Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-21 / 251. szám
1989. OKTÓBER 21. A festők generálisa j^ÉPLAP Gecse Árpád huszár alhadnagy jelentkezik A híres katonai akadémia épülete, ahol II. Rákóczi Ferencet fogvatartották Az ördöglovas bemutatójáról Bravó Spolarics! Nem mindennapi eseményen vett részt a napokban Gecse Árpád festőművész. A bécsújhelyi Császári és Királyi Maria Terézia Katonai Akadémia 1917—1918- as évfolyamának növendékei tartották, találkozójukat. A Bécsben rendezett bajtársi összejövetelen ott volt az akadémia egykori növendéke, a jászkunsági festők doyenje is. — Azt tudtuk önről művész úr, hiszen sohasem titkolta — sőt! —, hogy huszár volt, de hogy ilyen híres iskolából indult... — Nem kell azért az én katonai pályafutásomat komolyan venni, nem akartam én soha katona lenni. Hogy mégis Wiener Neustadtban kötöttem ki, s huszártisztnek tanultam, abban volt egy kis kalandvágy is, de még inkább az, hogy világéletemben nagyon szerettem a lovakat. S még egy: meg akartam tanulni németül... Szép volt, jó volt, de 1920 őszén már Balló Edénél tanultam a Képzőművészeti Főiskolán, Chiovinivel, Czinóberrel és másokkal. Huszár-alhadnagy 1919-ben Űjabb, értékes kiadványnyal gazdagodott a Szolnok megyei szerzők alkotásainak sora. Győri Gyula, a Jászapáti Mészáros Lőrinc Gimnázium és Szakközépiskola nyugalmazott igazgatóhelyettese, a latin nyelv egyik legjobb hazai ismerője örvendeztetett meg bennünket Nota bene! című munkájával. A címből is kitűnően a külső megjelenésében is tetszetős könyvecske azokat a latin kifejezéseket, elnevezéseket, szólásokat tartalmazza, amelyek nyelvünkben, irodalmunkban, közéletünkben úgyszólván nélkülözhetetlen elemeivé váltak. Aligha szorul magyarázatra, hogy egy Jókai- vagy Mikszáth-regény zavartalan megértése, de a magyar művelődés más területeinek értelmezése is elképzelhetetlen az általánosan használt latin kifejezések jelentésének ismerete nélkül. Arról már nem is szólok, milyen furcsa vagy éppen komikus helyzetet teremthet e kifejezések, szólások pontatlan, téves vagy nem helyén való — Katonás tartásán ma is látszanak a kemény iskola nyomai. — Hogyne! Ha én ott nem kaptam volna olyan szigorú, kemény nevelést, akkor a későbbieket — amiken keresztülmentem — nem bírtam volna ki. Mit gondolsz, hányszor voltam én az „apánk” idején bezárva? Hagyjuk, túléltem. Voltam én segédmunkás, kulák-festő, amit akarsz.! De mégis itt. vagyok, abban a százéves házban, amelyik halálom után a Gecse Múzeum lesz. Neked azért elmondom, Bécsben mozgott bennem a kisördög a sok ezredes, meg tábornok között: Mátyás, ha te ezt látnád! — Hányán voltak a találkozón? — Tizenkilencen, de magyar csak egyedül voltam! Mind, egytől egyig olyan 80—90 éves fiatalemberek! Mondanom sem kell, én voltam a legkisebb sarzsi, hiszen csak az alhadnagyságig vittem. No, mondom magamban, mit mondjak ennek a sok tábornoknak: Gecse Árpád huszár-alhadnagy jelentkezik... — Nem, hanem azt, hogy Gecse Árpád festő generális jelentkezik! Tudták, hogy ecsetre cserélte a kardot? — Persze, már az 1933-as osztálytalálkozón is nagyon ünnepeltek. De biz’ azóta nem jutottam közéjük, csak most. — Ez azt jelenti, hogy több mint ötven éve nem látta régi bajtársait? használata. Az elmúlt évtizedek politikai élete éppen elég példát szolgáltathat erre is! Győri Gyula könyve azt a hiányt igyekszik — meggyőződésem szerint — sikerrel pótolni, amely a latin nyelv ■tanításának az oktatásból történt csaknem teljes száműzetéséből fakadt. A latin nyelvű Verseghyművek fordításában csaknem két évtizeden át múlhatatlan érdemeket szerzett tudós szerző ebben a munkájában nem csupán az ábécérendben közölt latin kifejezések, elnevezések magyar jelentését adja meg, .hanem e szavak szólások természetétől függően azok magyarázatát, alkalmazási körét is megjelöli. Ahol erre mód nyílik, irodalmi, közéleti példákkal világítja meg az egyes kifejezések jelentését, sőt jelentésárnyalatait is. Külön értéke e példáknak, hogy utánuk — a lehetőség határain belül — a pontos forrást is megtalálja az olvasó. A megértést könnyítő ábrák, képek, rajzok (az — Nem bizony, de mit ad az Isten, a jobb oldalamon az a hajdani tejfelesarcú kadett ült, aki később az iskola parancsnoka lett, a bal oldalamon meg egy ezredes, hajdani évfolyamtársam. Azt kérdezi: emlékszel-e mé” Hauptman Csasekre, a századparancsnokunkra? Erre fel elővettem egy darab papírt, meg a ceruzámat Festő generális 1989-ben s egy perc alatt lerajzoltam hajdani kapitányomat! Mindenki vigyázzba vágta magát a rajzom előtt! — Látom, az alkalmi, egy napos bécsi „katonáskodás” után újra „leszerelt” — fest... — Minden nap! Jövőre kilencven éves leszek, sok szép festménnyel akarom „elfoglalni” a Szolnoki Galériát a jubileumi kiállításomon. utóbbiak Rogán Miklósné munkái) még érdekesebbé, változatosabbá és nem tűnik talán túlzásnak — élvezetesebbé teszik Győri Gyufa könyvének forgatását. Ha valamire ráillik a közhasználatban meglehetősen elcsépelt „hézagpótló” jelző* akkor erre a könyvre mindenképpen. Mind az iskolai gyakorlatban — szaktárgyiaktól függetlenül — mind pedig a mindennapi életben: gazdaságban, politikában, társas érintkezésben, szép- és szakirodalom használatában hasznos, egész műveltségünket gazdagító segítséget nyújt. Ezt valóban „ab imo pec tore”, azaz szívből, lelkem mélyéből mondhatom. Az Ariadne Könyvek sorozatban megjelent mű a Tankönyvkiadó Vállalat figyelmességének köszönhető. Bízvást remélhetem, hogy a 22 ezres példányból megyénk könyvesboltjaiba, s rajtuk keresztül minél több érdeklődő birtokába is jut majd. Szurmay Ernő Ki is ez az ördöglovas? Aki Kálmán Imre fantáziáját is úgy megragadta, hogy egy egész operettel állít neki emléket. Nos, egy legendás alak, de valóságos személy, egy magyar huszárkapitány, aki nemcsak félelmetes lovas hírében áll — bravúrjainak se szeri se száma, átugratja még az útjába kerülő parasztszekeret is —, de akinek keble honfiúi érzelmektől dagad; bátran száll szembe a gyűlölt Metternich ármánykodásaival, s legbecsesebb haditette, hogy a császárné ölébe hullatja — lóhátról természetesen — az elégedetlenkedő magyarok országgyűlést követelő memorandumát. Mellesleg gróf, Sándor Móricnak- hívják, s egyáltalán nem mellékes, hogy hősiesen szerelmes, méghozzá Metternich lányába, akit addig ostromol, míg az be nem adja derekát mindkettőjük boldogságára. így az operett, dióhéjban; hogy mennyi ebben a tényleges valóság, mennyi ennek a történelmi hitele? Egy zenés játék esetében ezt firtatni igencsak szentségtörés lenne, elégedjünk meg hát azzal, hogy megjegyezzük: Az ördöglovas annyiban komolyabb könnyű operetttársainál, hogy tárgya nem légből kapott, valóságmagja van, egy valóságos huszár és egy valóságos kor, a reformok kora a tizenkilencedik századból. A cselekményt két érzés mozgatja: egyik a szerelem, az édes, bús, a kínzó, boldogító, szorongató, feloldó érzelem, a másik a honszeretet, mely kemény és férfias. Természetesen mindkettő a műfaj kialakult sémái szerint működik, azaz a legkeserűbb valóság is megédesül itt, épp ezért eszmei tartalmakat keresgélni benne felesleges, néhány fakó közhelynél többet úgysem tudnánk kihámozni belőle. Például, hogy a szerelem oly hatalmas, hogy legyőz mindent, vagy hogy nincs szebb érzés, mint a honszerelem, és így tovább. Ezért jobb, ha figyelmünket arra fordítjuk inkább, ahogyan most színházunkba „beugrat” Kálmán Imre Ördöglovasa. Maradva a metaforánál Schwajda György biztos kézzel tartja kezében az előadás kantárszárát — ő állította színpadra a játékot —, és mondhatni huszáros mutatványt produkál; magyarosan huszárosat, amelyben a szerelem mellett jócskán helyet kapnak a hazafias indulatok is, sőt vannak pillanatok, például a harmadik felvonás nyitó jelenete, amikor a színpadon szinte mindent elönt a piros-fehér-zöld, a táncoló lányok talpig trikolorban járják a magyarost. Sajnos, a rebbelliót képviselő magyar nemesek megjelenése a színen, ebből a szempontból már nem szerencsés, súlytalanok, úgy festenek, mintha a Bánk bánból szalajtották volna őket, s útközben dobták volna nyakukba a kacagányt. Mészáros István szerepeltetése pedig nyilvánvaló szereposztási tévedés: termete miatt indokolatlan nevetést vált ki a nézőkből, amint lázadó nemesként ágál. Eltekintve ettől a „szeplőtől”, együtt van itt minden, ami egy igényes előadáshoz , szükségeltetik: nagystílű színpadképek, színes tablók, melyek elkápráztatják a nézőt, a felhangzó taps rá a bizonyság, s ötletekben sincs hiány, a humor széles skáláján játszik a társulat; mozgalmas, mutatós táncok dúsítják, Novák Ferenc ízléssel komponált és az együttes képességeihez illesztett koreográfiája, jól muzsikáló zenekar, mely Herényi Gábor irányításával mintha újjászületett volna, ihletetten szólaltatják meg Kálmán Imre helyenként vígoperai igényességű zenéjét, s még nem szóltam a pompás kosztümökről, és a soksok valóságos gyertyáról, melyek díszes tartókba helyezve a hangulatos világosságot adják. Mindez jó szívvel elmondható. Az igazi szenzáció ezen az estén azonban mégis egy fiatal színésznő kirobbanó sikere, aki az előadás vulkánjaként a jókedv, a kitörő életöröm lavinájával önt el színpadot, nézőteret egyaránt. Ö az est „ünnepi” eseménye, Spolarics Andrea, akinek nincs szüksége lóra sem, hogy „ördögi” dolgokat műveljen a színpadon. Ez a „nagy darab” lány olykor könnyű lepkeként libben és lebben a magasba, bravúrosan ugrat át minden akadályt. Bár nincs szép hangja, éneke mégis érzéki, bár nehézkesnek tűnik, úgy táncol, mint egy vérbeli, nemcsak járja, érzi a láncot. Beszédhangja sem tökéletes, de ahogy kuncog, ott szunnyad benne a kedv egész világa, az ősi komédiásösztön támad fel benne, ahogy lubickol szerepében kivételes temperamentumával. A Monte Carló-i kaszinóról szóló nótájával hármasban úgy méghódítják a közönséget, hogy tapsorkán tör ki a nézőtéren. Bravó, kedves művésznő! Hasonlóan sok derűs percet köszönhetünk Czibulás Péternek, aki egy állandóan szimatoló és állandóan átváltozó titkosrendőr szerepében villogtatja ezúttal is humorizáló képességeit. S maradva még a humornál, ifj. Újlaki László nincstelen fejedelme is igen mulatságos, ahogy totyog-motyog, s bájosan idétlenkedik, igazán eredeti. Ugyanakkor a fiát, a trónörököst alakító Szerémi Zoltán egy bolondos arisztokrataként ezúttal halványabb a szokottnál, humorának kelléktára megcsappanni látszik, s egyikmásik ötlete is túlságosan ismerősnek tűnt. Egri Márta megjelenésében impozáns császárnéja viszont színészileg az előadás egyik erőssége, remekül hozza a kívül hideg, belül tüzes asszonyt, s remekléseinek egyik pillanata, ahogy Sándor gróf neki vélt vallomására kigyulladnak benne a női érzések, ahogy mindezt kevés eszközzel érzékletesen tudja kifejezni, s hitelesek később a magát megcsalatva érző asszony kesernyés indulatai is. Színész és szerep szerencsés egymásra találása ez. Jó, megbízható színvonalon formálja meg Dobák Lajos Metternichet, páncél mögé rejtett ravaszságát. Háda János a rendőrfőnök szerepében mutatkozik be, kétrét hajlongva szüntelen, hangsúlyozva az alak szolgalelkűségét,' Kezdetben érdekes de ahhoz, hogy figurája érdekes is maradjon, megfestésében több színt kellett volna használnia, a humoros mellett a félelmetesét is be kellett volna keverni a színek közé. Jó érzés volt felfigyelni a 7-es huszárok között Horváth Lajos őrnagyára. Természetes mozgásával, sallangmentes játékával Horváth üde színt hoz az előadásba. Szólni lehetne Sebestyén Éváról, aki a premieren még volt, ahogy hírlik, szerepe azonban az előadás hosszúsága \ miatti kényszerű rövidítés áldozata lett időközben. A bemutatón sikere volt. Ami pedig a bonviván és a primadonna szerepét illeti: Harmath Albert vendégként ezúttal sem okozott csalódást, bár nem annyira ördögi, mint inkább angyali kapitány. Snájdig, fess legény. A fülbemászó dallamok — Ma önről álmodtam és a többiek —, hogy eltalálnak a közönség szívéhez (van néző, aki vele dúdolja őket), szépen csengő hangjának, átélő muzikalitásának dicsérete. Énekhangjáért dicsérendő elsősorban, dalaiért az ugyancsak vendég Hűvösvölgyi Ildikó is, akin valljuk be, valahogy jobban festett néhány éve itt Szolnokon a Tatárjárásban a fes6 huszáruniformis (egy nadrágszerepben mutatkozott be), mint most az ördöglovasban a méltóságos primadonnaöltözék. Amaz rá volt szabva, emezt inkább csak rá adták. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne ajándékozna meg bennünket Leontine-ként a gyengéd szerelem édes pillanataival. Két éve meghódította közönségét, most csak azt írhatom róla: jó volt. A végső bizonyítványt természetszerűleg a közönség állítja ki, aki már a bemutató estéjén is zajongva tette le az előadás mellett a garast. S amelynek létrejöttéhez stílusosan egy édesipari, illetve csemegeipari vállalat, a Kunság Füszért is hozzáadta gálánsán a maga forintjait. Valkó Mihály — Köszönöm, Herr Pictor General ... Tiszai Lajos Nóta bénél Az előadás egyik jelenetében: Spolarics Andrea és Szeré mi Zoltán
