Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)
1989-09-02 / 208. szám
Nlaaazix , OLVASTA? Szűzmáriás királyfi A Szűzmáriás királyfi a fiatal Tamási Áron 1928-ban született regénye, amelyben az író a székely sors problémáit feszegeti messia- nisztikus hittel és megragadó költőiséggel. Megjelenésekor parázs vita támadt körülötte, amelynek néhány mozzanata rávetette árnyékát a mű későbbi sorsára. Eredeti formájában a háború éveitől máig nem jelenhetett meg, részint a rosszul értelmezett vallásos színezete miatt Ebben az esztendőben adta ki újra teljes terjedelmében változatlanul a Szépirodalmi Könyvkiadó egy kötetben a hasonló természetű Zöld ág című kisregény társaságában - Kós Károly színes illusztrációival, akárcsak 1928-ban. Mustránkban részleteket közlünk a regény kezdő fejezeteiből. TAMÁSI ÁRON SZŰZMÁRIÁS KIRÁLYFI rök (zú nyugalommal egy szekeret vont két ékes ökör. Mint valami dús meseország hattyúpárja, úgy úszott bólogatva által az anyaváros fóterén, keresztül a kálvinista telmplom faránál és egyenesben elóre a katolikus Isten hajléka felé. Félvágású, lajtorjás szekér volt. Dereka tele ropogós szénával, a szénán piros cserge hosszan, azon egy asszony, s jobbján legényke fia. Maga a gazda csából ment, éppen a fejénél a gyönyörű ökörnek. Nagyszál ember volt, szikár, gyér bajusszal, jobb lába kissé lócsláb. Sziklavállán átvetette hosszú kenderostorát, s ahogy a nyelét marokra fogta, kezének nagyujja mereven elóredöfött a napon száradott ökölből. Gondos ruhája és lengyolcs fehér inge különös ünnepet tudatott. Tartása is templomi volt, és szinte komor az arca, amint haladott lassan patyolat ökreivel, és maga után húzta, mint a megbűvölt kígyót, ostorát a porban. A papi gimnázium előtt, az út közepén diákok állottak tömötten csoportban, s valami lenszőke nadrágos szaporán magyarázott, s körülötte figyelembe merült a sok napon színesedett orca. Az ökrös ember egyre közeledett feléjük. S csak nézte őket, és ment, a sok buksi fejet, és ment. S egyszerre, mint a rengő havasi kürt, felcsengett a hangja:- Hé, tám vakok vattok?! Ijedten rebbentek széjjel a gyermekek, mert az ökrök már vágákvala szarvaikkal közöttük a csapást. Aztán újra összefolytak, mint sok kicsi hullám, és a gúvadt szemű nadrágos tovább magyarázott. Apja után érzett a bakszag a szaván, amellyel szidta a jő patkós csizmát és gúnyolta a birkaollóval nyesett székely diákok buksi fejét. A szekeret pedig szótlanul to- vábbhajtá az ember.- Tán elég lesz, apjok! - szólalt meg végre fentről az asszony, és már mozdulatba vette a lábát, hogy lelépjék vigyázattal a földre.- Várj, a tövire viszlek! - hullatta vissza az ember, és újra nem szólt, míglen a papi gimnázium elé értek kiszámított helyre. Itt megfogta keményen az ökörnek a szarvát.-Hó! Helyből megállóit a szekér. És mint két óriási hófehér márvány, amelybe ereje és tisztasága vagyon tömörítve a falunak, a mozdulatlan ökrök olyanok valának az őszi napverésen. S maga az ember, amint karját még tartotta a magosba (velő szarvon és ősnyugalommal végignézett a városon, mintha mondta volna: - Vedd és nézd meg, kit neveltem teneked! Az asszony leszállt, de a legényke meg sem mozdult, hanem mint a trónust, úgy ülte a szénát. Odalépett háromban az apja.- Szállj le, Bódi! Két karján levette. S ahogy a gyermek földet ért és megállt a macskafejű köveken, kifeszítette nyúlánk, szíjas derekát, és tizenkét esztendősnél többnek látszott. Álmodozó, barna szemeit megrebbentette, és fordult egyet maga körül. Még soha városon nem járt. Lelke remegett, két füle zsongott, és ivott a szemeivel. Megnézte a gimnázium homlokán a nagy aranykeresztet, és csillanó s jobban csillanó szemekkel meg a Szent Miklós gyönyörű templomát. Elidőzött aaorony egekbe törekvésén, aztán szemébe rohantak a nagy házak, a tiszta utcák, és úri szentekre gondolt az okos, ájtatos emberek láttán. Hirtelen elernyedt, és ebben a pillantásban nagyot bődült az egyik ökör. X eckes mozdulattal feljebb kapta Bódi a fejét, és rezzenve esett rögtön a faluba vissza. Szinte restellette már, hogy ennyire eltátá vala egy hitvány városon a száját, hogy egyszerre úgy megszelídült, és sasnéző szemeivel úgy odaömlött a jegenyefákkal versenyző toronynak. Vajúdó leikéből nyomban felszállott egy aranybogár, s ennek a fényénél faluig kiáltott a vére.- Nem hódolok neked, város! És már ellensége volt, úgy érezte, minden. Ellensége az arany- oszlopos templom, amely könyörtelenül kifújja az ég alá rakott tüzet; ellensége a nagy iskola, amely elzárja őt az Istennel teletermett mezőktől; és ellensége a gyertyaszínű városi ember, aki a haláltól való félelmében cipeli a botját. Megrázkódott. Olyan mozdulatot tett, mintha lóra akarna ülni. Keze az apja kezéhez ért.- Jere, fiam, jegyözzenek bé! Megindultak hárman. Egy futkosó diák megmutatta az irodaszobát. S ők megállották bent a többinek a háta megett, s csendességben nézték Korbuly Mátét, a reverendás igazgatót, amint az kövér nyakát megtűrve és a székben elomolva, urasan írta bé a gyermekeket. Kettőt kivártak, s akkor odaállt a pap elé a férfi.- Béhozám a fiamot - jelentette ki. A pap magához vonta a legénykét.- Hogy hívnak?- Csórja Boldizsárnak.- Hát apádat?- ót Pétömek.-Szeretsz-e tanulni?- Eddig tudtam, amit más. Erre jól megnézte őt az igazgató.- Ejnye, ejnye - tekergette a fejét -, jere csak közelebb. Két térde közé beengedte a gyermeket, s a fejére téve nagy kezét, így Mólt:- Tanuld meg, fiam, hogy nekem így felelj, ha kérdtek: igen, igazgató úr; nem, igazgató úr. Különben összekadunk. ódika elveresedett. Szabad beszédjébe eleddig még soha senki belé nem kötött, s fmé, ez a nagy csutak-ember már első szavával térengeti! De valamint a sas a nagy hegyek felett, ö is általné- zett rögtön a vén pap karikás fején.- Hát szeretsz-e tanulni? - kérdezte ismét. A legényke bátran reá nézett, de a száját az Istennek sem nyitotta volna ki. Vagy beszél, ahogy ó magától tud és akar, vagy akkor nem beszél, akár a föld, s szakadjon bé a ház fedele!- Ejnye, ejnye...! öreg Csórja csak nézte egy ideig, aztán <5 is megelégelte a lec- kéztetést, és félvállról így szólt:- Az ökrököt künn hagyám. Csorjáné könnyet fogott csendben a hátuk megett. Végtelen jó szive mindenre megcsordult, ami nem volt örökös békesség.- No, majd megtanul nálunk, minálunk... - mondogatta director Korbuly, miközben bejegyezte a legénykét. Jézus nevével elköszöntek, és szótlanul mentek a penészízű gangon. A kijáratnál néhány lépést Bódika visszamaradt, s akkor arcából szinte kikelve mondotta asszonyának Csórja:- Még itt sincs a gyermek, s már elijesztik! A szekérhez érve megálltak, és arccal várták a fiút. Aztán egy át- alvetöt, telelévőt minden eleség- gel, leemelt a szénáról az asszony, és megindultak a convictus felé. S útközben valahonnét és egyszerre ráhullt Bódikára a gondolat, hogy mindjárt egyedül marad. Védelmező apja és édesanyja itthagyják, az ökrök hazamennek, s marad a város, ahol nem járnak az emberek énekszóra, és ahol nem kívánják, elhaladván egymás mellett, hogy az Isten őket megáldja. Harangszóval megzavarták a toronyból. Csórja Péter levette kalapját az út közepén, s le Bódika is utána, így mentek áhítatosan a diákok szállására. Ott kivették a gyermek helyét, és melléje rakódtak. Felnyitotta Pétemé a szekrényt, és berakván a gúnyafélét, az ételneműt, tellegetni kezdte meleg szavakkal a első polcra.- Jő szalonna, mikor elfogy, hozunk még. Bicskid van-é? A borító teli túróval, többet is hoztam volna, de megnyüvesedik. Keresztanyád mézet is teve fel. Va- jeg rétes is vagyon,, s a körtövékből a társaidnak is adj. S örökké látsz valakit, s izenj, s mü küldünk esment, ne féjj. No, elég jó minden van, úgy-é? Úgyno, s oszd bé ügyesen, te már elég nagy legényke vagy. Bódika nedves szemekkel nézte a drága anyai kezet.- Te itt maradsz, legényke! • szólott egenes beszéddel az apja, és meglátta, hogy szavaitól magához rezzen a gyermek, elszomorodik s egyet sem szól.- Ne búslakodjál! - ölelte meg az édesanyja - hiszen örökkétig veled vagyunk. Más szülő sem hagyja a gyermekit, s mü ugyanvalóst nem.- Én ettől nem is félek, édesanyám.- Hát akkor mi nyomoríta el? - szúrta közbe darabosan az apja.- Engem ez a városi helyzet, édesapám. Csak nézze meg, itt ügyet sem vetnek az emberek egymásra, nemhogy kedvibe járna ki-ki a másnak.- Az eztán válik meg, fiam. Jó embereknek semmi föld hljján nincsen.- Hát én nem is állítom.- Ho, akkor egy se legyen! Jere, s késérj el a szekérig, ha jobb úgy, s osztán visszajössz ide, s füttyre kapsz, mint a rigó, s víg ház lesz az iskola, s neked csak tűrni kell, hogy mint nagyurat vessen ki majd a száján. Bódika elmosolyodott. Sohasem hallotta így beszélni az apját. Örökösen csak harcait, duzzogá- sát és tűnődéseit látta; s most minden porcikájával érezte, hogy csorduló szeretet van a félszeg móka megett. Reá nézett, és boldogan kacagott. S ezzel a kacagással elindultak újra. Beérvén a szekeret, az ostort a vállára vetette megint a férfi.- Lépj fel, hallod-é! Az asszony csókjaival megfü- rösztötte fiának az arcát, és felült.- Hé, haza, hé! - szólott Csórja Péter a két ökörnek.- Osztán jól forgódjál! - vetette vissza a fiának, s megindult óriás hattyúival újra, s a világért hátra nem nézett volna, hanem ment elszántan és egyforma keményen, mint az örökkévalóság rokona, és ment valami halhatatlan méltósággal, amely csak az Istennek s a parasztnak adódott. X Vicsi Bódi helyben állott, és nézte mozdulatlanul. Körülötte zúgva vertek a város hullámai, és érezte, hogy először életében egyedül maradt. S hirtelen irtózatos félelem szállotta meg: kicsi lábai reszketni kezdettek, és ő egyazon helyben elfehéredve leült a földre. Meredten, kétségbeesve nézte a messze fehérlő két ökröt és a hazavágyó szekeret. S ezzel a gyötrelmes nézéssel megkezdődött egy szédítő és sorsszerű tragikus élet. Egy élet, kínnal, televert, erővel áldott, népének sorsával átkos és Istennel bevetett; egy tiszta élet és meg nem értett, egyetlen szóval: székely. A Néplap Galériája Prokop Péter rajzai Prokop Péter magyar származású, külföldön élő művész, aki most, 1989-ben ünnepelte hetvenedik születésnapját. Munkásságát főképp művészeti és egyházi körökben ismerik hazánkban, bár az utóbbi időben az ország különböző városaiban állítja ki képeit, legközelebb szeptemberben Szombathelyen, majd ezt követően Szegeden nyílik tárlata. Az itt szereplő rajzokat a közelmúltban megjelent Fügefám alól pímü, Magyarországon megjelent első könyvének illusztrációjából válogattuk. Firenzei dombok Csinnadratta Feljáró a ligetbe
