Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)

1989-08-12 / 188. szám

1989. AUGUSZTUS 12. j^ÉPlAP 5 Karnyújtásnyira egy lehetőségtől A ligetben tényleg nagyszerű? Szombaton indulnak. A szórakozást megszervezik maguknak Igazából, úgy reggel hat körül érdemes futva neki­indulni a szolnoki tiszaligeti körgátnaik. Ébredezik a vá­ros, még nincs benzingőz. A hídon ilyenkor alig van for­galom, a távolsági buszok­ról csak néhány álmos szem kandikál ki. A főúttal tá­volodva halkul a zaj, lassan belelendülhet a futó. Mind­össze négy kilométer van előtte, és oda érkezik vissza, ahonnan elindult. Észre sem veszi, és már az üdülőknél jár. Jön a „nullpont” és né­ha egy kutya a kempingnél. A tárház magasságában ke­letnek kanyarodik, irány a „százlábú”. Már csak há­rom futópályányi hossz van hátra, és utána vége a 10— 20—30 percnek. Az izzadt­­ságcseppek sem zavarhatják annyira, hogy ne venné ész­re: itt szép minden. Fiatalok itt is, ott is Egymás után érkeznek a gyermeküket szállító szülők autói. A sportcsarnok előtt gyülekeznek a napközis tá­borozok. Aztán irány a strand. Üsző, labdarúgó és tenisz foglalkozások közül választhatnak. Júniusban majd ezer vakációzó iskolás volt. A liget végén a DEMISZ tábor egyik sarkában; a gát tövében csónaktúrázók ütöt­ték fel sátrukat. Néhányan az árnyékban heverésznek, mások felderítik a környé­ket. — Mivel töltitek a na­pot? — kérdezem az egyik huszonéves fiút. — Mindig vízközeiben va­gyunk. Azért jelentkeztem erre a kirándulásra, mert szeretem a Tiszát, de biz­tos vagyok abban, hogy ez­zel így vannak a többiek is. Ha letáborozunk, akkor is vízre szállunk. Szerdán ala­posan eláztunk, azért néz ki itt minden úgy, mintegy csa­ta után — szabadkozik. Nem valami felemelő élmény eső­ben sátrat verni. — Estére mik a terveitek? — Szerveztünk moziláto­gatást, de mindenki úgy osztja be az idejét, ahogy neki tetszik. Sok választási lehetőség egyébként sincs. Legfeljebb annyi, hogy vagy itt a közelben ülünk be va­lahová, vagy a másik olda­lon keresünk olcsó helyet. A csoport másik része itt marad, zenélünk, nyársa­lunk. Strandol a város Legnagyobb vonzereje két­ség kívül a strandnak van. Ha jó az idő, szombat, va­sárnap kisebbfajta népván­dorlás indul meg. A hatal­mas zöld terület vonzza és valósággal magába szippant­ja az embereket. A befoga­dóképességnek a vízfelület és persze a kerítés azért ha­tárt szab. Ez azt jelenti, hogy majdnem egy kisváros­­nyi körülbelül 10 ezer ven­déget tudnak beengedni. Ezt a csúcsot az idén jegyezték, hétezer fürdőző volt, július közepén. Jó befektetésnek bizonyult a csúszda. Egy idényben 20 ezerrel többen váltanak jegyet. A forgalom a gépkocsik számából az első ránézésre lemérhető. A fizető parkoló­ban még jócskán akad üres hely. amikor a főépülettel szemben „teltház” van a fü­­vön, pontosabban a zöld te­rületen — helyesbítenének ki a közterületfelügyelők Így aztán lehet, hogy a „taka­rékosság” jóval többe kerül mint a parkoló díj. Az igaz­sághoz az is hozzátartozik, hogy ha a srand közelében nem férnének el, akkor az Aranyiakat parkolójában kellene a kocsit hagyni. A vendégek többnyire gye­rekekkel érkeznek. A fia­talok jelenléte garancia ar­ra, hogy a csúszda nem ma­rad kihasználatlanul. A strandolás a teniszezőknek a legkifizetődőbb. Az órán­kénti 50 forintos bérleti díj egyben belépőül is szolgál. Elfogadhatóak a büfék, az étterem árai, de bizonyos, hogy erről egy négytagú csa­lád már másképpen véleke­dik. Néhány fiatal pár a csó­nakázótó körüli sálakon sé­tál. Az erdei tornapálya üres, ami ilyenkor nyáron érthető is, de nem az ta­vasszal, vagy ősszel. Akkor talán többen jönnének, ha a közelben lenne öltöző, zu­hanyozó. Késő délután indulnak ha­zafelé a strandolok. Néhá­nyon betérnek a vállalati üdülőkbe. Ezek árai a vé­konyabb -pénztárcákhoz iga­zodnak. Sok a fiatal, A kis beton előtereken lassan-las­­san alig marad üres hely. Néhányan a közeli kemping­ből kijönnek sétálni, A tra­bantos német házaspárral már másodjára találkozom... Az utolsó menedékhely A liget egy másik fókusz­pontja. különösen hétvégen­ként az Aranyiakat. Nem vé­letlenül népszerű, sok vá­lasztási lehetősége nincs is annak, aki táncolni szeretne. Jócskán maradnak itt akkor is, ha a sportcsarnokban Csillagfény diszkó van. Ez utóbbi, nyáron ráfizetéses. Júniusban hétszázan voltak, ennyi vendéggel már nem éri meg a rendezőknek. — Milyen az éjszaka rend­őr szemmel? — kérdezem az egyik járőrkutyás rendőrtől. — Nem mondanám, hogy túl sok gondunk lenne itt. Van úgy, hogy egész este nem történik semmi, de azért olykor előfordul randalírozó fiatal is — mondja, miköz­ben jó szorosan tartja a pórázt. Ha odaát a szabad­téri színpadon koncert van, akkor néhányan itt melegí­tenek be. esetleg utána jön­nek ki. Persze koncertek nél­kül is előfordul rendbontás. Felborigatják a szemetese­ket. de nézze — mutat rá egy kettétört karvastagságú fára —, van, aki így pró­bálja ki az erejét. Az is igaz, hogy néha a külföldi turisták sem szent emberek. — És az Aranyiakat? — A társaságtól függ. Elő­fordult már, hogy oda is hívtak minket. A közbizton­ság semmivel sem rosszabb itt, mint a város többi ré­szén. A turistacsalogató brosú­rák ajánlása imigyen kínál­ja Szolnokot: „A természet ajándékaival gazdagon meg­jutalmazott megyeszék­hely ... a Tisza partján le­vő üdülőterülettel, a Tisza­­ligettel.” Ez a 60—70 hektá­ros zöld terület — ami 80 ezer embernek egyáltalán nem sok, jobb napokat lá­tott valaha. Most csak a nagy „népünnepélyek” nap­ján él. akkor mozdul meg, ha meccs van, jó lehet, ke­vés hasonló fekvésű hely található hazánkban. Nehéz elhinni, hogy ne lenne igény több és gazdagabb hétvégi programra. Régebben a strandon kívül másért is érdemes volt ki­jönni ide. Vasárnaponként jóval elevenebb volt a liget, a délutáni séták nem a híd lábánál értek véget. A vi­dámpark, vagy az úttörő­vasút vonzotta ide az embe­reket, vagy más. nem tu­dom. Az viszont biztos, hogy különösen üdülésből haza­térve érzi az ember: valami hiányzik. Az űr, hétvégen­ként még jobban felerősö­dik. Igazi szabadidő központ lehetne a liget, és ehhez minden adottsága megvan. Ügy tűnik azonban, hogy ez a kis városrész ahhoz túl nagy, hogy a fellendítésében érintett szervek és elképze­lések találkozzanak. Mintha elfeledkeztünk volna róla, pedig itt van karnyújtás­nyira. Szurmaj Zoltán Zöld terület, a fizetőparkolótól néhány méterre Amikor fölhívom telefonon, szabadkozik. Sőt, más orvost akar aján­lani a riporthoz.vÉn azonban makacs vagyok. Érzem, hogy Vele kell be­szélnem. Annyi jót hallottam róla, hogy biztos vagyok benne, ő olyat tud mondani, ami érdekes. Ami fontos. Gyanús a kedves orvos Dr. Gergely Mihály professzor beszél a leértékelődött álmokról Dr. Gergely Mihály pro­fesszor hét éve a Hetényi Géza megyei kórház sebé­szeti osztályának vezetője. — Professzor 'íir, önről azt tartják, hogy a tíz legjobb sebész 'között van 'Magyaror­szágon. — Néha túlzásnak érzem ezt a mondást, néha nem. Az egészségügyben ugyanis sok a tájékozatlanság. — Miért? — Mert évtizedeken ke­resztül a kiválasztások nem a tehetség és a rátermettség szerint történtek. Az egész­ségügyiben is, az élet más te­rületein is. Képtelenség, hogy az orvosegyetemeken néhány fizika példa és némi biológiai ismeret alapján ve­szik föl a hallgatókat. Az el­hivatottságról szó sem esik. Sokan azért választják ezt a pályát, mert sikk orvosnak lenni. Ha megkérdezem a negyed-, ötödéves medikuso­kat, hogy a gyógyítás melyik szakterületét szeretnék vá­lasztani, a legtöbb azt fele­li, hogy még nem tudja. Kérdem én; ékkor miért akar orvos lenni ? — ön miért lett .orvos? — Mindig sebész akartam lenni — gyerekkorom óta. Ez volt az egyetlen elkép­zelhető pálya számomra. Sok könyvet olvastam, amely orvosokról szólt. Esen­dő emberek voltak, az életük mégis megragadott, mert hű­ségesek maradtak az elveik­hez. — Miért éppen a sebésze­tet fválasztotta? — Túl dinamikus vagyok a konzervatív gyógyításhoz. Annak is megvan a maga szépsége, de a beteg lassan gyógyul. A sebészeten pedig látványos a gyógyulás, a munkám hasznát rövid időn belül látom. Ez nagyon fon­tos, mert a segítés élménye éltet. A sebészeten viszont a kudarc is látványos, és gyors. A kudarc minden si­kerélményt kitöröl belő­lem, és tehetetlennek érzem magam. Ha például a be­tegnél szövődmény lép fel vagy annyira súlyos álla­potban van, hogy már nem lehet segíteni rajta, az szörnyű érzés. Többek között ezért is fogok nyug­díjba menni, amint elérem a korhatárt. — Csak ezért? Ezért iis... is ... Na­gyon nehéz elviselni, hogy egyre több olyan fiatal beteg kerül hoz­zánk, *akiinek előrehaladott daganatos betegsége van. Ezek az esetek szaporodni fognak, és az egészségügy mai helyzetében reményte­lennek látom, hogy ezeket, a betegségeket kedvező irány­ba befolyásoljuk. — Tervezik az egészség­ügy reformját, » biztosító rendszert. — Amíg az ország ilyen keveset költ az egészségügy­re, addig a biztosító legfel­jebb az egészségügyi dolgo­zók fizetését tudja rendezni. Ez persze nagyon fontos. Gondoljon bele; a nővérnek, aki most ment nyugdíjba az osztályról, 6 ezer 100 forint fizetése volt. Az adjunktu­somnak, aki három gyereket nevel, 8 ezer 300 forint a havi bruttója. Ez a helyzet arra ösztönzi az orvosokat, hogy minél több rutinműté­tet vállaljanak. Hogy lehe­tőleg kerüljék a többórás, leterhelő, nagy tudást, koc­kázatot igénylő operációkat. — ... 1mert azidő alatt több rutinműtétet is elvé­gezhetnek, amelyekkel lehet keresni. — Igen. Nem érdekeltek az orvosok abban sem, hogy előadásokat tartsanak, tudo­mányos folyóiratokat ol­vassanak, cikkeket jelentes­senek meg. Ügy érzik, hogy nem érdemes. Hogy az ilyen munka nem számít. De ez a jelenség nemcsak az egész­ségügyben létezik. Az egész életünkre érvényes. — ön 'egy kicsit elkesere­dett ember. — Ami feszültség és elke­seredettség bennem van, az a társadalmi igazságtalansá­gok miatt halmozódott fel. Elkeserítő, hogy olyan kö­zegben élünk, amely leérté­keli az álmokat, és szárnyát szegi minden repülésnek. A fiatalok lehetetlen anyagi helyzetben élnék, és nem tudnak áldozatot vállalni a haladásért, a fejlődésért. A megyei kórház és a Debrece­ni Orvostudományi Egyetem között például van egy meg­állapodás, amely szerint évente öt orvosunk mehetne a klinikára tanulni. De nincs jelentkező, mert senki se vállalja, hogy egy évig, távol a családjától csak a fizetéséből éljen meg. Ezeket az elviselhetetlen dolgokat végül is az ellensúlyozza bennem, hogy néha úgy megtudok gyógyítani egy­­egy beteget, ahogy csak ke­vesen tudnák. Legalábbis én így érzem... — önt nemcsak d tudása, hanem az 1embersége miatt is szeretik. — Nézze, én a 'betegek­kel szemben visszafogott vagyok. Egyszerűen nem merek kedves lenni, mert aki a magyar egészségügy­ben kedves, arrakönnyen rá­sütik, hogy így fogja a bete­geket, így keresi a hálapénzt. Persze attól, hogy visszafo­gott vagyok, a beteg megér­zi a szeretetet, az együttérzést. Egy évig dolgoztam Angliá­ban. Ott mertem igazán kedves lenni a betegekhez. Ott lehet kedves az orvos, és az egészségüggyel szem­beni elvárás if sokkal na­gyobb, mint nálunk. Németh László fogalmazta meg na­gyon találóan: Az orvost azért kell megfizetni, hogy ne kelljen pénzt elfogadnia a betegtől. — ön arról is híres, hogy őszinte 'és gyakran van el­lenvéleménye, amelyet el is mond. — Nagyon elkeserítenek az igazságtalanságok. Hogy a hazugság már rutinná vált; hogy a gyenge képességű ember előbbre jut, mint a tehetséges; hogy a becsüle­tességet hülyeségnek köny­velik el... Az igazság ki­mondásának a vágya végig­kísért egész életemben, és emiatt nagyon sóik konflik­tusom volt. De egyszerűen olyan elvekkel kerültem szembe, amelyeket nem tu­dok elfogadni. Mit lehet mondani például arra, ha egy sebész főorvos úgy ítéli meg a haláleseteket, hogy: ahol gyalulnak, ott forgács is akad! Hát ezt nem lehet elfogadni! Ez nem lehet elv! A lelkiismeretes orvost min­den haláleset, minden tehe­tetlenség megviseli. — Milyennek tartja a munkatársait itt, (a sebésze­ten? — Remélem, hogy a hét év alatt sikerült elhintenem Ivalálmílt. Ü ■ Próbfiltam arra nevelni őket, hogy önállóan gondolkozzanak. Es képzelje el, valamelyik nap felhívták a figyelmem valamire, amit elnéztem. Szóval, kezd be­érni a gyümölcsi... Pró­báltam arra ösztönözni az orvosokat, hogy olvassanak, írjanak tudományos dolgoza­tot. Sok tehetséges, törekvő fiatal orvos van. Még több kellene. — Mégis; ön pesszimista, ha laz egészségügy kilátásai­ról esik szó. — Mert úgy érzem, hogy nincs kiút, nincs megoldás. Ha a társadalom morális válságéból nem tudunk kilá­balni, akkor az egészség­ügyünk nem lesz jobb. Sok pénz kellene ahhoz, hogy igazán jó legyen. A külföldi kongresszusokon olykor már nem is nézem meg a mű­­szerkiállítást, mert csak a szívem fájdítom. Amíg a nyugati országokból jött szakemberek ott, helyben megrendelik a legújabb gé­peket, addig mi olyan gon­dokkal küszködünk, hogy sikerül-e megfelelő méretű kesztyűt szerezni a kezemre a műtétékhez ... Én a sze­mélyes sorsommal elégedett vagyak, csak az egészség­ügy helyzete és az általános állapotok keserítenek el. — Említette, hogy elége­dett az Iéletével... — Nem vagyak gazdag, de gazdagnak érzem magam. Van egy házam, egy kertem, öt egészséges gyermekem él, szép unokáim születtek. A feleségem társ, mindent néki köszönhetek. Lehetővé tette, hogy egész életemben azt csináljam, amit szeretek. Hogy a sebészei legyen az első az életemben. És ez ta­lán sikerült is... Paulina Éva Különleges Magyar—Máltai Szeretet Szolgálat felirattal állították üzembe a máltaiak ajándékát, egy Volkswagen mentőautót. Az Országos Mentőszolgálat új gépkocsi­ján Nánai Ferenc ápoló és Nagy Imre gépkocsivezető az egész ország területén szál­lítja a betegeket (MTI-fotó: Várkonyi Péter)

Next

/
Thumbnails
Contents