Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-21 / 251. szám
1989. OKTÓBER 21. Irodalom, művészet 9 Rózsa Endre: Sárándi József: KÉT VERS Mi lesz velünk? Pillanatkép az életünk de mindannyian nyomot hagyunk a Sorson A Sors pedig kutyául bánik velünk Boldogsággal kecsegtet és halálfélelmet oszt nekünk és rettegünk és rettegünk Ml LESZ VELÜNK? Vezérlő csillagom Zsuzsának Mit tudok én még Neked a hangoskodók között mondani? A Te tiszta szemed vezérlő csillagom. Honnan jöttél? Kivagy? Honnan Benned a szeretet mely fönntart erőt ad és naponta ajándékozza HÉT ÉRZÉK OROMÉ Két ujjam bárhol levegőbe ütve, nagyfeszültségű áram ráz meg. Hulló mézcsöppre nézek -egy méh hullája kezd lüktetni mélyén. Fülemben örökös zajárnyék s verőerem visszhangzó robaja. Szimatom sistergő gyújtózsinór robbanásokkal teli illatfákhoz. Nyelvemben repülőhal vitorlázik az ízek szökőárján, ősökig ható sejt-érzékeimben amőba csápoi, denevér-radar búg, hetedik érzékemben szakadék fölött ingó kötéltáncos s egy földet most ért űrhajós Kiss Benedek: KÉSŐ-INDIÁNNYÁR Gesztenye gurui, mint a nevetés: puttó-hasát csiklandozza a fény. Levelek cseppje sárgáll, mint a méz. Darazsak dongnak rakott venyigén. Szüreti idő, késő-indián-nyár. Ha ki most nem szed, bort másnál iszik. Méz hulló cseppje - akácfalevél sárgáll. Langy sugár: tarts meg, tarts ki tavaszig! Tengerek hava szakad ránk nemsokára, jég-fog őröl majd, zabái a fehér. De most még késő-indián-nyár van. Darazsak dongnak rakott venyigén. S gesztenye gurul, mint a nevetés. Végh Antal: Gecse Árpád: Falusi utca téli Nehéz a térképen eligazodni, ha nem ismeri az ember a községek román nevét. Olyan falu nincs, amelyiket ne sikerült volna átkeresztelni. Azaz egy mégi§ akad: "Ady Endre". Mert ma Ermindszentnek - Ady Endre szülőfalujának - ez a neve. Nem "Adyháza", nem "Adyfalva", hanem csak pysztán így: Ady Endre... Persze Ermindszentnek van román neve is, de hivatalosan ma is így írják - használják -, így tüntetnék fel a térképen is, ha egyáltalán rajta lenne. Nagyon rossz név ez az "Ady Endre”! Mert amikor egy helységet elneveznek, meg kell próbálni a szót ragozva is - úgy hogy hangzik? Képzőkkel, jelekkel... "Hol voltál?" "Voltam Ady Endrében", "Megyek Ady Endrére" és így tov á b b . . . Rosszul hangzik így a falu neve. De hát ezen már aligha fogunk változtatni, bármilyen alapos ok is volna rá. Vajon mikor keresztelték át ezeket a magyar községeket románra? Elkezdték már a század elején. Trianon után történt, hogy országos bizottságot hoztak létre erre a célra, minden járást végigpásztázott a bizottság; a sebtiben kijelölt román jegyzőkkel, tanítókkal, pópákkal végeztették el a munkát. Úgyszólván tökéletesen. Ha nem sikerült a községnek román hangzású nevet adni, akkor kitekerték, kifordították az eredeti magyar nevet, csak hogy románosan hangzódjék. Nagykároly esetében például könnyen ment (Cáréi), de már Halmiból csak Halmeut tudtak csinálni. Börvelyből meg Bervenit. Kávás után balra kell letérni az úton. Kőút ez, de talán még jobb lett volna, ha meghagyják föídútnak, mert a kiálló kövek között szinte lehetetlen a közlekedés. Még a legmerészebb fantáziával sem Tehet elképzelni, milyen út vezet ma Kávásról Érmindszentre. Legfeljebb ha öt kilométeres sebességgel közelíthető meg a falu. Személygépkocsik nem is nagyon járnak erre, legfeljebb ha ökrös szekerek meg traktorok, azoknak meg mindegy. Azt meg ha nem látja az ember, nem ishinné el, hogy néha buszok is közlekednek errefelé. Először még arra gondolunk, hogy "mesterségesen" képezték ki így ezt az utat, de később megdől ez a "teóriánk", mert másfelé is látni hasonlót. Ermindszentet ezen az egyetlen úton lehet megközelíteni, ha csak "toronyiránt" nem vágna neki az ember, az se volna sokkal nehezebb. Vajon jól jövünk? Jól, jól, egész biztos, mert a kátyús kövesutat egyszerre csak váratlanul egy, híd szakítja meg. De hisz ez az ÉR! Nem is lehet más, ez a "nagy, álmos furcsa árok". A partjainál hatalmas töltés, úgy látszik, a folyó olykor rakoncátlankodni is szokott. Érmindszent felé haladva az Ér délről észak felé folyik. Fa, bokor még csak véletlenül sincs a partján semerre, ameddig csak a szem elDe mi lesz a harangokkal? részletV költ, vagy kialudt, ezt már nem volt ideje megfigyelni. Egy föl nem szakadt kiáltás fulladásérzése maradt a helyén. Erezte, nem sok van már hátra, ereje, levegője fogytán. Ha menekülni akarok, most kell megpróbálnom, gondolta. Igen, harminc másodpercem van, addig még kibírom, ki kell bírnom. Meg sem született benne az elhatározás, máris úszni kezdett, ahogy tudott, levegő nélkül, a víz alatt. De hiába, úgy érezte, nem halad semmit. A legszívesebben föladta volna. Aztán mégis, talán nem is egészen a saját akaratából, úrrá lett a gyöngeségén, nem engedett a homloka dörömbölésének, a szeme előtt táncoló tarjagos, vörös karikák csábításának, tempózott tovább, a vak véletlenre bízva magát. Pedig talán tényleg hiába bízott. Nem csoda, hogy megfordult a fejében: lehet, hogy ugyanott vagyok, ahonnan elindultam, és csak forgók körbe-körbe? Mégis, amikor elért a harmincadik másodperc végére, igaz, hosszan kivárt előtte, olyan természetesen nyújtotta le a lábát, mintha biztos lett volna benne, nem csalódhat. És valóban, odalenn szilárd talaj fogadta az érintését. Nagyot rúgott magán, és ettől nemsokára a hosszúhosszú vakságot megszakítva újra szemébe ásított a nap, az ég, a part közönyös, részvétlen látványa. Sietve fújta ki, szívta be a levegőt, rögzítette az irányt, és kezdett mindent elölről. Egyre rövidebb időket töltött a víz alatt, mégis egyre érzékelhetőbb lett a haladása. Annyira elmerült foglalatosságában, hogy azt se vette észre, a víz közben már csak a térdéig ér. Amikor leállt, az öröm mellett némi restelkedést is érzett. Előrehajolt, a folyó hánytatóan édeskés íze csiklandva szökött föl a torkán, szaladt szét a szájában, lepte el az ínyét, de nem sikerült kiköpnie. Az erő egyik pillanatról a másikra teljesen kifutott a testéből, ha történetesen nem a parton áll, most még a térdig érő vízbe is belefullad. Egy füves horpadásig sikerült elmásznia, oda vackolta be magát. Nedves, de a naptól lassan-lassan átfűlő hátát a fölrajzó kis kék lepkék úgy ülték meg, mintha nem is élne, olyan felhőtlen bizalommal. Ormótlan kiáltozásra ébredt, fázott, érezte, hogy a nap már a löszfal mögé merült, későre járhat, el kéne indulnia, az a darab idő mögötte olyan üresen tátongott, mintha semmi, de semmi nem történt volna , mintha még a delet se harangozták volna el. A legények mgst jöttek az aratásból. Észre se vette őket, amikor elcsörtettek mellette. Lent álltak a vízben. Meztelenek voltak. Testük kesernyés por- és izzadságszaga ott érzett a föltámadó szélben. Szőrös, fekete ágyékukat se takarták el, úgy nevettek föl szégyentelenül a túlparton visongó marokszedő lányokra, akik erre a bokrok mögé húzódtak, de csak a ritkás széléig, hogy azért lássanak. A fiú ijedten kapott a ruhája után, még megvolt az ing is, a gatya is, futtában öltözött fél lábon ugrálva, meg-megállva. A folyó sunyin, meghunyászkodva tűrte a legények harsány pocskolását, de ebbe a kaján megadásba mintha némi bűntudat is vegyült volna. lát. A patak vize lent a mélyben, kristálytisztán csörgedez. Le egészen a víz széléig fű, de nem magas, látszik, hogy mind a két oldalt juhnyáj járja. Szép, elevenzöld pázsit. A töltés, a part vízbe hajló széle mohos. Most is az, de vajon Ady idejében ilyen volt? Azóta a medret szabályozták. Moha lóg bele a partról a vízbe is, halak úszkálnak a zöldes vízben, jó messzire egy fehér kacsaraj, honnan úszhattak azok ide? A határban, az úton, sehol semerre egyetlen lélek. A mezők iskihaltak, búzavetés mindenfelé a hatalmas síkságon. Ez hát az Ér! Innen lehetett eljutni az Óceánig. Túl a töltésen egy vizenyős, nagy lapály. Távolról békák kuruttyolása hallatszik. Fut a víz a mederben, szaporán, fürgén, igyekszik az Óceánba. Vajon melyik csepp jut el a Nagy, Szent Vízig? Melyiket nyeli el útközben a part száraz-kemény röge? Csakugyan világcsoda ez. Valaki az Értől indul el S befut a szent nagy Óceánba. Ezt a vidéket, ezt a tájat látva, ezt az égig érő csendet, ezt a földig érő elhagyatottságot... Messziről templomtorony látszik. Az a falu ott már csak Érmindszent lehet. A falu végén major, ütött-kopott gazdasági épületek, trágyarakás, zöld mező. És aztán az útszélen a tábla: "Ady Endre". Szent föld! A falu ma csendes, hangtalan, néma utcák, üldögélő méla házak, egyik kisebb, másik nagyobb, embert elvétve látni. Bolt, kocsma, a kiírás román nyelven. "Ady Endre”, a falu nevén kívül egyetlen magyar felirat se, sehol. A mellékutcák földesek, ezeket még nem tették járhatatlanná a kupacokba ledobált kövekkel. Az utcán esőben feneketlen a sár, most irdatlan nagy a por, bokáig lehet benne gázolni. Sok kihalt, begyepesedett udvar, omladozó ház, fészer, bedőlt kerítés. Egy-egy orgonás-virágos felásott kiskert a ház előtt, másutt még a tavalyi dudva, kukoricaszár... Kislibák az útszélen, az anyaliba zsinegre kikötve a kerítés oszlopához. Túl a templomon az Ady-porta, arra kell menni. Az út onnan már csak a temetőig vezet. Az Ady-porta, az Ady Endreház!... Igen, ez az, ki is van írva! De csak románul. így is meg lehet érteni. "Casa Memoriala Ady Endre Comitetul Pentru Cultura si Educatie Socialista" Ennyi... A szomszéd éppen kerítést csinál, legallyazza az akácfákat, ő is megerősíti, ez az Ady-ház. Az udvar virágos-füves, és két épület van rajta. Az egyik egy alacsony kis parasztos, ez van távolabb, a kert végében, az utcafronton egy jóval rangosabb épület, ez már "nemesi". Két hatalmas fenyőfa a ház előtt, a kerítés mellett, volt több is, de azokat valaki - csak úgy fogta magát - és kivágta. Még 1940-ben - ezt később tudjuk meg. Azokat a fenyőfákat is meg az itt lévő kettőt Ady Endre ültette... Jön egy asszony, jókora kulcsköteggel a kezében. Mondja is, hogy ő a gondnok, szívesen végigmutogat mindent, de nem bai-é, hogy belépőjegyet kell váltani? A telken valamikor egyéb gazdasági épületek is álltak, de a "régi" meg az "új" házonkívül most nincs semmi. Az asszony fiatalos, szép parasztasszony, köpenyben van, a köpeny kincstári? Amolyan "hivatalsegédes" a fazonja. Kedves-kellemes, mosolygós az arca, magyarul tökéletesen beszél, nemcsak a szavakat ejti szépen, tisztán, a hangsúlyozása is hibátlan. Szabó Bélánénak hívják. Azért szabad kiírni a nevét, mert ő "hivatalbéli", őt kérdezgetni, vele beszélgetni nem törvénysértés. Van egy iskolás fia, egy nagylánya, és a férj - ő is magyar - tisztviselő, de nem tudni, hogy a szövetkezetben-e vagy más intézménynél. Amikor a Megyei Múzeumi Igazgatóság birtokba vette a telket, a házat, akkor itt már minden az övék volt. Mert az Ady család leszármazottai ezt a telket házastól Szabó Bélánééknak adták. Az asszony anyósa - aki szintén Szabó Bélané volt - 1917-től 1937-ig szolgálta az Ady családot, így kapta meg a telket félig ajándékba, felig "végkielégítéskent". Az Ady család Ermindszenten 62 katasztrális hold földet bírt. Ady Lőrinc messze nem volt a község leggazdagabb birtokosai között. Maga szántott, maga vetett, aratókat fogadott, a kapás földeket kiadta harmados művelésre, így gazdálkodott. Akárcsak a szatmári, a majtisi nagyobb gazdák; nagyapámék. Ady nagyanyja Kábái Rozália volt, akit a helybeli református pap, Pásztor Dániel vett feleségül, ebből a házasságból született Pásztor Mária, Ady Endre édesanyja. Ady Lőrinc furcsa, az összeférhetetlenségig rabiátus ember volt, kemény-konok kisnemes. Azt mondják, több volt a haragosa, mint bárkinek a faluban. A feleségét is gyötörte a tempójával, szegény meg is hagyta, hogy ne az ura mellé temessék. Amúgy tisztességben, becsületben élték le az életüket. A falu így tudja. Ady Lőrinc Érmindszenten mindenkinek gúnynevet adott, aztán senki nem is szólította azt más néven. Mindezeket a kisházba menet, az udvaron tudjuk meg, az asszony pedig az anyósától hallott mindent. Jól megjegyezte, vacjy hogy annyiszor elmondhatta mar; dől belőle a szó... Itt a ház, az Ady Endre szülőháza, ez biztos az, ez hiteles! Alacsony, kis "parasztviskó", ebben a szobában látta meg a napvilágot Ady Endre 1877. november 25-én. Akkor még egyetlen helyiségből állt az épület, azaz volt a "szoba” előtt egy pitva is, ez is megvan, szabad kéményén kilátni. A másik helyiséget Ady Endre születése után 2-3 évvel ragasztotta a "felsőszobához" a gazda. A szoba földes, a ház vályogból épült, jó erős mestergerenda tartja a mennyezetet, amely olyan alacsony, hogy még a kis termetű ember is alig fér el alatta. Valamikor az ötvenes években a ház egy része, hogy, hogy nem, leégett. De újjáépítették az eredeti formájában.
