Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-12 / 188. szám
1989. AUGUSZTUS 12 9 Irodalom, művészet (hordatod a tavat hattal, én nem (bánom, ibaníitsiunk fátylat a szenyínyesre. — Isteneimre, .meglesz, Spárga ellvtárs. Elvtársi, vadásztársii Ibecsszóra. Azzal bevágta magát frissen dukikózott Ladájába, és elhúzott. És pontosan egy óm múltán feltűnt a döcögd tartálykocsi, és Ikét kék oveiialios csak úgy zúdította bele a tóba a sok pontyot, kárászt, keszeget. Spárga elvtárs elégedetten bólintott. — Jól van, komám. Ezt a próbát kiálltad. Adói a zsirványbecsiüíletre. Hová is jütnánk nélküle? Azitán tudsz-e halászlét főzind? — Magam nem, 'de iderendeltem a környék leghíresebb főzőemberét, Árpás Jani bácsit, a ibötyikei Ihalásamiestart. — No, akkor gyerünk, tekintsük meg, mi kerül a bográcsba? Bent a konyhán már javában pucolták a töméntelen halat, pontyot, karászit, keszeget. Spárga elvtárs csak úgy foghegyről kérdezte: — Harcsa nincs? A gondnok a bailászmesterre nézett, az meg vissza. — Jelenleg, momentán — nincs ... Ebben a szakomban ... — Spárga elvtárs elvágta a magyarázkodás fonalát. — Márpedig harcsa nélkül ninc^ halászlé! Józsi szó nélkül kifordult (a konyháiból), és újból a Ladába ült. Eltűnt, mint szakszervezeti bizalmi a tömegben', 'és egy óra múlva jó tízkilós harcsát emelt ki a csomagtartóból,. A 'látvány elégedettséggel töltötte él Spárga elvtárs lelkét. Üjalbb próba 'következett. — Aztán tudják-e, mivel keli dedörzsülni a harcsa bőrét? Erre már Árpás Jankó se tudott felelni, a 'híres haiászmester. — Hát, vadtökdevélled. Attól lestz az íze zamatos, fűszeres. A gondnok Józsi hátán fölborizolódott a szőr. Elátkozta azt a napot, amikor Milkulics igazgatót ílekaiácsüzta. Remegő hangon kérdezte: — S hol találunk vadtökilevelet ? Spárga elvtárs jókedvűBn elővette háta. mögül a .kezét, és egy lépulevélre emlékeztető növényt mutatott föl. — Itt a minta. A környéken, úgy hallottam, rengeteg terem. Hát csak igyekezzenek keresni. Szaladtak is a rétre: elől a gondnok Józsi, mögötte a halászmester, utána meg 'hat asszonyság ... Aztán a gondok Józsi urhnn segítségett kért az SzMTItől, jöttek is a munkásőrök, szakszervezeti aktivisták, ellepték a csörgőd vagy csörgői hegyoldalt, s három műszakban, rendőrkutyák bevonásával kutatták a vadtöklevelet. Amint megtalálják, az én mesém Is nyomban folytatódik. átják, ilyen ember az én öregem ... Na. nem mondhatok rá semmi roszszat — attól még nem történik baja, ha megiszik odaát egy fröccsöt. Hogy itt, a vonaton nem mérnek fröccsöt? — akkor egy kis üveggel sem fog megártani neki. Nem. szokta lehajtani egyszerre, hanem bámészkodik közben maga elé sokáig. Igen, így mondom: bámészkodik, kezében az üveggel. Persze, inkább csak azóta, hogy nyugdíjas lett. Előtte, ugye, nemigen ért rá bámészkodni. Ami igaz. az igaz: a fafaragásra viszont nem most kapott rá, hanem tökmag kora óta kitanulta a faragás millió fortélyát, ismeri is a friss fa százféle ravaszságát. Faragott mindig, ami éppen eszébe jutott, vagy amire megkérték. Az iskolában pennatartákat. később a legénybarátainak koppantógyűrűt a botjuk hegyére, vagy kapukra jelet, fejfákra évszámot, otthon meg mindenféle huncutságokat. Engem is úgy nyert meg, egy szalvétakarilkával. No és igen, az emlékkönyvem táblájával, mert az nagyon szép volt: két ölelkező szív és a napsütésben egy galamb ... Még mindig megvan, pedig háború is volt közben, de én annyira őrzöm, tudják, mint a jegyikendőmet. Hanem így azért csak azóta csinálja. a nyugdíja óta. Szóval, hogy mindig! És amikor iszik, akkor sem énekel, csak tartja maga előtt az üveget. És bámészkodik: mondtam már. Nem panaszkodom én: legalább nem kötekedik és nem ordítozik, mint annyi más férfiember ilyenkor. Egyik nap virágcsokor születik, máskor korsó, szép eres fából, néha feszület is a szomszédéknak, vagy gyümölcsöstál, papírvágó kés, meg a jó isten tudja. Mert mindent meg tud csinálni fából, valóságos bazár nálunk, ha meglátnák !... Elajándékozni azért egyet se merék, mert még aznap fölfedezi, képzeljék, és akkor jaj nekem! Mégis az a legrosszabb, az olyan nap, amikor nem jut eszébe valami okos és mutatós dolog, és nem tud 'belefogni semmibe, akármennyire gyötri magát. Ennél aztán meg csak azóta rosszabb, hogy úgy megjárta azzal az istenverte lánccal !... Álló hónapig bajlódott vele, a lelkemre mondom, hogy egy álló hónapig, két héttel ezelőtt végzett, egyetlen ágból, fiatal, görcstelen nyárfából. Halottak napján hozta a husángot a temetőből, azóta faragta, egyfolytában ... Képzeljék csak el: minden láncszemet mozdítani lehet, mégis egyetlen összefüggő szál az egész; valóságos csoda! Nem vénember ő, annyinak se látszik, ugye, amennyi; arról azonban nem hallott eddig, miszerint valaki is megpróbálta volna előtte. hogy egybefüggő láncot készítsen husángból. Ez az ő találmánya, akárhogyan vesszük! Kétméteres darab sikerült; értik?!, két méter nem akármi! És az utolsó szem elpattant! El. Mert piszdk ez a világ, úgy értsék. Első keserűségében majdnem odacsapta ,a konyhában a kőhöz az egészet; csodálom, hogy nem tette. Utána két álló hétig feléje se nézett, be se nyitott a konyhába. Rémes, csikorgó napok voltak ezek, higgyék el. Csavargóit, hajnalig ivott a pályaudvaron, vagya jóisten tudja, hol! Köszönés és káromkodás nélkül nyomta le otthon a kilincset, aztán késő délutánig aludt egyfolytában a vetetlen ágyon, és fújtatott, akár ez a büdös mozdony. Egyik este lecsúszott a villamoslépcsőről, a mentő hozta haza; akkor jutott eszébe megint ez a fránya lánc. Vagyis, hogy a szigony. Hogy szigonyt farag az elpattant utolsó szemből a láncsor végire! Rögtön nekilátott. Azonmód, bepólyálit lejjel, ahogyan a mentő bekötözte — és másnap délre elkészült a szigonnyal! Nem vitte ő sehová, dehogy. Hanem akit érdemesnek tartott rá, elhívta, betessékelte a konyhánkba, üveg vörösbort tett ki az asztalra — és megmutatta a láncot, a szigonnyal. Kende Sándor: Hz egyetlen lánc A kocsmárost, akinél annyit ívott azokon az éjszakákon, ugyancsak hívta; rosszul tette volna, ha nem hívja. Hanem az a vizes kezű. gumikötónyes ember azt mondta, hogy szép, szép, de ő már látott fából készült láncot; mire az én öregem úgy elkezdett kiabálni, hogy majdnem rendőrt hívtak. Különben, hiszen látják, csöndes ember, azért hát el se hittem volna, ha nem mesélik másnap még a hentesnél is ... De ez a csapos tovább erősködött mégis, hogy a ligeti múzeumban bizony találkozik egy olyan lánc, meg lehet nézni, próbáljuk csak meg. Rossz ember, mondom maguknak. Mert, ha van, hát van abból a csudából még egy, vagy még száz, mit kell annyit vitatkozni!... Csakhogy most már épp harmadszor cihelődünik föl, megnézni a múzeumot — és utazhatunk vissza ugyanúgy a semmivel. A vonaton nem beszél velem, látják, csak átmegy abba a francos büfékocsiba. Amikor meg lekászálódunk, nekiindul tüstént, mintha mellette se lennék. Gyalog kell mennünk, nem ül föl semmire, csak füstölög a dühtől; legjobb, ha békében hagyom. És elfut a fél délelőtt, mire odaérünk, ahhoz a szép múzeumhoz. Mondanám, hogy végre. Erre azonban ott, a lépcsőkön leül, háttal mindennek! Értik ezt? ! Az ember rösteliheti magáit; egyszer majd fölpiszikál minket a botjával valami őrféle ember, hogy telepednénk a téren egy pádra. ha nyújtózni akarunk !.. Istenem, az a rengeteg jövő-menő rendes nép! Azt se csodálnám, ha megbotlanának bennünk. Mert nevetni aztán biztosan nevetnek rajtunk! Ö azonban csak ül, órákig mozdulatlanul, és bátorítja magát, hogy mégiscsak meg kéne győződni róla, igaz-e a kocsmáros szava? ... De hát kíváncsi vagy nem kiváncsi rá?!,,, Vagy ennyire gyáva lenne? !... Borzasztó. Nagyon szégyellem magam, és félek is ott a lépcsőkön, óraszám; rettentő lassan botladozik ám a nap annak, aki nem szokta meg a tétlenkedést, de, ugye, az asszony dolga, hogy az emberével tartson, akármi éri, ez már így van a világ eleje óta ... Csak hát akkor miért nem megyünk már be egyszer? ! Van-e ott olyan csoda, amiért jöttünk, vagy nincs? — valaki biztosan megmondaná! Tudják, épp ma már igazán ott tartottam, hogy megkérdezem, odamegyek ahhoz az illetőhöz a hátunk megett, már föl is akartaim állni —, de pontosan ugyanekkor ő is megmozdult, az én öregem; a kezét ráemelte a térdemre. Megérezte volna, mit akarok? Pedig tán megkönnyítettem volna neki. Jó. Ottmaradtam tehát mellette, mondom, és mégsem álltam föl... És már hiába is álltam volna. Csikorgóit a hátunk mögött a nagykapu, valaki behúzta a főbejárat behemót vasrácséit. Elkéstem. Elmulasztottam az utolsó percet. Értik ezt? Lehet, hogy többé nem utazunk föl ezért... Én mindig eldugom otthon azt a láncot — azért is, hogy ne heverjen folyton az ember útjában, a konyha közepén, meg azért is, hogy kár ne érje. És bizony jobb lenne, ha inkább valami újba kezdene. Olyan rég kérem, hogy egy rózsadíszt a fiúnk katonaképe alá... De annyira nehezen határozza el magát mindig, mielőtt belefogna, pedig neki aztán igazán nem kell egyezkednie senkivel__ Mondom, én elrakom az útból azt a láncot, de valahogy mindig előkerül újból! És akkor leül elébe a kis zsámolyra, és nézi. Elmulasztottam az utolsó pillanatot ... Behúzták mögöttünk a csikorgó kaput, amikor még fölállhattam volna mellőle, a lépcsőről. Mit mondanak? Hogy mégiscsak meg kellett volna néznünk, milyen az a lánc odabent? Ha már egyszer ott van az ember, ugye ... De hált minek? Mondják meg nekem, hogy minek? ért nincs odabent olyan lác, nem igaz, hazugság, jól tudja ő!... Abban az utolsó pillanatban én is éreztem, biztos voltam benne, hogy nincs odabent semmi. Nincs I ... Különösképpen nem egy olyan finom szigonnyal a végén! Az nem juthatott eszébe rajta kívül másnak ... Nem hiszik? Elég sokai gyötrődtem ezen: három napig ültünk a lépcsőkön ... De most már csak az a fontos, hogy végre hazajussunk, igen, az a legfontosabb. Aztán, hogy kitaláljon valami újat. Űjat. jaj nekem. Csak hát az nehezen megy... Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Kisújszállási Városi Tanács dísztermében kiállított hortobágyi nemzetközi alkotótábor munkáiból válogattuk. Bőd László: Vihar a pusztán Kurucz D. István: Tanya Torok Sándor: Tavasza reggel Bronja Weierstahl; Ikon Gilbert Lupler munkája
