Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)

1989-08-12 / 188. szám

4 _______ Néplap 1989. AUGUSZTUS 12. Sxo'wJjpaJbt Beszélgetni nehéz? Engedtek kíváncsiságomnak, s férj, fe­leség előtt izgatottan lapozom a konyha falán lógó üzenőfüzetet. Igazából nem kí­váncsi vagyok, de egyszerűbb, ha elfoga­dom ezt, elég ha én tudom, megrémültem a vastag, sűrűn teleírt notesz láttán. La­pozgatom hát, s közben hallgatom a házi­asszonyt, aki szerint, mióta kitalálták az üzenőt, semmi baj. A legkorábban kelő, munkába siető férj beleírja, mikor jön haza, eligazítja a gyereket, aki nagyocska már, ezt-azt segíthet a háztartás körül. Tulajdonképpen ő is ír, a háziasszony, az odakészített reggeli mellett ott vannak az ő napi „parancsai” is, a később kelő nagy­mamának és a nyári szünidőben hétalvó gyereknek. Olvasom a lapokat, s mintha véletlenül tenném, rákérdezek, ugye, este, amikor már mindenki itthon van, meg is beszélik az egész napot, s a másnapi prog­ramot is, ez csak emlékeztetőnek kell, ez a füzet. Most rajtuk a csodálkozás sora. Mikor beszélnék meg? A feleség este vacsorával van elfoglalva a parányi konyhában, s csak idegesíti, ha valamelyik családtag megtámasztja az ajtófélfát, szólni akar 1 hozzá. A családfő, — aki különben napi két órát dolgozik délután, a rendes mun­kaideje után is egy akárkinél (nálam job­ban tudják, egyre több „akárki” van, aki­nek egy jókezű mesterember megéri a ri­zikót), s az utazással együtt így napi ti­­zenkétórázik. Nem magától értetődő, hogy vagy belebújik az újságba este, vagy egy sörrel (néha még akad rávaló) leül a tele­vízió elé. A gyerek sajnos a bérházi gyere­kekhez hasonlóan késő estig lent tekereg a ház előtt többedmagával, az alacsonyabb szinteken lakók legnagyobb „örömére”. Nem, hétközben nem beszélgetnek, nem fontos, nincs is miről. Hét végén meg első a lakás takarítása, a bevásárlás, a főzés. Az asszony nagyot sóhajt, s azt mondja, mosógép, meg porszívózörej mellett ki a csudának lenne kedve trécselni? Mindezt eddig szótlanul és jólnevelten végighallgatta a nagymama is, aki most nem bírja tovább cérnával, megszólal: „némák ezek, fiam, kukák. Ezeknek so­sincs témájuk, ezek sokszor szemmel ve­zérlik egymást. Bezzeg az én időmben!” No, ezt különösebben nem kell nekem se magyarázni, mert még emlékszem. Téli estéken úgy húzódtunk össze a konyhában, mint verebek a villanydróton, s mindig, de mindig hangoskodtunk, beszélgettünk. Nyáron aztán még kellemesebb körülmé­nyek között. Kint az udvar árnyas fái alatt, a lugasban, — ha nem riasztott el bennünket a sok éhes szúnyog — sokszor észre se vettük, ránksötétedett. Persze, nemcsak a család, a szűkén vett együtt­­élők találtak témát. Megjegyzem, a maiak mentségére, jó ha rádiókészülék volt, té­véről ezelőtt ötven, negyvenöt évvel még nem is hallottunk. És mi tagadás, saját könyvtára, de még néhány jó könyve se volt akkortájt az átlag magyarnak. Mit tehetett hát, egymással cserélt gondolatat, egy-egy nagyobb család valóságos hírköz­pont volt. Ebbe a sorba jól illik a bará­tok, munkatársak összejárása, egy-egy ro­koni látogatás is. Mentünk testvérhez, só­gorhoz, keresztapákhoz és nagymamák­hoz, leültünk, s már áradt a szó, mindig volt téma. Inkább, mint vendéglátás, ó szemérmesek voltunk, dehogy vártuk vol­na el, hogy kínáljanak, traktáljanak. Csak, csak jól kibeszélték magukat a felnőttek, a fiatalabbak akkor még meghallgatták az idősebbek tanácsát, ha kellett összebeszél­tek egy-egy családtag feje fölött, ha az bajban volt — segítettek, ilyenkor hatá­rozták el, ki mit ajándékoz a legközelebbi családi eseményre, egy-egy esküvőre, ne­hogy öt vasaló, s három egyforma mosdó­tál szomorítsa a fiatalokat. Aztán megbe­szélték még tán azt is, melyik családban mit nőtt ki a gyerek, s melyik család gye­reke nő bele. Persze voltak szép nagy csa­ládi veszekedések is, ki-ki elmondta a ma­gáét, s aztán szépen megnyugodva, meg­békélve távoztak. Egyszerű lenne legyintéssel elintézni, szétszóródott a család, a rokonság, rég el­múlt az az idő, amikor fél falu rokon volt, vagy egy-egy kisváros közeli utcáiban minden második házban jó ismerős, barát, vagy munkatárs lakott. Egyszerű, de igaz­ságtalan lenne ráfogni mindent a lakás­ra, a magas dobozházakra, a könnyen piszkolódó szőnyegpadlókra, a két-három személynek kényelmes, de többnek ket­rec otthonokra, tailán még a tévére is, amely ugye sokak szerint nem azért v«n, hogy fénytelenül-hangtalanul álljon a szo­bák díszhelyén. Ez is belejátszhat az el­zárkózásba, a magunknak élésbe talán nem is kicsit, — mégis, valahogy nem va­gyunk már barátságosak és rokonszere­tők, szomszédtisztelők és családi összetar­tást mindennél inkább előtérbe helyezők. Ebből persze származik a falusi magány­ban örökké csak gyerekeire váró öregszü­lő, a közös kis programokat már rég nem kezdeményező barát, a munka végeztével hazarohanó — vagy tovább dolgozó — munkatárs. Sietve hangsúlyozom’: nem azokról be­szélek, akik megtehették, hogy most is ge­nerációknak otthont adó házakat húzzanak föl, nem azoknak, akik olyan tágas ottho­nokat bérelnek, aminek nem egyetlen nagyszobája van, ahol a tévéé a főhely. Hallok ritkán baráti társaságokról, „tár­sasági életről” — ami nem az, az a régi bensőséges már. Aki meghív, föltétlenül megmutatja legújabb szerzeményeit, elő­adja (sokszor azt se szóban, hanem vi­deón) nyári élményeit, — és így tovább, mindenki tudná folytatni. Mégis, mintha az utóbbi időben kis vál­tozások jelét is tapasztalná a szemlélődő. Mindegy, bogy milyen céllal — sokszor keservesen, be nem vallott célokkal is, — de ismét közelítünk egymáshoz. A falusi nagymamának segítenek gyümölcsszedés­ben a gyerekei. Jó, tudom, nem önzetlenül, de szegény kis öregasszonyok úgyis elkül­­denék kaskába, dobozba, minek már ne­kik, maguknak jelszóval. És újra fölfede­zik sokan, maradt még rokon, unokatest­vér, sógor, egykori osztály- és sorstárs, aki­vel jó egy-egy órácskára találkozni. Látok ilyen bensőséges találkozásokat a hetipia­con és strandon nyaranta. És előfordul már, hogy az egyik gyerekkel élő nagyszü­lő születésnapján összefut az egész nagy család. Keresgetik a közöst, az egyértel­műt, a különbözőséget. És beszélnek, be­szélgetnek. Igaz, tele van panasszal min­denki hócipője. Tailán ez az oka, hogy ki­adja magából, s vele megnyugszik egy ki­csit, különösen akkor, ha látja, hallja a másiknak se könnyebb. Miikor kezdődött újra, s mikor lesz iga­zán ismét teljes a beszélgető, barátkozó kedvünk? Ki tudja ezt, mikor örökké gondterhelt emberekkel találkozik, akik megmondják azt is, fáradtak, agyondol­gozzák magukat, s fárasztó a mind sűrűbb megélhetési gond is. Egy bizonyos: 1988-ban a KSH adatföl­mérői a szabadidő-mérleg készítésekor új­nak, szokatlannak nevezhető fogalommal is találkoztak. A megkérdezettek átlag na­pi félórát „beszélgetésként” könyveltek el időmérlegükben. Napi félóra, nem sok, de jó, hogy már van. Talán lesz több is ... Egy leáldozott tör­ténelmi múlt eleve­nedik fel a Transin­­nov Műszaki Fej­lesztő Leányvállalat műhelyében, ahol restaurálják Rákosi Mátyás egyik gép­kocsiját, A Szovjet­unióban 1940. körül gyártott ZISZ típu­sú gépkocsi 50. pél­dánya páncélozott. 4,3 tonna súlyú, hat személy kényelmes utazását szolgálta. A nyolchengeres soros motor oldalt szele­peit és már kétkö­rös fékrendszerrel rendelkezett. A gép­kocsinak mintegy 60 milliméteres páncé­lozott ablakai van­nak. A restaurálás több száz munka­órát igényel a le­romlott műszaki ál­lapota miatt. Ké­pünkön Benedek Gábor a leányválla­lat műhelyében. MTl-fotó: Balaton József, Öreglegények Mottó: A nőkkel bármit lehet csinálni, csak egyet nem... Szolinckon a Pletykafalu egymáshoz simuló, karban­tartott házai közül ennek az egynek a postaládáján a név alatt piros színnel, jól látható módon adatik tud­­tul, hogy a ház ura: „ma­gánzó”. Párját ritkító köz­lemény, amelyről odabenn, az előszobában egy kerek asztal mellett ücsörögve 'be­szélgetünk a hófehérre me­szelt hajú, 62 éves tulajdo­nossal. — A dédapámig bezárólag madarasiák vagyunk, őt Is Süvegesnek hívták. Ráadá­sul a keresztneve is Mi­hály volt — kezdi, miköz­ben a hátunk mögött a szobából neszezés szűrődik ki. Félig hátrafordulok, mi­re így felel: — Majd elmesélem ki ő, de most csak annyit az elő­zőekhez, hogy az öregúr r.i­­degpásztorkénit élte le a 82 esztendejét. Ha nagyrit­kán betért a faluiba, csak azért tette, hogy bojtárt fogadjon. Amikor érkezett valaki így szólt hozzá: ecsérn, mielőtt felvennélek, eredj mán hátra a farkas­­verem[he|Z, mivel bleleejtet­­tem a kos tökzacskót, hozd ki, mer az én hátam mán ... Veszélyes gödör Nos, tényleg lenn hevert a veremben a hírneves do­­ihánytartó, mégpedig rend­szerint egy Vicsorgó ordas társaságában. Erre 'bizony tíz jelöitlből nyolc elinalt, de aki kihozta, annak va­lahogy le kellett gyűrni, agyonütni a fénevadat. Azt viszont fel is vette őkelme. — Érdekes történet, de udvariatlanul mégis közbe­vágok, mert mi köze mind ennek ahhoz, hogy ön agg­legény? — Nagyon is sók, mivel ezzel azt akarom példázni, hogy már a dédapám is szerette a szabadságot, így az efféle hajlamot volt kitől örökölnöm. Egyébként ka­paszkodjon meg: a famíliá­nak ez az ága Olyan, hogy már a szépapám is aggle­gény volt, azután a nagy­apám, az apám is, sőt eddig én is az maradtam. — Ahhoz képest zseni­ális megoldást találtak ki, imént, a családfa folytonos... Nevet és hátradől a fotel­ben, aimilkor ibelép egy ked­ves arcú, ötven körüli nő. — Engedje meg, hogy be­mutassam a fiam édesany­ját, hiszen mi is csak úgy összeálltunk, mint főzés után a krumplistészta. Ta­nárnő Szegeden, de a nyár zömét együtt töltjük Szol­nokon. Egyébként a fiiam dezertőr. — Miivel érdemelte ki? — Miivel, mivel — dohog —, huszonlhétéves és a má­sodik esztendeje nős. Hiába, uram, korcsosu'L az ifjúság, és ez alól az én famíliáim sem kivételi. — Visszatérve szilaj pász­tor őseire... — Ö csodálatos ember volt és ’902-iben 'tette le örökre a kanalat. A fehér­népet csak lidéig-óráiig bír­ta, így dédnagyanyám ha­vonta egyszer vitt neki tisztát, meg száraz lebben­cset. Hogy ezeknek a láto­gatásoknak maradandó em­léke is lett, azt öt fia bizo­nyítja. A nagyapám, mint legöregebb, folytatta a pásztoréletet, de a vizek szabályozása után az apám­nak már csak a vasút ma­radt. — És önnek? — Én is csavargó lettem, gépkocsivezető, az ország­utak vándora. Ezt az asz­­szonyt is az egyik szegedi utam alkalmával ismertem meg, 1961-ben. — Semmi közöm a maT gánéletéhez: végü'lis szüle­tett egy fia, de a hölgyet nem vette el. — Uram. az apám vallot­ta: a nőkkel mindent lehet csinálni, csak egyet nem. Elvenni. Ha elveszi őket az ember, a lejére nőnek, rá­nehezednek. — Honnan .tudja, elvégre sose volt benne része? — Nem viselek üvegsze­met, így látom, tapasztalaim, mindenfelé a környezetem­ben. Ez a kapcsolat papír nélkül is 28 éves, és őszin­tén mondom: talán szép is. — Ha jól értettem, még az is előfordulhat, hogy elöbb-utc'bb beadja a dere­kát és . . . — Jaj, ki ne mondja! Na­gyon babonás vagyok, és a végén még beteljesedik rajtáim — kopog hármat az asztal lapja a.Latt bal kézzel, alulról fölfelé, hogy védve legyen az efféle átkok, fer­tőző nyavaják ellen, mint a házasság esküvő és hadd ne folytassam. Régi szerelmek hordozói Minden humor, derű elle­nére valahol a lelkűk mé­lyén olyan konfliktusok nyomait hordozó emberek az öreglegények, akik vala­milyen fiatalkori 'szerelmi sérüléseket a imái napiig nem felejtik. Náluk igaz a szólásimondás: igaz szere­lem egy van minden ember életében, és ha ez csúnya szóval nem jön össze, töb­bé aligha próbálkoznak. Főlég addig, amíg él az anyjuk, aki létfontosságú személy, hiszen neki kö­szönhetően a ftiúk készre megy, készre jön. Jónás Alberthoz bizonyá­ra 'ma is néhényan hozzá­mennének, tpedig a Kiisújon közismert és népszerű fér­fi, aki 'baromfi felvásárló, már a 49. esztendejébe lé­pett. Megbecsült, v ígj kedélyű ember hírében áll, akiinek szép háza, berendezett ott­hona, jókora kerti földje, így aztán kisüsti pálinkája is akad. Mivel a diétás kosztot 'gyűlöli, arról is gon­doskodik, hogy évről-évre egy jókora hízó erőszakos halállal búcsúzzon a portá­jától, és a mosilékos veder­től. „Ráadásként” 40—50 ikacsa is felnő az udvarában. — Nem tobzódás ez? —Aligha, mert másnak is van. Igaz, egykor én is nád­­fedeles házból indultam, és szegről-végről azért is ma­radtam egyedüli. — Nem értem. — Pedig egyszerű az egész: 21 évesen szerettem agy kislányt. Helybeli volt, akiknek akadt mit apríta­ni a tejbe. Nem úgy, mint akkor nekem, hiszen én csak a két kezem munkájá­ban bízhattam. — Nehéz szakítás volt? — Az, mert ő is szeretett, de az anyja 'tiltotta, más­nak adta. Mindegy, túltettem ma­gam, és bizonyítani akar­tam, én ás viszem annyira, mint ők. — Köziben elrohantak az évek... — Szálltak azok sebesen, akár ősszel a vadliibáik. Amíg szegény édesanyám élt, nem szenvedtem hiányt. ’67-ben, amikor meghalt, azután meg kellett tanul­nom főzni, sütni, takaríta­ni, de befőttet elrakmi és kacsát tömni ás bírok. Talán tapintatlan a kér­dés, de én felteszem. Ha akar, felel rá 'ha nem, akkor nem. Üj, másik szerelem nem akad t? Alkalmi igen — Alkalmi igen, nem is egy. Sok a magányos asz­­szony, és például a legutób­bi is többgyerekes volt. Le­het önzőnek tart, de így nem vállaltam, így ő sem próbálkozott tovább. — Végleg agglegény ma­rad? — Az ötvenedik eszten­dőm kopogtat, és jó tíz éve eldöntöttem: végleg így élem le az életemet. Bará­taim vannak, keresztgyere­kem is, és a munka a hob­bim. Nekem ez a város a világ közepe, és 26 éve nem vettem ki a teljes szabadsá­gomat soha, hiszen nem tud'nék vele mit kezdeni. Üdülni nem szeretek, nem hiirnék, így inkább iki fize­tik. Néha elugrom a nővé­remhez, de oda is csak módjával,, elvégre van ne­kem otthonom, 'mégha csak a rádió szól is 'benne hoz­zám. Ügy tűnik, egyetlen egész­séges ember sem születik agglegénynek, legfeljebb a •körülmények alakítják az­zá. Miint Kiss Andrást, aki hovatovább 54 éves lesz, és évtizedek óta ismerem. Az ötvenes évek elejétől a kun­hegyes! Vízgépészeti Válla­lat munkása. Dolgozott ak­kor Is, amikor Zaoski bece­néven fennen ragyogott a sportcsiillaga, és Salgótar­ján, valamint Döbrecen NB I-es csapata is sarai közé hívta a nyurga 'kapust. — Nem 'mentem sehová, mert segíteni kellett a nagyszülőket és a Mamát — ejti ki ma is áhítattal a mama nevet, aki a nők kö­zül minden bizonnyal ed­dig a legtöbbet, vagy az egyik legtöbbet jelentette neki. — Nem vált nyugdí­juk, az apám elhagyott bennünket és én maradtam hármójuk egyetlen támasza. — Szerelem sohasem kör­nyékezett ? — De, nagyon nagy volt. Sajnos úgy alakultak a kö­rülmények, hogy más vet­te el. Badarság, de elmon­dom: fogadalmat tettünk: megőrizzük a másik emlé­két. Én betartottam, és ő is bizonyára hasonlóan csele­kedett. A házassága nem sikerült. Ebből jóvátenni sajnos már semmit nem lle­het, merít ő régóta, nagyon régóta kinn nyugszik az akácosban. — És más? — Komenidáltalk többet, ma 'is azt teszik, de egyelő­re maradók egyedül. Ekkor­ra már sok az olyan szo­kása az embernek, hogy azokat a másik vagy elfo­gadja. vagy nem. Azután az életemet eddig 'betöltötte és most Is 'betölti a sport, hi­szen a focistáiknak vágyók a szakosztályvezetője. — Nem bántad meg, hogy így alakult a sorsod? — De. A mai eszemmel, ha Ismét trzenmyoteéves len­nék és hívnának egy neves csapathoz, elmennék, és családot is alapítanék, mi­vel szeretem a gyerekeket — Mi a iiegnyamaisiztóbb az egyedüllétben? — Az olyan hétvége, amá­­kor se foci, se meccs. Ilyen­kor elballagok valamelyik régi cimborámhoz. Tovatűnt édesanya — A imama nem siettette a nősülésedet? — Eleinte nem, később viszont igen. Mondta ás: há­zasodj fiam, mivel így ne­kem is Ikönnyébb lenne, ha rászánnád magad. Csak mosolyogtam, félváliról vet­tem, hiszen étel', tiszta ru­ha vánt otthon, ibármerről érkeztem haza. Kiss Andrásnak, akarom mondani Zacskónak ma 130 üveg befőttje van, vala­mennyit ő rákita el, dunsz­­tolita ki, és eziirányú szaktu­dományát messze környé­ken ismerik. Nála a nyári szabadságon kívül az And­rás nap a hízóvágás számít két igazi, jeles eseménynek. Maga nyitja és zárja az aj­tót és noha mint említettem évtizedek óta ismerem, tu­lajdonképpen ima sem tu­dom: irigylésre méltó em~ toer-e, vagy sem. D, Szaby Miklós

Next

/
Thumbnails
Contents