Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-21 / 251. szám
8 1989. OKTÓBER 21. Irodalom, művészet Nagy magyar elbeszélők Ebben a sorozatunkban a magyar elbeszélő művészet képviselőinek egy-egy novelláját közöljük - a századforduló idejétől napjainkig terjedően. Elsőként az 1852-ben született és 1910-ben elhunyt Petelei István egyik novelláját, a Parasztszégyent adjuk közre; Petelei a századvég legismertebb és legtiszteltebbek novellistái közé tartozott. Erdélyben született s ott is dolgozott újságíróként különböző lapoknál, az erdélyi irodalom szervezője. írásait komor tónus jellemzi, s legszívesebben kisemberek köznapi tragédiáit ábrázolja. Több elbeszéléskötete jelent meg és írt regényeket is, példái az Egy asszonyért címüt. Erős hatással voltak rá az orosz írók, különösképp Turgenyev. Eszter! Eszter, hallod-e? A havasi víz búgva omlott le a mederben, el-elnyelve a sasorrú, fekete szemű, lesült, csontos arcú legény kiáltó szavát.- Eszter! hej! - A legény a mély víz túlsó martján állott előregörbedve, ügyelve a piszkos kis falusi udvart.- Eszter! hej! - A házikón az ajtók be voltak zárva; az ablakban álmodozott néhány cserép virág; s az alkonyat homályában aludni látszottak a hitvány fészerek.- Eszter! haj! hallod-e? Nagy későre egy félfedelű szín alól, a kézvonó bakról egy borostás arcú vén, gyenge ember nyögve emelekedett fel, a forgácsokat lerázva az öléből, a víz innenső martjára sántikálva.- No, mi kell oda túl?- Hajítson át kend egy kötelet. Nyeszle tőkét vonszolok kendnek az erdőtől idáig, s itt a tüdejét kiordítja az ember, amíg kend megmozdul.- Nem engemet hívtál, ha jól hallottam, Marci!- Hát hívja is már kendet a farkas fene... de kendnek hoztam a tőkét... hajítsa át kend a kötelet, s húzza át a vízen.- Erőtelen a karom már arra végre.- Szólítsa hát kend Esztert, majd áthúzzák ketten...- Eszti!... A víztől zizegett kis kertből sugár, mezítlábas leány lépett ki a hívásra.- Engemet hívott, Marci?- A nagyapádnak hoztam eszközfát, Eszter, hogy legyen dolgoznivalója. Vonjátok át a vízen. Szilfa... Reám hasonlít; egyenes, mint a nyíl, s olyan kemény, mint a vas...- Nem a mi erőnkből való munka az, Marci, hogy áthúzhassuk az apóval víz ellenében.- Azt akarod-e inkább, hogy magam vigyem az udvarotokra? Hát jó szívvel fogadsz, Eszter, ha én viszem?- Igen nagy kerülő volna ez magának, Marci.- Nagyobbat is megtennék én érted, Eszter.- Hát már mégiscsak nem nekem hoztad a fát, Marci?- Értem ne fáradjon, Marci... A legény hátat vetett egy görbe fűzfának, s szivarkát sodrott, kedvtelve nézve át. A leány a víz feketedő fodrán járatta a szemét, hogy ne lássa a kiabáló legényt, és megfordult, hogy bemenjen. A legény érdes hangja hallatszott ismét:- Ne menj még be a házba, Eszter! Reád is gondoltam, Eszter! Egy bokor bábakalácsot szakítottam neked a cserepeskőnél (s áthajította a vízen a csokrot), mert ott is az eszemben vagy, Eszter!- Rosszul teszi, Márton - de ezt halkabban mondta, nehogy durvának látsszék. - Másnak vigye, aki méltóbb rá.- Párod sincs a világon, Eszter!- De annak ugyan aztán van párja -'köhögte az öregember -, hiszente is tudod... Sándor azőpárja.- Ne kotyogjon kend mindenbe, amit nem bíztak kendre... Semmi se bizonyos a világon, tudja kied! A leány vontatva vette fel a bolyhos virágot. A víz szélén egy bátor, éhes kismadár a vízből kilátszó köveken ugrált, halacskára ügyelve, és a faluban az istállók ajtajában bőgtek a borjúk, az édes tejre vágyakozva. A kis udvar kapujának a csikorgására a leány megfordult... Valaki benézett az utcáról. A leány gyorsan arra indult, s tudva, hogy ki van ott kívül, a virágot a kapu sarkához hajítva, kilépett. A legény ott kinn kesernyés szóval támadt a leányra.- Kár volt, hogy a bábakalácsot elhajítottad, mert láttam.- Ha láttad is, aztán?- Aztán?... Sok lesz két legény egy leányra... Vagy a Marci virágja kell neked - vagy én kellek neked. Megárt két legény egy leánynak, virágszálam...- Leli valami, Sándor?- Hát ha nem kellett neked a Marci virágja, miért nem dobtad viszsza neki?- Hogy tehetem? mikor tőkét is hozott nagyapónak. A legény végignézte a leányt, s meg-megmarkolta a levegőt indulatosan. A leány csüggedten nézett reá:- Sokat bántasz, Sándor, mióta hazajöttem.- Sokat bántasz, Eszti, mióta hazajöttél...- Azelőtt csak nyájas szavad volt hozzám.- Azelőtt csak hozzám volt nyájas szavad, Eszti... A leány türelmetlenül csattant fel:- Hát most kihez van még? A legény felugrott, mintha rugó dobta volna föl.- Vigyázz magadra! Azt akarod, hogy beszéljek?... Láttam azt a virágot, amit elvetettél, amint engemet megláttál, s egyebet is beszélnek rólad, hogy esténként ki kerülheti a házatokat? A mi házunkat?-Hát tégedet, szép gyűrűsöm... fügédét éppen... Az Isten legyen azonban irgalmas mindenkihez. Az éjszaka csendesen bontogatta fátyolét, s elcsendesedett az utca. A majorság taszigálódva helyezkedett el a fák ágai közé, a libák szép sorban lépegettek, a pulykák kotyogva a szín alá, és a békés kérődző tehén körül dongtak a megnehezedett levegőn a fekete bogarak. Az utca fordulójánál, a hármas kereszt mellett ódalgott az elfeketedett bokrok védelme alatt egy rongyos alak. A legény éles szeme ráismert, nehány nagy ugrással rácsapott:- Éppen kend jár az eszemben, vén tolvaj! - rivall rá. Az öreges ember ijedezve kapálózott:- Elmenj innen bolond! Közöd van velem? A legény a gallérjánál fogva tartotta:- Valamit forralsz most is a gonosz fejedben, Boldizsár, hogy itt kullogsz... Mert azt beszélik a te rossz szád után... hogy azt beszélik... hogy éjjeli mesterségedben, azt beszélik, hogy baktéroskodásodban... itt az Eszti, a jegyesem ablaka alatt, hogy te láttál valamit... Mit? Ki vele... ki vele mindjárt. Mit tudsz? Halljam.- Ne vessz meg, Sándor fiam! ne rázd a galléromat, mert nem az apád vette...- De kirázom a lelkedet, ha nem beszélsz...- Hiszen akkor beszélhetek aztán... Bolond vagy Sándor! Mit lássak? En? É-é-n? folyjon ki a szemem, ha látok sötétben. Mit akarsz, hogy lássak? A leány közbelépett szemrehányó szóval:- Megérdemlem, hogy szégyeníts, Sándor?- Félsz attól, amit ő tud?- Az Isten megver érte, Sándor.- Az Isten megvert veled... S messzire ellökte a ravasz képű vén parasztot, s eltakarta a szemét. A megkínzott bakter odább ódalgott. A leány rebegő ajakkal kérdezte:- Mit tudjon rólam Boldizsár, a bakter? A legény levette a kezét a szeméről, s szelídülő tekintettel nézegetve az elborult leányt, halkabban mondta:- Nem tudom, mit beszélek, Eszti! Látod! nagyon belénőttél a szívembe, és féltelek... Ne haragudjál reám. Az udvarról a vén nagyapó szakította félbe a keserű beszédet:- Szavatok volt? Ne az utcán igazítsátok el, ami dolgotok van... Bejössz, Sándor?- Nem api! Sürgős a dolgom, egy gazembert kell nyakon csípnem. - S alig köszöntve a leányt, a vén paraszt után iramodott, ki a keresztek mellett elsuhant gyorsuló lépéssel. Az apó a nagy, cserepes kemencében meggyújtotta a forgácsot az üst alatt. A szállongó füsttel megtelt levegőn átlángolt a tűz, bevilágítva a törpe, sötét szobát. A leány szótlanul ült le a cserepes padkájára, s piszkálta a tüzet. Valami, úgy lehet, megcsípte a szemét, s könny szivárgott ki a héja alól.- Az anyád leánya vagy. Annak is bőven szabták ki a könnyzacskóját, mert minden semmiségért kioldozott, mint a tied. Csak a füst csípi a szemedet? Azért nem szeretem a szőke fehérnépet.- Csak a füst, apó, csak a füst... A víz már muzsikálni kezdett az üstben, mikor a kapun dörömbölt Marci a szilfatönkkel. Már egészen besötétedett csendesen, és a felhős égbolton egypár csillag csillámpolt ki. Hallatszott, amint a tőkét hozó szekér odább döcögött a hangtalan fekete utcán, míg Marci átnyúlva a törpe kapun, megfogta a kampót, kitárva a szárnyat.- Miért hozta most el, Marci, a tőkét? - a szoba küszöbén állva, az elkeseredés bátorságával öntötte ki a szívét a leány - miért most hozta el? Holnap reggel is lett volna rá ideje, hacsak azt nem akarja, hogy zuvatoljanak felőlem. Mert megszólanak is már, ne féljen! S azt beszélik, hogy sötétben járnak hozzám a legények. Marci berúgta a tőkét a lejtős udvaron.- Hát csaak beszéjenek a faluban... én tudom: ki vagy, milyen vagy! s a legszebb vagy nekem a világon; ha másnak nem kellesz is, jó vagy nekem, a legjobb vagy, Eszti, nekem a világon! - S a leány keze után nyúlt jókedvűen. A leány haragosan rántotta ki a kezét. Marci felrántotta a vállát, hogy ne is hallja a választ, s a vénember vállát veregette meg barátságosan.- Italt hoztam, ihol öreg, ha meg nem veti, api... - S egy tele, az alján jószagú füvekkel megágyazott üveget tett az asztalra, s maga is mellé telepedett, szembe könyökölve az öreg emberrel.- Kend is görbén néz reám, öreg, ebben a házban, mint más? Kend csak nem? Kend csak tudja, ki vagyok, mi vagyok? s nem vagyok rosszabb, mint akárki! A portám sem gazosabb, mint akárkié s a karom s erőtlenebb, mint akárkié... mi? Nem jó azt próbálgatni!... No, ízlelje meg az italt, api - s átnyújtotta az üveget, a száját megtörülve a szokmánya ujjával. Aztán visszavette, maga is hajtott egyet, s a karját előre tartva, szivarkát sodrott ismét.- A leányt úgy növeszti az Isten, mint a virágot a mezőn - akárkinek. Nem különösképpen valakinek, hanem annak a gyönyörűségére, aki leszakítja. Utánakap Péter is, Pál is, aki ügyesebb, aki erősebb - azé legyen, azt mondja. Hát a kied unokáját se teremtette a felséges Isten éppen Bokor Sándornak, hanem annak, aki leszakítja. Hol van az megírva, hogy nem az enyém éppen? Nagy füstkarikákat fújt, s úgy könyökölt le, hogy a félasztalt elfoglalta. Valami arcátlan hunyorítással nézett a leányra. A víz forrott az üstben. A leány kerülve a Marci tekintetét, megfőzte az ételt, s az öregember elé tette.- Akkor a tehén is azé az útonállóé az úton, ha ő az erősebb... minthogy a tehenet se teremtette az Isten valakinek különösképpen. Az apó minden nagyobb felbuzdulás nélkül mondta nagykésőn. Marci úgy tett, mintha nem is hallaná, visszautasította a kínálást, s apránként szopogatta az üveget.- Szép szőtteseim vannak az anyám ládájában, amit az ő két kezével csinált, s olyan gyolcsok véggel, mint a tiszta selyem... Eszter rá se nézett e legényre, hanem a tűzhely körül forgolódott.- Az ágyneműim a mestergerendát érik, s olyan csúpok rajta, amiket a nagyanyám varrt még leánykorában... és egy rókatorkú bekecs, amit a királyné is elviselhetne. Az apó gondolkozva evett. A falu elnémult egészen, úgyhogy a megdagadt víz zubogása hallszott, amint lesimult ágyában. A leány leült ismét a cserepes szélére s lehajtotta a fejét. Az apó csendesen mondta:- Szép gazdaság, Marci! de az unokámat az Isten másnak rendelte mégis...- Beszélt kend ő szent felségével?- Szóltak ők vele.- Rosszul értették meg. Beszéljenek vele újból. A leány ingerülten szólt közbe:- Mert maga perelne az Istennel is.- Még a pokollal is érted, Eszti. S kiperellek tégedet magamnak, ha százszor jegyesed is van már... szépen: ha jössz szépen... s erővel: ha nem eresztenek. - Kihívóan nézte meg, s ivott. - Jó dolgod volna, Eszti, nálam, telt házba jőnél... Szekér a színben; rakott láda a házban; asztag a csűröskertben; meleg szív a gazda bordája alatt - mi kell még ezenfelül kívánni valód? an egy, Marci. Az, hogy ne ül-Vjön itt maga este nálunk... én nem hívtam magát ide, nem is tartóztatom, s ha én már mást választottam, ne szégyenítsen mindenki előtt azzal, hogy itt üljön olyankor, mikor nincsen annak az ideje... Már éjszakába megyünk... Oláh János: Az Örvényes Almos, búzaillatú forróság lövellt a dűlőút porából. Meg-megállt, körülnézett. Madar se rebbent, az aratás vákuuma mintha őket is elnyelte volna, pedig máskor az egész rétet betöltötte a hangjuk, izgatottan röppentek egyik fűzbokorról a másikra,, szinte fölrobbant számysurrogásuktól a lomb. Leveleken, fűszálakon most a hetes por.lisztes lepedéke ült. Az Örvényes sárgászöld észrevétlenségben, mint valami álmos gyík iüktetettt a magos löszfaiak között, biztosnak érzett rejtőkében. A fiú megállt a puckok, rókák liggatta löszfal tetején, s a virágszirmoktól fehér habos, sárgán átlátszatlan örvénybe bámult. Itt szoktak fürdeni, ebben a HRHHHI távoli, elhagyott bombatölcsérben, ahol a másutt csenevész patak szinte tóvá terült szét. Sokáig állt a partszegélyen, nem ment le a vízhez, mintha várna valamire, pedig láthatóan azért jött, hogy megfürödjék. Aztán mégis elindult lefelé a kitaposott, meredek ereszkedőn, ami egyenesen a partra vitt, megszédült a töményen fölérző fülledt virágillattól. A part meredekét körbe-körbe cigánykóró és bürök lepte el, közöttük-fölöttük komló futott, s most minden virágban állt. A nehéz illat idevonzotta a környék összes legyét, darazsát, méhét, lepkéjét, dongóját, szitakötőjét, olyan tömegben bozsogtak a pók beszőtte sűrű fölött, hogy távolról is hallani vélte az ember szárnyuk zaját, mintha szövőgyár zümmögött volna valahol a füzes mögött. Lerúgta magáról a gatyát, az inget már az úton levetette, a kezében hozta idáig, és sietve ugrott bele a vízbe. A víz megbocsátóan ölelte át, szinte nem is csobbant. Sokáig guggolt mozdulatlanul a parti sekélyesben úgy, hogy csak a fejét dugta ki. Aztán beljebb merészkedett. A folyó tehetetlen lassúsággal forgott-forgott körülötte színlelt nyugalomban, alattomosan lehelte az arcába édeskés lányillatát. Hirtelen, de nem egészen váratlanul szaladt ki lába alól az enyhén iszamos folyófenék. Eleinte nem is érezte kellemetlennek ezt az új állapotot. Igaz, nem tudott úszni, de egyelőre nem is volt szüksége e tudományra, a tüdeje tele volt levegővel, az izmai erővel. Behunyt szemhéja mögött sötéten derengett a víz titokzatos, zöldessárga fénye. Még nem zavarta meg az ijedtség, csak jóval ezután, késve villant át az. idegein, futott szét borzongó bőre alatt. Óvatosan, mintha nem is saját akaratából tenné, nyújtotta le a lábát, próbált tapogatózva valami szilárd támaszt keresni, de hiába. Úgy érezte, hideg vásznakba bagyulálja egy erőszakos, ideges kéz. Már-már rá is átragadt e hiábavaló kapkodás. Egy vakítóan üres pontot látott feltűnni valahol a távolban, amely gyilkos gyorsasággal közeledni látszott felije, de aztán váratlanul, éppen a döntő pillanatban, meghátrált, visszahő-Petelei István Parasztszégyen
