Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-21 / 251. szám
1989. OKTÓBER 21. Betűvető forradalomban 1. „Puhítás” smasszer módra Bocsássanak meg a régies hangulatú címért. Meglátszik, hogy sokat törtem a fejem rajta, s az eredmény: ez a pátoszos, régimódias cím lett. Nem bánom. Mert ugye kezdődött, azzal, hogy 1956- ban még forradalom vált, aztán évtizedekig belénk verték, hogy ugyanaz ellenforradalom. Majd az idén népfölkelésnek minősült, amiért ugye az 56-ért — részben — ludasok ugyancsak megsértődtek, sőt felháborodtak, és nagy nehehezen kivívtálc, hogy jóllehet az „ügy” nemzeti felkelésnek indult, de aztán hamarosan átfolyt mégiscsak ellenforradalomba... Ne is folytassuk, inkább maradjunk a forradalomnál, minthogy tagadhatatlanul annak indult... A nehéz időkben engem bíztak meg a Szolnok Megyei Néplap szerkesztésének vezetésével, s működésem — summásan kifejezve — könnyűnek találtatott. Arról szól a visszaemlékezés, hogy nem is volt, nem is lehetett olyan könnyű elvezérelni egy szerkesztőséget azokban a zaklatott időkben. Emlékeznek ugye, Nemes György Bal, jobb című kötete az országos politika visszatükrözését taglalja — akkor — az ország úgyszólván legfontosabb politikai szerkesztőségének világában. Kavart is nagy vihart, ahogy gyér információs csatornákon tájékozódtunk erről. Nemes György — közéleti rangját tekintve, mint a Szabad Nép vezető munkatársa, közép funkcionárius. Könyve módfelett izgalmas képet ad a cseppet sem egyértelmű folyamatok alakulásáról. ^ Mondhatjuk-e azonban, hogy a „kisemberek” visszaemlékezései kevésbé volnának érdekesek az utókor embere számára? Pláne, ha annak a kornak a légkörét is érzékelteti az írás. Viszszaemlékezésemet mint ilyen kisember igyekeztem szerény képességeim szerint úgy megírni, hogy az élmény ereje hassa át. Ehhez természetesen az a „véletlen” is hozzásegített, hogy — bár akaratomtól függetlenül — belülről is részese voltam eseményeknek. 1956-os újságírói szereplésemért tudniillik 6 hónapi börtönbüntetésre ítéltek — fellebbezés folytán —; az a csekélység nem számított, hogy akkorra már hét hónapot ültem. Arra törekedtem, hogy akkori gondolatokat, érzéseket fogalmazzak meg, ne pedig utólag bölccsé lekerekített véleményeket. Ezért talán kezdetben falszisszentően szokatlannak tűnnek a börtönlakók némelyikének meredek, nyers, kendőzetlen „megnyilvánulásai”, — amit érthetően a gyűlölet is tüzelt. Ne csodálkozzanak, hogy annyi mindenre „emlékszem”, holott az események lejegyzésére semmi mód nem volt, hiszen a rendkívül szigorú hi p is -ek, börtönmotozások alkalmával jaj volt, annak, akit apró ceruzavég rejtegetésen kaptak rajta. Az egésznek az a nyitja, hogy szabadulásom után, 1958-tól öt éven keresztül az Esztergomi Állami Levéltárban dolgoztam, s estéim során bőségesen lejegyeztem viszonylag friss élményeimet. Természetesen kitalált neveket használok — jómagam például Kozák Gábor vagyok. Az vezetett, hogy hál’ istennek sokan élnek még közülünk, és lehetünk annyira kíméletesek, tapintatosak, hogy ne direktben találkozzanak önmagukkal. Aztán meg félő még ma is, hogy az érintettek szereplők a „totalitást”, a „teljes igazságot” kérnék számon a szövegtől, ami lehetetlen, hiszen egyetlen véleményről, a szerző álláspontjáról van szó ... Ámbár, ha úgy tetszik, sokan szerepelhetnének valódi nevükön. Különösen kollégák, ismert közéleti emberek, mint Kálmán István, Kablay Lajos vagy Dancsi József. Sajnos e három ember már nincs köztünk, sokan mások sem, de többen még ma is élnek, dolgoznak, nyugdíjban vannak. És még egyet: az egyik szereplő, a volt Horthytiszt, a Hunyadi-páncélos Vedres „státusza” megváltozott időközben. Még aktív korában, a vonaton összeakadtunk, és büszkén mutatta a dokumentumot: a Szovjetunió legfelső illetékes szerve rehabilitálta, ma már szép nyugdíjat élvez. Lássunk most már részleteket a tragikus időkre való emlékezésekből. Figyelembe véve az események meszszebb ható összefüggéseit is. Tóth István Teljesen érthetetlennek, sőt hihetetlennek tartom, ami az előző néhány félórában történt velem. Annyira megzavartak az események, hogy szörnyű nehéz kordában tartani gondolataimat. Gondolataimat? Azt hiszem, egyéni tragédiám átérzése minden mást. elnyom bennem, ami kívül esik saját személyemen. Rettenetes állapotban vagyok. Tíz perce, vagy fél órája fekszem-e ezen a matracszelvényen, melyet cellatársam adott, ide, miután a vasajtó bezárult mögöttem, — nem tudom. Egyáltalán fekvésnek lehet-e nevezni ezt a helyzetet a cella betonpadlóján? Nem ember vagyok, hanem egy nyomorult, szétmállott rongycsomó. Azért sem kezeskedem, hogy nem pattant-e meg valami idebent, ezen a helyen, amit pár félórával ezelőtt még fejnek tituláltam volna. Nem, nem vagyok bolond. A bolond nem skrupulizál azon, hogy bolond-e. Minden esetre ott vagyok, ahol már az a bizonyos hajszál fenyeget. Börtönbe juttattak az elvtársak, akikkel éveken át mozgalmas nappalokon, izgalmaktól fűtött éjszakákon küzdöttem a munkásosztályért, a pártért, a dolgozó emberekért. Ezek az elvtársak így elfelejtették munkámat, ennyire félreminősítettek egyszerre, hogy most ellenforradalmárnak tartanak?! Hát lehetett hazudva tenni, amit eddig cselekedtem a népünket vezető osztályért? Józan ésszel hihető-e, hogy máról-holnapra a rendszer ellenségévé váltam ? Volt megbecsülésem, tisztességes kenyerem és néhány hónappal ezelőtt kaptam kormánykitüntetést közel tíz esztendős újságírói munkásságomért... Elképzelhető-e, hogy hirtelen megőrültem, s megtámadtam rendszerünket, hogy azokat segítsem uralomra jutni, akik miatt apámnak, anyámnak a munka nyomorékjaiként kellett meghalniuk?! Nem értem. Őrjítő állapot! Cellám olyan kísérteties, mint egy kripta. A tompított fényű villanykörte dróthálójának árnyai pálmalevél alakú foltokká kenődtek szét a falon. Nem, nem is pálmalevelek, — inkább cápafogak. Csupa harapásra tátott szák őriz. Milyen magasra bújtatták az ablakot. Irigy szemét hályogos üveg borítja. Azt is vaspálcák szövik be. Merre nézhet a vaksi nyílás. Merre lehet otthonunk, feleségem gyermekem? Szegény kis asszonykám ... Három éve vagyunk házasok... Mindjárt megfulladok belé, úgy hasogatja fülemet kisfiam jajos kiáltása: „Apukaaa!” Hasztalan fogták volna vissza a konyhába, kiszakadt a mama keze közül, mikor az autó elindult velem. Éjsötétben, ide a börtönbe. Borzalmas volt, hogy a házkutatás során hátratett kézzel kellett állnom, amíg a könyvszekrényben „ellenforradalmi írások” után turkáltak. Nem féltem, hiszen sohasem írtam olyat, amit ne mertem volna az elvtársak kezébe adni. Rettenetes volt átélni a géppisztolyos karhatalmista bősz tekintetét. Most elég lenne egy buta mozdulat, és az a lefelé néző cső... Sógorom, Sz. I. az átellenes sarokban szégyenkezett. Idegesen rágyújtott. Ujjai reszkettek, mikor búcsúzóul kezembe nyomta maradék pakli cigarettáját... Ezt a kedves, boszorkányos kézügyességű ifjúmunkást akartam volna elárulni? Vagy tatát — apósomat —, aki most éppen éjszakai műszakban kezeli a ménkűnagy Diesel-motorokat a vízműtelepen? Vagy mamát — anyósomat —, aki tizenharmadik gyerekként már tíz esztendős korában nagygazda szekerét hajtotta kora hajnalban a piacra? ... Miért juttattak hát ide az elv társak?! (Folytatjuk) Finnugor konferencia Szolnokon A „halszagú atyafiság” története Jóllehet az első finnugor rokonságra utaló emlék a IX. századból származik, a tudományos kutatás csak a XVIII. században kezdődött el hazánkban. S akkor is csak jobbára nyelveszek bizonyították, hogy a finnugor nyelvcsalád, amelyhez több mint tíz nép tartozik, valaha egy közösségként élt a Volga—Káma vidékétől nyugatra. A hivatalos Magyarország azonban elvetette a „halszagú atyafiságot”. A gyökerek kutatása a nagy elődök, Reguly Antal, Budenz József, Kertész Manó, stb. után az utóbbi időben vált megint jelentőssé. 1960-tól Magyarország kezdeményezésére ötévenként rendeznek nemzetközi finnugor konferenciákat. Jövőre Debrecen lesz a házigazdája a soron következő konferenciának, amelynek előfórumaként kétnapos tanácskozás kezdődött tegnap Szolnokon, a tiszaligeti oktatási igazgatóság épületében. Az eszmecserét Üjváry Zoltán egyetemi tanár, a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke nyitotta meg többek között a tudósítás elején idézett gondolatokkal. Megemlékezett a finnugor kutatás jeles személyiségeiről, szólt az összetartozás érzésének jelentőségéről, amely nemcsak a mindössze pár ezres lélekszámra zsugorodott vogul, osztják nép számára lehet fontos, hanem valamenynyiünknek. „Hiszen mi magyarok is 40 éve élünk egyedül szlávok, románok, németek gyűrűjében, rokonainktól távol. Hol ezért, hol azért nem találkozhatunk egymással.” — mondotta Üjváry Zoltán. A megnyitót követően Kálmán Béla akadémikus észtországi élményeit elevenítette fel. 1934—35-ben ösztöndíjasként élt Észtországban. Az akkor és a későbbi útjain tapasztaltakat összevetette a szovjet forrásokból táplálkozó Új Magyar Lexikon a valóságnak ellentmondó megállapításaival. Ezt követően Kodolányi János, a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke a finn—magyar kapcsolatokat elemezte, Szabó László kandidátus pedig a balti köztársaságok jelenéről, népességi összetételéről festett pontos képet. A tanácskozás délután korreferátumokkal folytatódott. Horváth Károly, a megyei könyvtár igazgatója, a Szolnokon nemrégiben megalakult Finnugor Baráti Kör társelnöke a kör céljairól adott tájékoztatót, Kiss Antal egyetemi docens a votják nyelvről és kultúráról tartott előadást. Keresztes László egyetemi tanár mordvin földi kutatásairól számolt be, Árpás Károly szegedi pedagógus pedig az észt nemzeti eposzról, a Kalevipoegről értekezett. A konferencián észt vendégek is részt vesznek. Aleksei Petersont, az Észt Nemzeti Múzeum igazgatóját többek között arról faggattam, hogy mit hozott a peresztrojka a néprajzkutatásban. — A hatvanas évek eleje óta összesen százhúsz kutató expedíciót indítottunk a Szovjetunióban élő rokonainkhoz — mondja az igazgató. — Felkerestük a Kárpátalján élő magyarokat is. Tapasztalataink elszomorítóak. A ’30-as évek közepétől a kis népeknél nincs anyanyelvi oktatás, a szovjet Kormány minden eszközzel igyekezett gyorsítani a nemzetiségek eloroszosítását. Ez rányomja a bélyegét a kisnépek kultúrájánaK, néprajzának torzulásaira, a nemzetiségi tudat hiányosságaira. S nemcsak a kisebb népcsoportokra jellemző ez. Sajnos az észt néprajzi kutatás a ’40-es évek óta nem éri el a ’20-as, ’30-as évek színvonalát. A szovjethatalom akadályozta tevékenységünket, nacionalista intézménynek minősítette a néprajzi múzeumot. A peresztrojka óta némiképp változott a helyzet. — A néprajz mennyiben járult hozzá az észt önállósodási törekvésekhez? — A néprajznak igen fontos szerepe van az összetartozás érzésének ébrentartásában. S feltétlenül része van abban, hogy egy nép megpróbálja lerázni magáról az akaratán kívül ráerőszakolt hatalmat. A tanácskozás ma ismét előadásokkal folytatódik, többek között Mail Hellam, az Észt Kulturális Alapítvány munkatársa a nemzetközi finnugor konferenciák történetéről tart előadást. Majd az eszmecsere záróakkordjaként értékelik az idei megyei helytörténeti és néprajzi pályázatokat, s átadják a Csete Balázs emlékplakettet is. Tál Gizella M saesi&inkei magyarul arhatjuk — Szeptemberben múlt egy éve, hogy a feleségemmel együtt Magyarországon élünk. Nehéz, időnként kilátástalannak látszó időszaka ez életünknek. Most, hogy dolgaink kezdenek rendeződni, már bizakodunk, ötvennégy évesen újrakezdve gyökeret eresztünk végre. Mert ott hazátlanoknak neveztek benünket. Hogy 'miért is döntöttünk az áttelepülés mellett? Sokáig tűrtünk, nyeltünk. Én gépkocsivezető voltam. Aztán egy alkalommal hivatnak a központba. Mondják, hogy kiváló dolgozó kitüntetést kapok. Ide is adják a papírt, látom, hogy a nevem románul szerepel. Mondom én meg, hogy én magyar vagyok, mire a párttitkár letorkolt. „Romániában élsz, úgy írjuk a neved, ahogy akarjuk”. Akkor én hazamentem. No asszony, ha akarsz jössz, én megyek. Ez volt az utolsó csepp, amitől betelt a pohár. Mert mi már korábban is terveztük, ha leszerel a kisebbik fiam, nem maradunk tovább. Vártuk is már nagyon a táviratot. De csak nem érkezett. Úgy volt, hogy összeismerkedtünk egy debreceni családdal. Amikor kint jártak, segítettünk nekik gumit venni a Trabantjukra, mert akkor itt az hiánycikk volt. A felelégemmel is átjöttünk egyszer, hogy szétnézzünk, mielőtt a nagy útra rászánjuk magunkat, hogy előkészítsük az áttelepülési. De a fiaimat is hozni akartam. Amit akkor magunkkal hoztunk, otthagytuk Debrecenben. Ruhák, kristályvázák voltak, eladásra szántuk. Mielőtt visszaindultunk, abban állapodtunk meg, én táviratozom. ha elérkezett az idő: „Jocó leszerelt, minden a legnagyobb rendben”. Erre vártuk a meghívói választ: „Nagybátyád beteg, szeretne látni”. De csak nem jött távirat. Az én nevem meg már románul írják. Lesz, ami lesz, menjünk. Máshoz fordultunk segítségért, meg is kaptuk a táviratot. Intéztem is kettőnk útlevelét. Sokba került, de hozzájutottunk. Eladtuk a lakást, kaptunk érte 500 ezer lejt. Mi hát mehetünk, de a két gyerekkel mi lesz? Az egyik utam során egy határszéli emberrel megegyeztem. Adok százezer lejt, ha a két fiamat áthozza a határon. Csakhogy amikor elérkezett az idő, azt mondta, sok fiatalt lőttek le azon a héten, nem alkalmas az időpont. Most mi legyen? „Apja, maguk csak menjenek, aztán ha lehet, mi is indulunk”. Ezt mondták a gyerekek. Debreceni ismerőseink meglepődtek, amikor beállítottunk hozzájuk. Mintha forró vizet öntöttek volna rájuk. Mi meg azt gondoltuk, csak segítenek majd. Arról volt szó, hogy a lányuk lakását eladják nekünk. A pénzt eldugtuk, áthoztuk, a többi, a bútor, a lakás berendezése ott maradt. Majd megegyezünk, mondták ők, csak itt a szüret, segítsünk, utána rendezzük a lakást. Hát mi le is szüreteltünk, de a lakásból nem lett semmi. Fel is út, le is út, mehettek amerre láttok. Annyit kértünk csak a debreceniektől, egy megadott időpontban telefonálnak majd a gyerekek, hadd beszélhessünk velük. Az első csalódás után Pestre mentünk fel. Távoli rokonaink éltek ott. A János Kórház nővérszállásán kaptunk átmeneti helyet. A pénzt bevittük a bankba, de sehol, sem akarták elfogadni. Hoszszú utánajárással végül sikerült beváltani, 800 ezer forintot kaptunk érte, amit be is tettünk az OTP-be. Ezután mentünk a megbeszélt időpontban Debrecenbe a telefonhívásra. — Ha fizettek százezer lejt, beszélhettek — ezzel fogadtak. Nekünk egy életet kell elkezdenünk élőről. Százezer lej csak azért, hogy a kinti hívást lebeszéljük, de már a bankban volt a pénzünk. — Nem tudunk fizetni. — Ha nem, kifelé a házból. — Akkor legalább számoljunk el. hiszen legalább 15 ezer forint értékű holmit hagytunk nálatok. — Nem tartozunk egymásnak semmivel. Pucoljatok innen! El kellett jönni. A nagyobbik fiam aztán januárban szökött át. Ideát a határőrök cigarettával, kávéval kínálták. Tőlük tudta meg a címünket, estére már Pesten volt. A másik az esküvő után februárban a feleségével együtt lépte át a határt. Ök is szöktek. Együtt volt már a család, de Pesten kilátástalannak látszott, hogy a 'bankba tett pénzből lakást tudunk vásárolni. A HNF-nél azt ajánlották, próbálkozzunk vidéken. A feleségem kint egy bőrgyárban volt tűző, így Martfűt választottuk. Már csak azért is, mert a környéken olcsóbb házat venni. Tiszaföld váron járva megismerkedtünk egy idős aszszonnyal, ő ajánlott is egy házat. Igaz, csak szobakonyhás, de lakni kell valahol. A cipőgyár pedig felvesz bennünket. A feleségem szalagra kerül, én meg rakodó leszek. A kisebbik gyerek a feleségével együtt Pesten marad. Jó lesz az hármunknak, hogy megvessük a lábunkat. Elég nagy portája volt a háznak. Kilencszázezerre tartotta az asszony, végül nyolcszázezerbe állapodtunk meg. Megvesszük úgy ahogy van, csak a bort viszik el. Kivettem a pesti OTP-ből a pénzt. Háromszázezret hagytam a Pesten maradt gyereknél. Százezret készpénzben tettem le a ház előlegére, négyszázezret betettem a helyi OTP-ibe, aztán a könyvet adtam át, mikor beköltöztünk. A többire kölcsönt akartunk felvenni. Örültünk, hogy van fedél a fejünk fölött. Bántott persze, hogy a megálapodás ellenére a hordókat, a tüzelőt is elvitték, csak a bútor maradt. Az örömünk nem tartott sokáig. Három hónapig éltünk így. Hamarosan szívinfarktust kaptam. Amikor leestem a lábamról, azonnal megjelent a volt tulajdonos. Megijedt, hogy a hátralékot már nem tudjuk a betegség miatt kifizetni, ezért visszacsinálta az egészet. — Itt van ötszázezer forint, költözzenek ki a házból — le is tette a pénzt, tanúk előtt, de a négyszázezer forint után járó kamatot már nem adta ide. Szerencsére felépültem. A bajban a cipőgyár segített. Ideiglenesen kaptunk egy szép szolgálati lakást. Elköltözhettünk hát időben. Igaz, dolgoztunk a szőlőben sokat. Ügy rendezkedtünk be, hogy megtermelünk magunknak minden élelmet. Küldtem is a fiamat, szedjen fel egy ebédre valót. — Te óláhcigány, mit keresel, itt minden az enyém — zavarta el az asszony. Minden fel volt már szedve. A fiam lesütötte a szemét, üres kézzel jött meg. Sírt, amikor elmesélte otthon. Tudjuk pedig, hogy azóta háromszázezerért sem kelt el a ház. Megérte-e áttelepülni? A történtek ellenére igen. Én oda vissza önszántamból nem megyek. Hazátlan voltam ott. Tájékozatlanul, jó szívvel • jöttünk, s hogy ezt néhányan kihasználták? Túl vagyunk rajta. A nevünket magyarul írhatjuk. Lejegyezte: Szőke György
