Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)

1989-09-02 / 208. szám

Magazin

12

Egy pilóta pokoljárása

avagy: aki nam Maxi, járjon utána

— Azt hiszed, te határozod meg a saját életedet? Egy frászt. Nem mondom, apróbb dolgokban dönt- hetsz, de sorsfordulóid tőled függetlenek. Tapasztalatból mondom ezt.

Egy ibartapusztai, gazzal felvert tanya a „főhadiszállás”, ahol Kiss Ernő volt vadászpilóta él. Közel hetvenéves, valószínűleg innen indul az utolsó „bevetésre”. Hallgatom történetét.

— A Hármashatárhegyen vitorláztam, már megvolt az arany fokozatom, a gyémántra hajtottam. Kutyavilág volt akkoriban. A Köztisztviselők Szövetségénél dolgoztam. Reggel öttől este nyolcig, vasárnap öttől egyig tartott a munkaidő. Szerencsére a főnököm megértette helyzetemet és néha elengedett. Nagy magasság (oxigénpalackból lélegzés) és több órás repülés kellett a gyémánt fokozathoz.

— Sikerült elérni?

— Rámesteledett, s akkor már nem volt gépet emelő termik. Hét perc repülés hiányzott a gyémánt fokozathoz. Nagy szó volt ez akkor, hiszen Magyarországon csak Mérei Tibinek volt meg, s az egész világon is alig öthat embernek.

1941-ben motoros repülőgépvezetői kiképzésben részesült az akkor Magyarországhoz tartozó Marosvásárhelyen.

— Hatvanegy kör után mentém el egyedül. Volt, aki négyszázötven után.

Ezután nem is csodálkozom, hogy vadászrepülő alapkiképzéséről kapott bizonyítványában ezt olvasom: „Rep. érzéke, rep. készsége: jeles. Műrepülő 'kik.: kiváló”. Előkerül a minősítése is, miszerint kötelékrepülésben megbízható, egyedül repülésnél fegyelmezetlenségre hajló. Huncut fény csillan a szemében :

— Börgöndön volt a kiképzés, édesanyám meg Velencén lakott. Gondoltam, örömet szerzek neki. Hadd lássa, milyen karakán fia van. Rácsaptam a házra. Az utolsó pillanatban vettem észre, hogy két fa között 'nem fér el a gép. Élére állítottam, de az egyik szárny vége, az úgynevezett törőél ott maradt. A nagy csatta- nástól édesanyám úgy megijedt, hogy elájult. Szóval jól bemutatkoztam.

Aztán jött az embert próbáló frontszolgálat.

— Előtte felderítő kiképzésben is részesültem. Sólyom típusú magyar gyártmányú gépekkel repültünk. Azután következett a 109-es Messerschmitt tanfolyam ugyancsak Börgöndön,

majd a front. Ötször lőttek ki alólam gépet. Négyszer kiugrottam, egyszer hasra- szálltam.

— Milyen érzés az, amikor találattól kigyullad a gép? És mi van utána?

— Elmeséljem az egyik esetet? Nos, egyszer alacsony repülésben támadtunk, amikor találat ért« az olajhűtőt. A lángnyelvek már a kabinba csaptak. Gyorsan a hátára fordítottam a gépet, s kiugrottam. Alig nyílt ki az ejtőernyő, máris földet értem. Egy szalmakazalban rejtőzködtem el. Az engem kereső szovjet katonák egy méterre sem voltak tőlem. Napokig tartott a fronton átvezető út. A végén elájultam. Egy magyar járőr szedett fel. Több hétig kórházban feküdtem utána.

— Mennyi bevetésen vett részt?

— Háromszáznyolcvan- valahányban.

— Gondolom, nem egyformán emlékszik valamennyire. Az emlékezetesebbek közül említsen egyet.

— Parancsba kaptam, hogy Lemberg környékén semmisítsek meg egy megfigyelésre kiváló kikötött

léggömböt. Meg is tettem. Igenám, de közben annak környékét elfoglalták a németek, amiről mitsem tudtam. A fedélzeti fegyverek füzétől tizennyolcán meghaltak közülük, harmincegy- néhányan megsebesültek.

Kis híján agyonlőttek miatta.

— Nem volt gyanús semmi a támadáskor?

— Gyanús volt, hogy az

oroszok mindig várták a támadást, mindjárt tüzeltek, ezek meg szaladgáltak ösz- sze-vissza az erdőben,

mintha váratlanul érte volna őket a sorozat...

Több légi győzelme volt,

'közülük kettő amerikai gépek ellen. A Magyar Nagyezüst Vitézségi Érem mellett több kitüntetést kapott. 'Nem sok haszna lett belőle, ihiszen vesztesként kerültek ki a háborúból.

— Ausztriában estünk amerikai fogságba. Nem sokat törődtek velünk, még a fegyvereinket sem vették el. Kijártam fürdeni a Traun- hoz, egy kis folyóhoz. Negyvenöt május végén fürdők ott Miskával, a komámmal. Borzasztó hideg volt a víz, hiszen egy órával korábban, a hegy tetején még hó volt. Mellettünk tanyázott két 'amerikai. Odajön az egyik és azt kérdi idegen akcentussal : maguk magyarok? Nem akarnak hozzánk jönni dolgozni?

A 42-es Szivárvány hadosztály törzséhez kerültünk. 'Hálózsákot, zsilettpengét, mindent kaptunk, ugyanúgy, mint az amerikai katonák. 'A kis vendéglőből a törzs 'kantinja átköltözött egy elegáns hotelbe. Megbíztak azzal, hogy a menekültek közül szervezzek szakácsokat és felszolgálónőket. A budapesti Britannia Szálló főszakácsa is köztük volt. így 'lettem a hadosztály törzskarának konyhafőnöke.

— Akkor nem volt gondja az élelemre.

— Másra sem. Az egyik tiszt megbízott, hogy a menekültektől vásároljak neki ékszereket. Az üzlet nekem is hasznot hajtott. Amikor a hadosztály hazaindult Amerikába, velük tartottam. Volt már akkor a seftelésbő! huszonhatezer dollárom, hatezer angol fontom és sok egyéb pénzem. Az egyik amerikai katona apjának cukrászüzeme volt, elhatároztam, hogy oda társulok be,

— Amerikai cégtulajdonos helyett hogyan lett kispénzű magyar nyugdíjas?

— Amerikába indulva Rheimsben megállt a konvoj. Parancsnoka arra kért, szerezzek italt. Körbeszaladtam a katedrális környékét, de nem találtam kocsmát, ezért egy rendőrtől érdeklődtem. Közben jött egy rendőrtiszt, akinek feltűnt, hogy akcentussal beszélem az angolt. Igazolványom pedig a kocsiban volt. Bekaszliztak, azt .hitték, menekülő náci vagyok. Mire kiengedtek, híre-hamva sem volt az amerikai hadosztálynak. Hiába érdeklődtem utána, mindenhol azt a választ kaptam, hogy katonai titkot nem szolgáltatnak ki. S ráadásul kiutasítottak 'Franciaországból.

— Szóval olyan lett, mint a templom egere ...

— Majdnem. Szerencsére osztrák barátnőmnél kaptam egy kis pénzt.

Nem sokat. Nem volt más választása, mint a hazatérés. Először vasútépítésnél volt kitűző, majd behívót kapott a néphadseregbe. A végén egy vadászezred törzsfőnöke lett, majd ismét Civil. A siroki gyár építésénél dolgozott, majd egy Heves megyei vállalat ezernyi helyen dolgozó embereinek művezetője.

— Ebben a házban laktak

magatehetetlen szüleim,

ezért költöztem ide. Az itteni állami gazdaságban voltam inszeminátor. Volt úgy, hogy kétszáz malacot „csináltam” egy nap.

— A család?

— A lányom a Videotonban mérnök. Hetente kétszer tanít az egyetemen. A fiam szintén mérnök, Hevesben él. A feleségem meg a siroki lakásunkban. Volt ■itt néhány hónapja, de nem nagyon tudunk egymásnak mit mondani.. .

Pillanatnyi súlyos csend üli meg a szobát. Kiss Ernő szava töri meg:

— Csak a lábam ne fájna ennyire. Nagy akaraterővel tűröm a fájdalmat, de néha már nagyon sok. Jónéhány évet húztam le vizes munkahelyeken ... Jó volna, ha olyan emberek laknák ezt a tanyavilágot, akikkel jól el tudnék beszélgetni.

— A gazdasággal milyen a kapcsolat?

— Az igazgató katonatársam volt. Azt mondta: ha kettesben vagyunk, akkor letegezhetem. Ugye megértem ... Miért érteném? Amikor Fock Jenő felkereste a gazdaságot, rám nézett és azt kérdezte: ugye, te vagy a Kiss Ernő? Közel laktunk egymáshoz, szegény családból való. Édesanyám sokszor behívta és zsíros kenyeret adott neki. Nem felejtette el. Azt mondta: szólj, ha segítségre szorulsz. Minek szóljak? Ha nem tudok magamon segíteni, akkor már minden mindegy.

Kikísér. A roskadozó gó- ré alól kinéz „Jóska”, a korcs kutya, s mivel az idegent gazdájával látja, nem tudja mitévő legyen. Nem ugat, csak tanácstalanul nyüszít.

Simon Béla Fotó; Mészáros János

Ezt a bizonyítványt nem kell magyarázni

Talán el sem hiszik mindezt — mondja Kiss Ernő