváltással, kedélyesebben folytatom. — Képzelem, mekkora viták lehetnek köztetek. — Nem tartunk kapcsolatot egymással — zárja le ezt a vonalat. — Velem sosem tudja feledtetni, hogy kilenc évet húztam le kedves Szovjetuniójában. Megrekedtünk. Füstös Máté, a könyvelő — ő az egzaltált, keszeg férfi — időszerűnek látja a beavatkozást. — Szóval ő, Vedres kolléga — miként példával is dokumentálta — idült megpróbáltatásokon keresztül érlelődött szobrász művésszé. Ezért volt képes precíz instrukciókat adni, hogyan kell ledönteni a helybéli szovjet emlékművet. Fáradozását a hálátlan kortársak nem méltányolták — sajnos. — Emez csillagász — serdül meg hirtelen Füstös, és karját a mögötte levő pad felé lendíti. — Ha kukacoskodni akarnánk, ez már tudományos szféra, ám mivel művészi színvonalú volt a kivitelezés, az ő művét is ebbe a kategóriába soroltuk át... Ez a j óravaló ember csendőr volt az ántivilágban. Ebben a rendszerben azonban elnyomták ő ennek ellenére feltört. Elannyira, hogy a mostani forradalom előtt már a sztahanovista fokozatot is kigürcölte magának egy vasöntödében, fővárosunk közelében. Dögre is kereste magát, hiszen bírták a kimunkált csendőrizmok. Tagbaszakadt alak kapja le sunyin a fejét. Mintha abszolút nem tetszene neki épp most a népszerűsítés. Összegörnyed, szeretne eltűnni. Alacsony, csapott homlokába ék alakba nyomul le kurta fekete haja. Kacsacsőrszerű orra tövén elutasítóan izzik apró, sötét szeme. Úgy látszik, nincs ínyére a „sajtó” jelenléte ... Mert ki tudja? A könyvelő annál jobban rászáll. — Ez az ember — emeli fel hangját a cingár —, aki saját bevallása szerint százötven fokos hőséget is elbírt, mégmeg félmeztelen: Így van, Miska? A volt csendőr, Kótai Mihály föld alól morgó szóval válaszol. — Hülye! — Igen csak a hülye képes ilyen virtusra — ihömpölyögteti szövegét zavartalanul a szószóló. — Bornitságát bizonyítja az is, hogy élenjáró munkásból — októberben — paraszttá vedlett vissza. Huszonötödikén lóháton vonult be a tanácsházára, s csupán azért szállt le a lóról az elnök szobája előtt, mert a ló nem fért be az ajtón. Kidobta a tanácselnököt, beült az íróasztala mellé, feltárcsázta az állami gazdaságot és telefonált: „Nem mozdulok innen addig míg a lovamat, szekeremet vissza nem adják. Jaj lesz. ha nem mozognak!” Mivel fenekét elülte kicsinyég a nyeregben, eltanyázgatott még az elnöki szobában. Unalmában berendelte az igazgatási osztályvezetőt. és imigyen utasította: „Maga tüstént kiebrudalja a mezőgazdasági osztályvezetőt. Kívánjon neki szerencsés utat Kótai csendőrtörzsőrmester nevében, akinek a földjét betagosította a téeszbe!” Hamarosan erőre kapott, újult erővel kinyújtóztatta magát, és friss ötlettel a homlokára csapott: „Hopp, le kellene verni a vörös csillagot!” Sajátlábúlag mászott ki a tetőre, megkapaszkodott a vas kéménylétrába. és ügyes rúgásokkal sok apró csillagot tört a nagy jelvényből. Élvezettel hallgatta, mint azok csilingelve lehulltak a tetőről. így lett csillagász. Vihogások honorálják az idétlenkedést. Amiből valószínűleg a leglényeg igaz. — Nem vicc ez kérem! — tiltakozik fakir képpel az egyszálbélű s keskeny ülepét riszálva sétál odébb nagy kényesen. — Szerénytelenség lett volna magammal kezdeni — fejtegeti tovább, és ahogy zavaros szemét kimeresztve néz a padló egy pontjára, mintha egy mániákus okoskodna —, de szűkebb pátriánk művészei, tudósai oldalán itt vagyok én is, Füstös Máté zászlós. — Sajnos, kedves bátyám — néz a szemembe és fejét csóválja — nem vehetem jó néven, hogy olyan rosszindulatú beállításban foglalkozott velem a lapod. Ez az, látod, amikor nincs a helyszínen az újságíró. így aztán csak másod- vagy harmadkézből értesültetek hőstetteimről... Pedig pillanatok alatt sikerült foszlányokra hasítanom a vörös zászlót — krrr, krrr! — s már dobtam is a népnek: „Nasztek, jó lesz pántlikának lánykáitok hajába — búcsúkor.” — Mondhatom, alaposan félre magyaráztátok szenvedélyes megmozdulásomat ... Ezért készülök én is hosszabb tartamú utazásra ... Csak — már megbocsáss! —, milyen alapon tévedtél t e ide, közénk? A megszégyenülés megnómít. — Ti miért kerültetek ide? — érdeklődöm barátomtól. Miklós válaszol. — Tagjai voltunk a forradalmi munkástanácsnak, hőbörögtünk, meg állítólag ez a hüvelykmatyi Tatár akarta egy speiszervassal agyonverni a párttitkárt. Lehet, emlékszel, én voltam a főteohnikus. Nem egyszer írtatok is rólam. Huszonharmadika után engem választottak meg igazgatónak a dolgozók. Határozatot szerkesztettünk követeléseinkről azokat több gyűlésen a szomszédos gépállomáson is felolvastam. — Kitaláltak ránk mindent — veti közbe Fehér — Hogy autón üldöztük a funkcionáriusokat, ki akartuk készíteni őket, meg hasonló őrültségeket. Szemenszedett hazugság volt mind. — Volt gondunk éppen elég, egy órára se hagytuk abba a munkát. Még dicséretet is kaptunk a megyétől, olyan jól teljesítettük az őszi tervet — kesereg rezignáltan Miklós. így mentetek hát neki a rendszernek ti is ... — Tiszta agyrém! Eh! Nem is szeretek rágondolni ennyi hazugságra, amit ijedtükben összeszedtek rólunk dicső vezetőink. Rettentően meglepődtek amikor egyszer csak őszintén a fejükre olvastuk. mennyi mindenhez nem értenek. De ragaszkodtak elgondolásaikhoz, még ha fehéren-feketén bizonyítottuk is igazunkat. Azt hitték — a funkció egyenlő a tudással ... Hagyjuk!... Inkább arról a riportról beszéljünk, amit egy köpcös munkatársatok kanyarintott rólam. Nem győztek heccelni a haverok: „Mutasd, csakugyan szélcserzett az orcod? Hadd lám igazán magabiztos a tekinteted?!’ Még olyan is volt a cikkben, hogy „Szeme többször rátéved egy almamosolyú traktoros lányra, miközben gyakorlott mozdulattal fogja be új típusú esztergagépén a munkadarabot.” ... A feleségem meg majd leverte otthon a húsz körmömet. Édesdeden nevetnek a traktoristák. Én is szeretnék, de csak kínos vigyor telik tőlem. Érzem, hogy elvörösödnek a sztereotipiák miatt. Megkezdik a játékot, én is beszállok. Kócgubanc, gyufaszáldarab, kenyér haj, cipőtalpról le vakaSrt száraz sárdarab helyettesíti a lovakat... és pereg a kocka. (Folytatjuk) Tóth István
