Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-30 / 205. szám
4 1989. AUGUSZTUS 30. MMbap BánhaLma, noha kimondottan még ezer lélek sem lakja, még szállodával is rendelkezik. A felújítás alatt lévő létesítmény a hangzatos Hotel Kákát névre „hallgat”, amely szobáiban a gazdaság dolgozóin kívül napi 173 forintért bárki mégszállhat. Az intézmény mindenese, takarítónője Sinka Istvánné. — Én mindig pártonkívüli voltam, ennek ellenére a politika most kezd érdekel-Munkába temetkezve politizál a falu ni. Legalábbis belőle az, hogy mit hoz a jövő az országnak, méginkáhb az egyes embereknek. Ide tartozik, hogy leadtuk a hízókat, de bizony, a mai takarmányárak mellett kevés a haszon. Márpedig a háztáji visszafejlesztése, úgy látom, sem a városi, sem a falusi embernek nem érdeke. Vörös posztó az áremelés — Ha mégis politizálnak, miről esik legtöbbször szó? — Engem meg a hozzám hasonlókat legjobban az áremelések bosszantanak. Hozzájuk viszonyítva kicsi a fizetés, nehéz a megélhetés. Szerintem az is politizálás, ha az ember a saját dolgait, észrevételeit őszintén sorolja. Szerintem is az, hiszen a passzivitás egyik alapvető oka az, hogy az emberek évekig azt mondták, amit a vezetők „elvártak” tőlük, és még ma sem akarják elhinni, tudomásul venni: vannak jogaik, amelyeknek jó, ha ők a szószólói. Vajon mi a véleménye minderről, a falusi politizálásról Vígh Károlynénak, aki a helyi óvodában dolgozik. — Én úgy látom, hogy itt az emberek már irtóznak a politikától. Ha két idős aszszony szót vált a kapuban, biztos nem a pártokról folyik a diskurzus, inkább a fizetésekről, a megélhetés napi gondjairól. A fiatalabbak olykor már jobban meghányják-vetik a kormányzás gondjait. — A vezető óvónő miért nem politizál? — A női témák, a gyerekek érdekelnek, a pártok kevésbé, hiszen őszintén szólva ki sem ismerem magam, annyi akad. A napi eseményeket a televízióból követem, a többivel meg úgy vagyok, a munkámmal politizálok. Majdnem áteüenben az óvodával, a helyi kultúrház helyiségében éppen dr. Almássy Antal rendel, aki hosszú idő óta a falu orvosa. — Az itteni ember azzal politizál, hogy nem politizál. Helyette gürcöl, olykor iszik, szidja a jelent, az áremeléseket, a drágaságot. — És az orvos? — Én sem politizálok a szó igazi értelmében, mert erre nem értem rá. A politikusokról az a véleményem, hogy aki sokat beszél és keveset tesz, elveszti a hitelét. Sok vezető így járt, és még járhat is. Szerintem a legjobb politika az, ha mindenki a maga dolgát végzi, és ha jól csinálja, tisztességesen megfizetik. Ez ma még messze nem így történ'k, hiszen az örök értékrendet: a munka, a szakma, a tudás rendjét kellene végre helyére tenni. Nem éri meg — Soha nem voltam, és nem is úgy ismernek. Valahol olvastam, hogy negyven évig is eltarthat a kilábalás. Tudja mit? Most ötven vagyok, és szeretném ezt is megérni! — nyújtja nevetve a kezét, és máris indul kocsival Kunhegyesre, a lányához. Egyébként a határban teljes a nagyüzem. Traktorok pöfögnek, teherautók zúgnak, takarmányt szállítanak, szóval mindenki teszi a dolgát. Bánfi Frigyes kerületi igazgatóhelyettes meg is jegyzi: — Itt is morognak, elégedetlenek, és ki-ki vérmérséklete szerint emlegeti az égieket, meg a földieket. De az tény, és láthatta, azért a munka halad, hiszen a parasztságnak vetni, aratni, etetni is időben kell, hogy jusson a tejből, a húsból vagy a gabonából a várasba is. En az alapvető bajt abban látom, hogy a közel húszszázalékos inflációval a keresetek — akármilyen jól dolgoznak az emberek — képtelenek lépést tartani. — A falusi lakosság szorgalma a régi. — Azzal nincs baj, viszont azzal igen, hogy az állandóan növekvő, drasztikus elvonások miatt megszakad az előrelátás, a hoszszabb távú tervezés. Bizonytalan jövő — Az sehol sem jó, ha az ember csak a mának, esetleg a holnapnak dolgozik és fogalma sincs, mit hoz a jövő. Akik nálunk ügyködnek, azok döntő többségének a vérében, a szívében él a munka becsülete, szeretete. Függetlenül attól, milyen beszédeket közölnek az újságok. Ma még a földműves úgy politizál, hogy beletemetkezik a munkába otthon is, nálunk is. De mivel napról napra érzi, hogy a több robot ellenére egyre keservesebb a megélhetés, sokáig ez sem mehet. A vidéki ember éppen ezért esetleg el sem megy a választásra, vagy majd arra adja a szavazatát, aki meghallgatja a sérelmeit és segíteni igyekszik. Higgye él ezt nekem ... Nem kételkedem benne ... D. Szabó Miklós Tovább lépkedve a falu poros utcáin, a kultúrház körül találkoztam Czudor Tiborral, aki régóta párttag is. — Mifelénk most a legnagyobb politikai kérdés a felvásárlási és eladási árak közötti óriási különbség. A hagymát például 5—8 forintért ha viszik, és tessék megnézni, a piacon mennyiért kel! De hasonló a helyzet a sertés felvásárlásánál is, ahol az élősúly három kilójáért sem biztos, hogy a boltban kap az ember egy kiló húst. — Mit mond ön erre, mint párttag? — Azt, hogy végtelenül igazságtalan az egész, de ha azt kérdezi, ennél többet mit tehetek, széttárom a kezem. Legfeljebb minden fórumon tolmácsolom az emberek véleményét. De hát amíg a gabona felvásárlási ára 456 formt mázsánként, a fehér kenyéré pedig ennek a háromszorosánál is több, és nincs konkurenciája a gabonatrösztnek, aligha beszélhetünk piacgazdaságról, kibontakozásról. — Ennyire pesszimista? A Minta Női Szabó Szövetkezet jászladányi üzemében NSZK-bérmunkában női ruhát, blúzokat, nadrágot és szoknyát varrnak. Képünk a vasalóban készült, ahol a divatos női blúzokat vasalják és meózzák az asszonyok. (Fotó: Mészáros János) joni, mi nem énekelünk Emlékszem: a Népstadionban Billy Graham prédikációja előtt Joni Tada énekelt. Tolókocsiban ült, a mosolya mégis felszabadultnak látszott. Az jutott eszembe: valaki bizonyára mindig segít neki. Megmosdatja, felöltözteti, kifesti az arcát, elviszi a fodrászhoz. És mindezt úgy, hogy Joni ne érezze: kiszolgáltatott. A szolnoki Kerekes László 1987-ben balesetet szenvedett. A hivatásos gépkocsivezető Csehszlovákiában sérült meg, fél évig az ottani kórházban ápolták. Csontátültetést végeztek a lábában. Amikor fél év múlva hazakerült, kiderült, hogy újra műteni kelL Most egy mátrai szanatóriumban fekszik. A felesége pedig járja a hivatalokat. Kerekes Lászlóné levelet mutat, amelyet 1988 októberében kapott a szolnoki városi tanács vb. egészségügyi osztályától. A levél válasz a férje kérelmére: Trabant Hyccmatot szeretne vásárolni. Az egészségügyi osztály megállapította a gépkocsira való jogosultságot valamint azt, hogy az autó Kerekes László gyógykezelése érdekében szükséges, mivel gyógyfürdőre és gyógytornára kell járnia. Az autót a beteg megyei tanács vb. egészségügyi osztálya által megállapított gépkocsikeret terhére igényelheti. Lemondtak a támogatásról Kerekes Lászlóné egy másik levelet mutat: — A megyei tanács vb. egészségügyi osztálya arról értesített, hogy 1992-ben vehetünk Hycomatot. — Milyen a férje állapota? — Gyalog nem tud közlekedni, a városi tanács leveléből is kiderül, hogy tömegközlekedési járműveket se tud igénybe venni. Most vagy mentőautó hozza haza a szanatóriumból, vagy megkérjük valamelyik rokont, ismerőst, hogy ugyan már, menjen el érte kocsival. A helyzetből úgy tűnt, van kiút. Igaz, súlyos ezrekért, de megoldás kínálkozott. Kerekes Lászlóné mutatja a következő levelet, amelyet a megyei .tanács vb. egészségügyi osztályától kapott — 1989. március 20-án. A levél arról értesíti, hogy: „A Szociális és Egészségügyi Minisztériumból megérkezett az 1989. évi rehabilitációs személygépkocsi keret. Ha támogatás nélkül is elfogadja a gépkocsit, ebből a keretből ki tudjuk elégíteni az ön kérését. Március végén fogjuk kiadni a vásárlási engedélyeket, a pontos időpontról értesíteni fogjuk.” — Vagyis arról van szó, hogy ha lemondunk a Hycomat 36 ezer forintos támogatásáról, amely járna a férjemnek, akkor hamarabb, még az idén megkapjuk az autót. Nagyon megörültünk a lehetőségnek és lemondtunk a támogatásról. ígéret, ígéret, ígéret — És hol az autó? — Hát ez az. Megkaptuk a vásárlási engedélyt és elküldtük a Merkúrhoz. Vártunk, hogy majd értesítenek, de nem történt semmi. Érdeklődtem a Merkúrnál, hiszen több szolnoki, aki velünk egyidőben nyújtotta be a vásárlási engedélyt, már megkapta a Hycomatot. A Merkúrnál azt mondta az ügyintéző, hogy most már megfogjuk kapni mi is. A megyei tanácson is érdeklődtem, de őik nem tudnak már semmit, az autót nem ők biztosítják, hanem a Merkur. Megint felhívtam a Merkúrt és azt a választ kaptam, hogy 163-ik helyre vagyunk sorolva, ősz végén érdeklődjünk, de nem biztos, hogy az idén megkapjuk a kocsit. Bosszant az egészségügyi osztály eljárása is, hogy „megetetik” az emberrel, hogy mondjon le a támogatásról, utána mossák a kezeiket, hogy nem tehetnek semmit. — És a támogatás? Nem fogják visszakapni? — Erről szó sincs. — És hogyan mondtak le a harminchatezer forintról? Volt ennyi készpénzük? — Dehogyis! Az autót csak úgy tudjuk megvenni, hogy fölveszünk ötvenezer forint hitelt. — Hány százalékos kamatra? — Nyolc. — Mennyi a férje rokkantsági nyugdíja? — Hétezerháromszáz forint. A megyei tanács vb. egészségügyi osztályán Buday Györgyné főelőadó foglalkozik az üggyel. Nem úgy beszél Kerekesékről, mint arctalan ügyfelekről, hanem mint olyan emberekről, akiket személyesen ismer. Se pénz, se kocsi? — Kerekesné is meg én is nagyon örültünk a lehetőségnek, hogy még az idén autóhoz jutnak. Tudnia kell, hogy korábban, öt évvel ezelőtt még minden rehabilitációs gépkocsi vásárlóját támogatták pénzzel. Aztán egyre kevesebb lett a támogatottak száma. Egyre többen vannak azok, akiknek ki kell fizetni a teljes vételárat. Nem tudom, hogy Kerekesék miért nem kaptak még autót. Hiszen a papírjaikat együtt, egyszerre postáztuk más igénylőkével. Volt olyan, aki néhány héten belül megkapta a kocsit. Én többször próbáltam a Merkúrt fölhívni, sőt az igazgatóval is beszélni, de nem jártam eredménnyel. Csak annyit tudok, hogy a Merkur is sorrendet állít fel és aszerint utalja ki az autót. — És mi lesz, ha nem kapják meg Kerekesék az idén, csak jövőre? Akkor jár nekik a 36 ezer forint? — Nem. A támogatásról ők már lemondtak. — És ha visszakérik a pénzt? — Akkor marad az eredeti helyzet: hogy 1992-ben kapnak Hycomatot. A kör tehát bezárul. Számomra nemcsak a Merkúr késlekedése érthetetlen. Ha nem az is, hogy ha egyszer a gyógykezeléshez van szükség a gépkocsira, akkor miért csak 1992-re ígérték már az első levélben is? Persze megértem én a hivatalt, hogy előírások és igények kötik őket. De értsenek meg engem is: ha egyszer valakinek most kell a gyógyításhoz az autó, akkor miért csak 1992-re... ? És ha Kerekes László hazakerül és hetente többször gyógytornára gyógyfürdőbe kell járnia? Mondja azt, hogy kérem, vigyenek mentőautóval? Vagy fizessék ki a taxiszámlámat? Emlékszem, a Népstadionban a szépen sminkelt Joni Tada énekelt. Kinek van kedve dalra fakadni vele? Paulina Éva Tempora mutantur i: :és változunk mi is? Jó lenne, ha így lenne, hogy az idők változásával, amint új szelek fújnak hazánk fölött, ezek az új szelek kisöpönnék azt a régi mentalitást is, miszerint ahhoz, hogy én különb legyek másoknál, másokat kell alaposan befeketíteni. Gobbi Hilda mondta egyszer egy tv-nyilatkozatában: „.. .nem értem, hogy egy ilyen szív-nép, mint a magyar, hogy tud egymás iránt ennyi rosszindulatot magába sűríteni...” Az irigység, a féltékeny vad düh egymás iránt — ne is tagadjuk — valóban élő közöttünk és sajnos, ható is. Az utóbbi 40 évben elkövetett sérelmekért a történelem máris igazságot szolgáltatott például Nagy Imrééknek. Die mi van a hétköznapok gonoszságaival? Ki szolgáltat igazságot azoknak, akiket infarktusba hajszolnak kollegák, főnökök anyagi nehézségek? Akik gyomorfekélyt kapnak környezetük sokkolása következtében? Akiknek igazuk van, de nem hisznek nekik, mert embertársaik, környezetük elméjét már megmételyezte, elhomályosította a rosszindulat? Ezeket a hétköznapi gonoszságokat természetesen nem lehet büntetni, itt törvényes igazságszolgáltatás nincsen. Ezeket az eseteket nem jegyzik a történelem könyvek, mégis titkon formálják a történelmet, bennünket, — éppen ebben rejlik hatékonyságuk. Akit már eluralt ez az általános rosszindulat, kifinomultakká válnak abban, hogyan tehetik elviselhetetlenné a velük való együttlétet, azt a látszatot keltve persze, hogy jók, — így aki nem olyan, abban ébred örök bűntudat, kisebbségi érzés. Másik velejárója lehet a rosszindulatúaknak, hogy néha éles logika, kiváló elemzőkészség, nagyszerű beszédkultúra jellemzi őket, mert ha nem így lenne, kevésbé lennének hatékonyak. A buták rosszindulatán csak legyintünk. De az okosok rosszindulata hat ránk és tönkre tud tenni. Azt is mondhatjuk, hogy jó és rossz, így fehéren feketén, mint a mesében, nem létezik a valóságban. Ez így igaz, de rejtve, szövevényesen sok helyen jelen van. Azt is mondhatná valaki, hogy mindez igaz, de ne feledjük el, mennyi jóindulat van közöttünk, és a kettő együtt él. Természetesen ez is igaz, most azonban a rosszindulatról van szó. A pozitív oldal ,is megér egy gondolatsort természetesen, hogyne érne meg. Ám jó, ha feltárjuk azt is, ami alattomban él és szedi áldozatait, mert csak így tudunk védekezni ellene. Világosságra kell hozni, hogy erejét veszíthesse, hogy jobbik felünké legyen a győzelem. Ezen kívül azért is fontos, hogy tudjunk létezéséről, hogy önmagunkban is képesek legyünk felismerni, hiszen az emberek jelleme az idők folyamán változik, sem gonosznak, sem rosszindulatúnak nem születik senki és (ki tudja?) a már ilyenné vált emberek sem maradnak „örök rosszindulatúak”, a megfordulás lehetősége számukra is nyitva áll. K. Sz. Bánhalmán
