Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-12 / 188. szám
1989. AUGUSZTUS 12. Irodalom, művészet Deák Mór: I. Talán túlbecsültem magam. Botos az ágya szélén ült, szeme káprázott a sötétben. A másik szobából áthallatszott felesége nehéz, egyenetlen lélegzése. Botosnak ökölbe szorult a keze. Igen, ezekből a lefojtott indulatokból, visszanyelt dühkitörésekből születtek Botos novellái. De most nem jutott eszébe semmi. Már két hete, pedig lassan lejár a határidő. Talán túlbecsültem magam. Ilyen mondatokat az ember sötétben mond, amikor fél egy kicsit. Amikor jólesik önmagát marcangolnia. De talán mindenki túlbecsüli magát. Mindenki, aki ember módjára próbál meg élni. Az asszony felhorkantott, Botos összerezzent. Nem ismerte ezt a horkolást, s nem ismerte fel benne azt a puha, finom lélegzést, ami mindig megindította egykor. Hova lett az az alvó lány? Hova a hang, ami ilyen gyűlöletessé, parancsolóvá durvult? Túlbecsültem magam, bólintott Botos. Házat akartam, kocsit. S mert munkával akartam, túl sokba került. Mint minden. Minden, többe kerül, mint amennyit ér. A feleségem belerokkant ebbe, és gyűlöl, mert tanúja vagyok a megrokkanásának. És én gyűlölöm a feleségemet, mert gyűlöl. És mert semmirekellőnek tart. Mert későn jutottunk végre ehhez a házhoz. Túl későn. Későn ahhoz is, hogy gyerekünk lehessen. Az első Botos-novella arról szólt, hogyan öli vízbe egy középkorú férfi a feleségét. A történet nem volt túlságosan eredeti, a stílus sem ütött el az átlagostól, a mondatokból sütő gyűlölet azonban olyan átható volt, hogy mindenkit megijesztett. A már-már perverz befejezésben a férfi ,a csónakban ülve végignézi, sőt, közvetíti felesége haláltusáját a feleségének. Botos nem merte otthon megmutatni az újságot, amiben írása megjelent. Szomszédaival nem volt beszélő viszonyban, barátait elmarta rég az aszszony, így, bár büszke volt rájuk nagyon, novelláit titokban írta, titokban tartotta, titokban költötte el az értük kapott pénzt. S mert az asszonyt képzeletében vízbe ölte, megfojtotta árammal agyonütötte, felakasztotta, iránta érzett dühe lassan-lassan csillapodott. Pedig még legalább egy kéne, mondta a szerkesztő, ahhoz, hogy kötet lehessen belőle, még egy nyolcflekkes novella kéne minimum. Botos bólintott. Futja a megkeserített évekből. A felesége pokoli sivárságú életével pokollá tett életéből. Az asszony abbahagyta a horkolást. Botos megmerevedett. Fölébredt volna? Hogy miért nem voltak mégsem igazán jók Botos novellái, nem lehetett pontosan tudni. Élete koncentrikus körökből állt, közepén a gyűlölet fekete pontjával, amiből lehetetlen kilépni, nem arról beszélni, mert akkor nincs találat. Egy kis senki, egy öregedő autószerelő, aki semmire se vitte, akit gyűlölete tart életben, gyűlölete a felesége iránt, a világ iránt, s aki novellákat ír, hogy ezt lepárolja, mint az undorító, rothadó gyümölcsből, a cefréből a pálinkát. Fönn, nyelnie kellett egyet, úgy kiszáradt a szájpadlása, fönn vagy? Az asszony nem felelt, de ahogy odébbdobta magát az ágyon, Botos tudta, hogy nem alszik.- Fönn vagy? - kérdezte ismét. Az asszony rikácsolni kezdett, de olyan hangosan és hirtelen, hogy Botosnak erős vizelhetnékje támadt.- Hogyne lennék, - üvöltötte. - Hogy az istenbe ne lennék, amikor nem hagysz aludni?! Amikor ebben a rohadt házban már éjszaka sincs nyugta az embernek? Botos lehúzta a vécét, kezet mosott, s úgy nézte magát a tükörben, mintha először vagy utoljára látná. Vigyázott rá, hogy a novellák férfiszereplőit ne lehessen azonosítani vele, de néha kétségbeesett vágyat érzett arra, hogy az általa leírt módok valamelyikén megölje az asszonyt. És félt. Rettenetesen félt.- Most mit csinálsz? - felesége mögötte állt, szűk szemeivel megvetően méregette. - Egy szarjankóban gyönyörködsz? Vannak pontok, amiket elérve nincs visszaút. Botos tudta ezt, és tudta, hogy házasságuk helyrehozhatatlan. Bele is nyugodott, úgy ahogyan az ember belenyugszik az éhezésbe vagy a kisujja elvesztésébe. A novelláitól azonban félt. Azok vitték, vitték egyre közelebb valamihez, amiről nem tudta, micsoda, csak azt, hogy létezik, és hogy fél tőle. Utolsó írásában a férj autószerelő volt, és úgy ölte meg a feleségét, hogy tönkretette az asszony kocsiján a féket. Ezt a novellát nem adta ki a kezéből. Hirtelen ördögi ötlete támadt.- Ha meg akarnál ölni - kezdte, s látta a tükörben, hogy az asszony borzas feje megrezzen -, ha el akarnál tenni láb alól, hogyan tennéd? Erősen figyelt, de a felesége hátat fordított neki.- Nem gondolkoztál még ezen? - kérdezte Botos.- De - bólintott az asszony, hangját gyalulni lehetett volna. - De. Mint ahogy azon is gondolkodtam már, milyen lenne gazdagnak lenni. Vagy más férfival élni. Botos nem hagyta.- És? Mire jutottál? Felesége szembefordult vele.- Miben? Hogy milyen lenne gazdagnak lenni? Botos torka kiszáradt az asszony közönyös hangjától. Megrázta a fejét.- Nem. Abban, hogy hogyan ölnél meg. A nő fölnevetett, úgy nevetett, ahogy csak azok a nők tudnak, akik mindenen túl vannak. Akiknek nyolc gyerekük van, vagy egy sincs.- S gondolod, hogy elmondanám? Botos bólintott.- Mondd el.- Hát sokat ne várj tőlem - mondta a nő. - Olyan fantáziám nincs, mint egy Botos András nevű írónak, aki vízbe öli, megfojtja, felakasztja a feleségét, és még ki tudja mi mindent művel vele. Nekem csak ennyi akadt a kezembe. Ennyit mutatott meg az egyik szomszéd. Rajtam röhög az egész utca. Botosnak elgyöngült a lába, le kellett ülnie a fürdőkád szélére. Az aszszony zavartalanul folytatta.- Csak nem elfogytak az ötleteid? Még nem daraboltál föl, nem etettél meg hangyákkal, nem löktél le a padlásról, nem rontottad el a fékeket a kocsimon. Botosnak elzsibbadt a nyelve, alig lehetett érteni, mit mond.- Hagyd abba - inkább a hangsúly mutatta a mondat értelmét -, hagyd abba, kérlek.- És mért adjak én ötleteket? Hiszen csak a férfi ölheti meg a feleségét, fordítva nem fordulhat elő, nem igaz? ' Botos fölállt, elindult a szobája felé, de az asszony nem engedte.- Nem igaz?!- Mit akarsz tőlem?- Felelni - vágta rá a felesége. - Azt kérdezted megfordult-e a fejemben. Persze, hogy megfordult.- És? - kérdezte Botos, amikor már nem bírta a csendet. Gyomra remegett.- Neked fantáziád van, ezért írsz, s nem velem csinálsz valamit. Nekem nincs fantáziám - mondta az asszony.- És?!- Én csak kirúgnám a kocsi alól a tartóbakot, ha meg akarnálak ölni. Botos nézte az asszonyt, szerette volna elfordítani a fejét, félrekapni a tekintetét, de a sárgás szemekből sugárzó gyűlölet fogva tartotta. Ilyen lehet, gondolta félig tréfásan, ilyen lehet egy nyúlnak szembe néznie a kígyóval, s hirtelen megérezte, egészen bizonyosan tudta, hogy az asszony nem csak képes volna megölni őt, de ha módja adódik, meg is teszi. II. „Neked fantáziád van”, visszhangoztak benne az asszony kinyilatkoztatásszerű szavai, nem tudott elaludni, a jeges nyomás nem engedte a mellében, „nekem nincs fantáziám”, a novelláiban kiélte magát, fölengedett kicsit, s lám, ami neki jót tett, az asszonyt végleg elvadította, „ezért írsz, s nem velem csinálsz valamit”, rá kellett döbbennie, hogy nemcsak egy elrontott házasság tragikomikus szereplője, egy gyűlöletről és tehetetlenségről szóló suta darab egyik hőse, hanem legnagyobb ellenségével kénytelen egy fedél alatt élni. Most már mindenre képesnek tartotta az asszonyt. „Nekem nincs fantáziám”. Miért nem folytatta? A nyírfaág végigkaristolta az ereszcsatornát, Botost jeges víz öntötte el. Hirtelen megérzett valamit abból, hogy miért nem voltak jók eddigi írásai, miért nem igaz, miért sematikus figuráinak az ábrázolása, s miért nem egyenes az út a gyilkosságig. Hirtelen rájött, hogy nem lehet bátor, csak bárgyún vakmerő az, aki még nem rettegett, s hogy a gyilkosság nem old meg semmit, nem szabadít fel, csak áldozattá teszi a tettest. Szeretett volna odamenni a feleségéhez, gyónni neki, megmagyarázni, jobb, hogy kiírta magából a szenvedélyeit, s hogy eszébe se jutott volna valóban megtenni, amit írt, de tudta, hogy az asszonyt csak még jobban felbőszítené. Olyan érzése támadt, mintha lőnének rá, nem tudni kik, honnan és miért, de az életére törnek, s míg álmában fel-felvinnyogott, a felesége után becsapódó ajtó dörrenése végre megkegyelmezett neki: felébresztette. Nyolc flekk kéne, dörzsölte meg a halántékát, a feje zúgott, tompa és kábult volt, mintha ivott volna, maga elé tartotta a kezét, nem remegett, körmeit gyászkeretbe foglalta az olaj, „ezúton tudatjuk”, röhögött föl minden átmenet nélkül , „hogy Botos András körmei életük negyvenkilencedik esztendejében olajba fulladtak.” Már nem is mosta őket rendesen, mint még eleinte, amikor külön-külön vegyszerekkel, kefével sikálta valamennyit, dühösen és reménytelenül, pirosra dörzsölve a kézfejét, a körömágyakat, minek? Kinek? A feleségének? ' És mennyit kapsz egy novelládért? Az asszony kérdése váratlanul érte, de ostobán fölágaskodott benne a büszkeség, egy~ kocsi szerelésének az árát, vágta rá kihívóan, és hol a pénz, Botos örült, hQgy a sötétben nem látszik vörösödő arca, elköltöttem. Az asszony nem szólt semmit, pedig Botos várta, hogy nincs mélyhűtőjük, hogy rossz még a frizsider is, hogy a szomszédéknak már színes a tévéjük, Péntek Imre: Csörgőn történt vagy Csörgőn? Azt csak az SzMT kiérdemesült titkára tudná megmondani, ö viszont mélyen hallgat. Így hát a „belső fülesekre” vagyunk utalva, melyek szerint... Hogy az elején kezdjük! Ennek a Csörgőnek (vagy Csorgónak) a határában épült egy kies vendégház, ahová pártunk és kormányunk jeles személyiségei jártak eszegetni, iszogatni, no meg egyebet csinálni. De a körből nem hiányzott a szakszervezet sem, sőt, annak legfőbb vezére, titkára, elnöke, vagy ilyesmije előszeretettel és sűrűn látogatta a csörgői (csörgői) házacskát. Spárga eilvtárs — a diszkréció kedvéért nevezzük így — azért is imádta e kis lakot, mert nem a Duna, hanem egy tavacska mellett állt. S a tóban pedig csak úgy nyüzsgött, ficánkolt a töméntelen ponty, csuka, kárász, és keszeg. S mert Spárga elvtársnak kedvenc időtöltése a horgászat volt, így érthető a táj iránti vonzalma. Itt aztán nem kellett sokáig lacafacázni, amint bedobott, máris tülekedtek a halak, mintha szakszervezeti üdülési beutalót osztottak volna. A gondnok Józsi pedig mindenről gondoskodott. Szépen múltak az évek: Spárga elvtárs sokszor szerepelt a tévében, rádióban, sajtóban; rutinra s hogy az ócska kocsit is ki kéne cserélni. Az asszony azonban nem mondott semmit, s ez ijesztőbb volt, mintha mondott volna. Kirúgnám a kocsi alól a tartóbakot, jutott eszébe Botosnak a nyomasztó éjszaka újabb részlete, nem nagyon tudta szétszálazni, mit álmodott, és mi a valóság, kirúgnám a tartóbakot, Botos elgondolkodott, meg is tenné, bólintott rá, képes és megtenné, nyolc flekk kéne, ötlött föl benne, gyorsan felöltözött, kiszaladt a sarokra, betelefonált a munkahelyére, beteget jelentett, majdnem elbotlott egy kőben, már annyira nem arra figyelt, amit csinál, már annyira csak a novella érdekelte, érezte, hogy ez már élettelibb lesz, már átélte a félelem újabb dimenzióit is, már a feleség is megölheti a férjet, az egyetlen novella lesz, amelyikben a nő győz, az egyetlen, az utolsó és a legjobb - miért is bonyolította túl eddig az írásait, a pofonegyszerű megoldások a legjobbak, lehetetlen lebukni, szíve izgatottan kalapált, érezte, hogyan formálódik az anyag, hogyan válnak egyre valóságosabbá a szereplők, „kirúgnám a kocsi alól a tartóbakot”, mondta félig évődve, félig komolyan a nő a férjnek, s aztán meg is teszi, Botos remegő kézzel írta le az utolsó szavakat, főzött egy kávét, nekiült, legépelte elbeszélését, rögtön borítékba is tette, s elszaladt vele a postára. Otthon is vállalt néha egy-egy kocsit, ez is kéne, az is kéne, az asszony mindig hajtotta, mégse volt elég soha a pénz, a kuplungon is kellett állítani az öreg, felbakolt Volkswagenen, bemászott alá, lefékolajozta a rozsdás szárnyasanyát, s már éppen meglazította, amikor nyílt a kapu. A kutya nem ugatott, Botos kinézett, a felesége cipőit látta közeledni, „már hazajöttél? Ilyen korán?”, hangjában öröm bujkált, megpróbált kikászálódni, már amikor befejezte a novellát, tudta, hogy ezt meg fogja mutatni az asszonynak, nevetnek egyet, s megpróbálják újrakezdeni, kötete lesz, azért az már valami, a bal lába már kint volt a kocsi alól, amikor azok a cipők rugdalni kezdték a tartóbakot. Annyira meglepődött, kiáltani sem volt ideje. Csak egy nagy sóhajtás szakadt ki belőle. Az asszony fölvette a balesetbiztosításért járó pénzt, fogadta a részvétnyilvánításokat. Jó ember volt, bólogatott együtt a szomszédokkal, és csak amikor a novella megjelent, akkor vesztette el a fejét. Először nevetni kezdett, mint azok a nők, akik már mindenen túl vannak, akiknek nyolc gyerekük van, aztán meg sírni, mint azok, akiknek egy sincs. tett szert a szovjet elvtársakkail valló csókolózás ban, vodkaivásiban, ezért pozíciója 'megingathatatlannak 'tűnt. A gondnok Józsi viszont nyugdiíjiba vonult. Az új gondnak — szintén Józsi — igen nagy hóhányó hírében állt. Tíz fillérért eladta volna apját-anyját. A gondnoki állásit is úgy szerezte meg, hogy a fenntartó erdőgazdaság Igazgatóját lekenyerezte. Mit kenyerezte — kalácsozta. No, de hiába ügyeskedett, Spárga elvtárssail neki is 'meggyűlt a 'baja. Azzal kezdődött, hogy SzMT hírnök jő pihegve: Spárga elv társ holnap este érkezik, legyen minden úgy, ahogy szokott. A ravasz gondnok Józsi törte a fejét, vajon mit ért a vezér azon, hogy „szokott”? Gondolta, nagy haj nem lehet, hisz' minden a helyén, bor, sör, pálinka, a hűtők tömve. A személyzet pedig ugrásra készen várja az utasításokat. A program szerint a hivatalos vendégsereglet — a mongol szakszervezeti delegáció — csak másnap érkezik, s addig Spárga elvtárs horgászszenvedélyének hódol. Elérkeztt a nagy nap, begördült a fekete állami Volga, és Spárga elvtárs — rövid cihelődés után — Sárándi József: AMI ÉRINTHETETLEN Ha másként különb itt valaki legkiválóbb hitványaknál Ádáz 5 beteltebb a kéj - legalább megalázzák Ne lelkizzen kiköpött cseresznyemag házunk előtt terebült oxigén-gyárrá Gyökere betont repeszt s hasztalan mi iszik ágát Az időben megáll vagy az idő áll meg Őelőtte Nincs benne semmi gőg - Angyal fátyoloz fölötte Horváth Sándor: UTAM, UTAD... Utam, utad, utunk. Miért is futunk, futunk, futunk ? Hitem, hited, hitünk. Keresztet viszünk, viszünk, viszünk. Utam, utad, utunk. Vajon hova jutunk, jutunk, jutunk ? Hitem, hited, hitünk. Mi lesz, ha többé nem hiszünk,-hiszünk, hiszünk ?! máris Imádott tavacskájához sietett, pompás botjaival. Bizitos volt abban, hogy „megjön az alkonyi ponty”, sőt pontyok. De hiába ázott a zsinór, feküdt éli a póta, bizony a várt fogás elmaradt. Ahogy ott merengett, bosszankodott, egyszercsak kidugja fejét kedvenc aranyihala (a besúgó), és a következőket mondja: — Ne strapáid magad, jó Spárga elvtárs, nem fogsz te ebben a tóban egy fia halat se. Pár hete Józsi ímeghálózta és a zsákmányt eladta a kontyosi áfész kocsmárosának. EUáilult a feje Spárga elvtársinak. Hót már ide is behatolt a korrupció? El is határozta, mérésre 'tanítja a kapzsi embert. Magához kérette (sofőrjével) Józsit, és rákérdezett: — Van ebben a tóban hal, komám? — Hogyne lenne, Spárga elvtárs. Itt a bizonylat, a fuvarlevél... — magyarázkodott hévvel a gondnok. — Aztán a kontyosi áfész csárda miből főzette ki a párttitkár lányának lakodalmát? Józsi bizony elsápadt, irult-pirult, makogott... — Tudod mit, egy esetben megbocsátok. Ha egy óra alatt tele-Hol terem a vadtöklevél?
