Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)
1989-09-09 / 214. szám
8 Irodalom, művészet 1989. SZEPTEMBER 9. lyen ldftet még nem látott Rózsi. Az ajtók maguktól kinyíltak a várakozók előtt, amikor pedig beszálltak, a gombnyomásra az ajtó is bezárult, és azonnal fel is vitte a másodikra az utasokat. De nem kellett megvárni, amíg kiszállnak, s majd utána nyomni meg a következő kiszállóhely gombját, hanem mindjárt a beszálláskor mindenki beprogramozhatta a megfelelő emeletet. S még az sem okozott galibát, hogy a hetedik emeletet előbb kérte valaki, a másodikat pedig csak utána. A lift agya szépen sorba szedte az emeleteket, és még olyan helyen is megállt, ahol nem kérték a liftben ülők. Ilyenkor azok állították meg, akik valamelyik szint folyosóján felfelé igyekeztek. De azért akármilyen okos is volt ez a gép, azt már nem tudta, hogy ha négyen rvannak benne, akkor ne álljon meg a külső kérésre, hiszen csak négyen szállhatnak be egyszerre. így hát a folyosón álldogálók bocsánatot kértek, a lift pedig becsukta az ajtót, és ment tovább. Egészen a hetedikig,, ahová Rózsit irányították. Amikor másodszor fordult a nagyobbik bőröndjével, szerette volna maga kezelni a gombokat, de sajnos, a három fehérkendős nővér közül az egyik, udvariasságból, megelőzte, s benyomta a hetest. Pedig nem is oda mentek. Bizonyára a fagolyós kulcsról olvasta le a nővérke, amit Rózsi a kezében szorongatott. A bőrönd egy kicsit lökdöste a térdét, míg sikerült az ajtóig cipelnie. Ott várt már a szobatársa, összecsapta tenyerét, mi a csudának ide ennyi holmi, elég volna egy sporttáska, meg a ridikül. Vagy talán itt van az egész ruhatára? Joli is így jött, beutalóval, özvegy, egész évben a kis szőlőt műveli, amit még a férjével együtt vásároltak, s így, amikor már az utószezon is elmúlt, mindig kap a szakszervezettől beutalót. „Hát te?” — kérdezte Rózsitól. Nem esett jól megmondani, mi az igazság, de azért csak kibökte Rózsi: „Ellment a Cafkájával.” Ezen lehetett hümmögni egy sort, ebédig még megbeszélték azokat a keresztszemes mintákat, amelyek Joli sálját díszítik, aztán itt volt az ebéd ideje. Amikor megették a három fogást — a krumplipürét jó tejesen csinálták, és kanállal mintákat nyomkodtak bele, meg tettek rá egy szál petrezselymet is, a hús nem volt sok, de friss és jó, aztán jött az a poharas valami, a tetején hab, hát az jó volt —, maga a főorvos úr állt ki egy pillanatra az asztalok elé, és köszöntötte őket. Egészségcsapatnak nevezte a társaságot, finoman beleszőtte beszédébe, hogy öregember nem vénember, ezzel meg is nevettette őket, no és, ha meg nem is tapsolták, de nagyon megszerették az első perctől mindnyájan. „S hogy a kedves hölgyek jól érezzék magukat (ez igen jól esett, hiszen valóban a nők voltak nagyobb számban), lehet sétálgatni a parkban, felhívom a figyelmet a platánsorra, a park végében pedig van egy kis márványtábla is, annak emlékére, hogy Vak Boty- fyán generális itt gyógy!ttatta a köszvényét, ki lehet menni a városba is, az étkezési időt, kérem, pontosan tartsák be, van itt tévé, rádió, lemezjátszó, magnetofon, sakk, kártya, billiárd, s ha valaki még ettől sem kerül emelkedett hangulatba, annak javaslom a liftet.” Nevettek. A főorvos úr aztán, aranyos ember, mosolyogva bocsánatot is kért ezért a kis tréfáért, hozzátéve, hogy ők itt a házban ezt így s^jjcták mondani, ne haragudjanak meg érte. Ebéd után gyógyszerrendelés volt, ott is személyesen a főorvos úr fog- 'laJkozoitt vél,ük, Rózsa eddigi gyógyszereit például leállította, Joliét helybenhagyta, de kiegészítette egy kis erősítő injekció kúrával, Rózsi testsúlya többnek találtatott azon a gyönyörű szép kis mérlegen, a főorvos úr — miközben levette keret nélküli szemüvegét, és fáradtan megsimította szemhéját — javasolta néki, hogy a diétás étrendet Ikszelje be az étlapon, mozogjon sokat, meg- mászhatná például naponta az épület mögött húzódó japánkert enyhén emelkedő dombját, egészen a barackfáig és vissza, no és úszni, sokat. „Mért, talán a mi orvosunk nem tudja, milyen gyógyszer kell nekem? Jó orvos a Palika, nemhiába a falu taníttatta szeretjük is nagyon ..„Nem úgy van, Rózsikéin, ez itt más. Azok az orvosságok jók voltak otthon, de itt más a környezet, érted, itt úszni kell, naponta mérik a súlyunkat, szóval ez más, érted.” „Otthon is mérik a súlyt.” Rózsi egész délután dünnyögött. Ezzel még nem is lett volna baja Jolinak, hanem az, hogy Rózsika, enyhén szólva egy fűrészgattert lepipáló hangerővel húzta a lóbőrt négy után, amikor a beszélgetés végén kicsit szende- regni kezdtek, ezt már nehezen viselte Jolika. Elment sétálni, és rettegve gondolt az éjszakára. Mi lesz akkor? Vajon mi lett? Csak az, hogy Joli bizony alig aludt egy keveset, azt is csak hajnaltájban. Konczek József: Üdülői história Nnnaü! Hát így van ez. A csízek, a rigók, a magasban köröző gólya ott kinn a hegyen nem horkol, az biztos. Joli megpróbálkozott a horkoló ember jobb belátásra bírásának ismert módszereivel, hajnali háromnegyed ötkor már olyan hangosan cuppogott-csem- csegett, hogy maga is megsokallot- ta, aztán kis papucsa sarkával kopogott a pairkettpadlón, ám Rózsi, némi feleszmélés után átváltott egy oktáwal mélyebbre, és a legnagyobb nyugalommal brácsázott tovább. De ha még csak azt! Ennek a horkolásnak stílusa volt! Nyugodt, és laza horkolásokkal kezdődött, lassan bátorságra ‘kapott, a kifejlet tetőpontja felé haladtában még egy kicsit rá is hor- tyolt az alapmotívumra, ott valami csavarvonalat vett, aztán teli tüdőből és megállíthatatlanul, győzedelmesen, elsöprően recsegte- brattyogta-fodrozta tovább. S az elégedett nagymotívum fölött kis hu-rokvonalak képződtek, egy-egy világosabb hangszínű elkalandozás, mint a méhek, amikor a nyár közepén a virágok fölött zsuzso- rognak, s egyik-másik már megtelt kis lábzsákokkal, boldogan hátralölki magát a szirmok közül, harci repülő, kiélvezve könnyed mozgása technikai lehetőségeit. Joli karikás szemekkel, térdeit felhúzva üldögélt az ágyon, eszébe jutottak a repülőgépek, amikor az állomást bombázták. Istenem!!! Igen, a nehéz bombavetők, most meg a vadászok, kíséretül. Megrázta a vállát, Rózsi elfordult. Akkor Joli vizet öntött zsebkendőjére a kancsóból, megmosta vele Rózsi arcát, nem ébredt fel. Csak kevés tartotta vissza, hogy arcába ne öntse az egész maradék vizet. Elszívott a folyosón egy cigarettát, sétálgatott, majd visszament. „Nesze neked, emelkedett hangulat...” — mondogatta magában. Ablakot nyitott. Hat óra lesz három perc múlva. Ébredt a park. A rigó az ablakpárkányra röppent. Biztosan beetették az előzők. Talált egy félkiflit, odamor- zsázta neki, a madár nyugodtan eszegetett. Rózsinál lassan elvonult a hang árhulláma, csendesen szuszogott. No, aludjunk egy kicsit. Hét óra sem volt, amikor felébredt a becsapódó ajtó zörejére. Álmosan feltápászkodott: „De Rózsikéin, az isten szerelmére...” Rózsi végighallgatta. Szuszogva felhúzta a zoknit, jaj, fehérsávos zöld melegzoknit a nejlonharisnyára, és oda sem nézve Jolira csak ennyit mondott: „Ha kinyitod az ablakot, huzat lesz, a huzat pedig bevágja az ajtót.” Joli megadással hanyatlott a párnájára. Rózsi nem ment be a vízbe. A nővér biztató szavaira is csak a medence szélén locsolgatta magát. „Persze, hiszen nem tud úszni!” értette meg Joli. A nővérnek volt elég gondja másokkal js, nem törődött vele. „Na, gyere, te..— nyújtotta neki a kezét. A medencét belülről övező korlát mellett biztonságban haladhattak volna, a víz különben is csak másfél méter, és mozogni kell, úszni sokat. „Most nincsen hozzá hangulatom” — felelte Rózsi. Joli még sétált egyet ebéd előtt, Rózsi az ágyon feküdt. Felhúzott lábáról vágta a körmöt egy kisollóval. „Nem fogja összeszedni...” gondolta Joli. Szólni kellene a főorvosnak, helyezze őket külön. „Tudod, mit álmodtam az éjjel?” — mondta, miközben ügyesen lekanyarította a nagylábujja körmét. „Álmomban a főorvos úr megsimogatta az arcomat, és azt mondta, hogy te Rózsika. nem is gondoltam, hogy te még csak tizenkilenc éves vagy. Képzeld, én, tizenkilenc ... hogy honnan vehette ezt” — kuncogott elégedetten. Joli egy szót sem tudott szólni. („Azt tudom... — őrlődött magában. — Azért szaladtál el reggeli után, rámhagyva az asztal ilerámoliását, ipedig az este is én tálaltam le. Mert a főorvos urat szeretted volna elcsípni. Igaz, hogy ma délelőtt nem jött be. Talán megkérdezted volna, hogyan is gondolta ezt a dolgot az álmodban?”) Hopp! Ebédnél megint ott volt a főorvos úr. Rózsi most nem sietett az asztaltól, sőt, maga ajánlotta fel, hogy majd lerámol. A főorvos úr a villájára tűzött hús- darabbal élénken magyarázott az aranyfülbevalós főnövérnek, aki szemközt ült vele a kétszemélyes asztalnál. Nemde... ? — mondta a főorvos úr, és mindketten nevettek. A főorvos úr sokáig ebédelt a főnővérrel, Rózsi ki-kinézegetett az ebédlő üveges ajtaján a lifthez, sokan álltak már sorba, az meg, ugye, csak négyesével... s látta azt isi, hogy Jotii Ibeáli a sor végére. Sokáig sündörgött a tálaló- ablakinál, a főorvos urat várta... Ez az aranyfülbevalós elmehetne már ... Egyszercsak, hipp-hopp, a főorvos úr meg a fülbevalós felálltak, s már el is mentek. Lógó orral ballagott a lifthez. Hát Joli hová lett? Az előbb még itt állt a görbebotos öregember mögött, tartotta neki a helyet... Brthfir tetlen ... Egy félóra múlva jutott fel a szobába. Joli az ablaknál ült, és egy szintes pulóvert kötött. „Hát ite, hogy tudtál feljönni? Előreengedtek? Én kérdeztem ott lenn, de azt mondták, senkit nem engedtek előre ... Felgyalogoltál a lépcsőn? Hét emelet! Gyalogoltál?... Neked nem szabad...” „Nem gyalogoltam” — mondta nyugodtan Joli. („Türelem, türelem — mondogatta magában —, nekem lett volna beszélni valóm a főorvos úrral, de ez a jóféle még ezt is elvette tőlem. Most bezzeg szívesen rakosgatta a tányérokat. Ügy kell neki. Majd beszélek a főorvossal holnap.” Azt pedig, hogy miképpen jutott fel hamar a szobába, a legszívesebben odakiál- totta volna neki: „Te, ostoba, ha az ember felgyalogol egy emeletet, ott már akad hely a liftben, ment ott kiszállnak belőle. Te meg ott ácsorogtál a földszinten félóra hosszat.” De nem szólt. Ez a kis bosszú nyugalommal töltötte el, és csak forgatta a kötőtűket. Lassan jókedve lett. Dudorászni kezdett. Rózsi ki-bejárt, fogat mosott, a bőröndből nagy halom illatos szőlőt rakott az asztalra, „Egyél!”, s megint azt mesélte, hogy a főorvos úr álmában megsimogatta az arcát. Később elszunyókált. Rózsi fokozódó ingerültséggel figyelte a horkolás erősödő fokozatait... Atyaúristen, mi lesz itt megint éjszaka! Ha innen kezdve azokra a pletykákra hagyatkoznánk, amelyek pár nap múlva lábrakeitek a beutaltak között Rózsika éjszakai bolyongásait illetően, bizonyára tévednénk. Az igaz, hogy többen is erősítik, hogy látták gyalogolni felfelé a földszintről a hetedik emeletig, s Jolika is bevallotta, hogy ő bizony kizárta Rózsikát a közös szobájukból, amikor az éjszaka pisilni ment. Rózsika viszont emiatt nem tett panaszt az éjszakás nővérnek, sőt nem is akarta elhinni, hogy őt Jolika kizárta a szobából. Az tény, hogy ő egész éjszaka le-föl gyalogolt az emeleteken, helyesebben lefelé lifttel járt, s azt sem tagadja, hogy közben mindig azt sóhajtozta, hogy „drága főorvos űr!” ögezzük le azt is, hogy a főorvos úr nem szokott éjszaka az üdülőben tartózkodni, ha tehát néhányan Rózsikát a főorvos úr szobája környékén is látták éjszakánként, ennek, a főorvos úrra nézve az égvilágon semmi jelentősége nincsen, Al-vörösslakos csésze (I. e. 4. század) Ifjú fej (I. e. 400) Caere! terrakotta (I. e. 490—480 körül) Szepesi Attila: Senkiföldje Gyártelep Óbudán. Mögötte kopár földdarab. Szeméthalmokkal elborított mező. Autóroncsok, ládák székek, rozsdás vasdarabok. Pocsolyák. Ilyennek képzeli az ember a végítélet utáni földgolyót, a Naprendszer elszabadult, elnéptelenedett harmadik bolygóját, ahogy élettelenül pörög az üres térben, lakhatatlan hegyeivel és völgyeivel. Az embernek már nyoma sincs e kései tájon, hacsak ezt a sok lomot nem tekintem annak — az önmagát elemésztő civilizáció utolsó kacat- jait. Néhány fűszál még itt-ott felüti a fejét, de más növény nemigen telepszik meg itt a gyártelep mögötti senkiföldjén. A pocsolyák közi szétfolyt kátránykupacok. Ha ezek a tűző napon megolvadnak, kegyetlen tréfát űznek bogarakkal és madarakkal, mert ha rájuk röppen egy tollas vagy csápos lény, nem engedik el többé. Az belesüllyed a kátrányba és elpusztul. Van állítólag a bolygóközi térben néhány olyan csillag, ami rég kiégett, felperzselődött. Rég halott anyaggá vált, atomjai is szertehullottak, tulajdonképpen nem is anyag már, csak annak fájdalmas emléke. Az anyag szó az anyá-ból ered, ahogy mintája, a matéria is a mater-bői, s olyan elemi erőt jelent, melynek megvan az életet termő képessége. De ez a halott csillag a bolygóközi térben már egészen elvesztette életet termő-teremtő képességét
