Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-30 / 205. szám
"*F T 1989. AUGUSZTUS 30. jüMiw. Nem mind arany, ami... Másra van ma szükség, más kell ma művészetből is a közönségnek, mint évekkel ennek előtte. S kétségtelen, e felismerésben sok az igazság. Megváltozott a társadalmi környezet, a közélet mázsaszámra termeli-ontja a frissebbnél frissebb gondolatokat, az újságok pedig gazdagon tálalják fel őket izgalmas olvasmányul, a televíziós művészetnek is úgymond váltania kell, feladva a súlyos gondolatokat hordozó 'magas kultúra elszánt szolgálatát: jöjjön tehát a könnyed szórakoztatás! E meggondolást tükrözi a hét két bemutatója is; a Földnélküly János és A kis cukrászda. A fiatalabb rendezőnemzedékhez tartozó Felvidéki Judit — aki modern hangvételű, úttörő munkáival szerzett magának elismerést, hírnevet — lám, most ő is egy századeleji szórakoztató színmű bemutatását vállalta, Lengyel Menyhért teljesen elfeledett művéből rendezett tévéjátékot. Előkerülnek tehát a jó öreg, régi szerzők, mint ruhásszekrényből a hajdani felöltők, ódivatú öltönyök, ha valakinek kedve szotytyan elővenni s felpróbálni őket. Szükségből, ugyanis hiányoznak a mai vígjátékok, a mai úgynevezett szórakoztató drámák. Az alkotókat tehát meg lehet érteni, hogy az egykor s keres szerzők darabjai között keresgélnek. Csak azt ne higyjük, s ezt szeretném hangsúlyozni, hogy a keresgélés mindig valódi felfedezéssel jár. A régi darabok egyikemásika ugyanis olykor anynyira poros már, hogy lepor rolni sem érdemes őket. Amikor tehát megértem a választás kényszerét, ugyanakkor nem volna szerencsés, ha akár a most látott két bemutatót is azzal a hurrával köszöntenénk, hogy íme, sikerült csillogó aranyat előbányászni az idők mélyéből. Mert korántsem mind arany az, ami akár Lengyel Menyhért, akár Heltai Jenő is. A Földnélküly János például bizonyára nem az. Jóllehet a történet érdekes, s a cselekményben fordulatok, de a tárgy, az álnéven író krimiszerzőnő szeszélyes játéka egy utcai vagánnyal, feltűnően öncélú, s inkább csak ügyes színpadi mutatványra ad alkalmat, sem mint az emberi lélekhez szólana. Szerepeiben több a kiszámítottság, mint az emberi tartalom, jellemek helyett figurák mozognak akiket szerzőjük mesterien mozgat, ezt azért ismerjük el. Mondandóm lényege: egy tartalmasabb Lengyelszínmű sikeresebben szolgálhatta volna mind a mi szórakoztatásunk, mind a szerző felfedezésének ügyét. Az a mód, ahogyan mulattatni akar, az a világ, amely megjelenik benne, azok a problémák, melyeket felkínál — merőben idegenek számunkra. Szerencsésebb kézzel nyúlt drámairodalmunk „ruhásszekrényébe” Hajdúfy Miklós, aki A kis cukrászda című vígjátékot nem azért emelte ki a fénybe, mert Heltai kevésbé ismert műve, hanem láthatóan azért, mert ahogy az más hasonló esetben is történt, benne valami szellemi-érzelmi rokonságot vélt megtalálni, rokonságot a mai ember érzelmi és gondolati világával. Hiszen ez a játék valójában egy vállalkozásról szól? amely egy már-már csődbe jutott kis cukrászda felvirágoztatásával zárul, hála egy talpraesett asszony kiváló emberi és üzleti érzékének. (A vállalkozások idejét éljük!) S ugyanakkor ízelítőt ad az üzleties ravaszkodásból is, lásd a cukrászdát bérlő Braemer taktikája; az, ahogyan próbál kikecmeregni súlyos pénzügyi helyzetéből. De egyéb apróbb mozzanatokban is rezonál ez a játék mai gondjainkra. Például a sok bosszúságot okozó telefonnal, mely itt is — akárcsak napjainkban — sok-sok időt rabol el az ember idejéből, ha telefonozni kíván. Emberileg hitelesen és elfogadhatóan kapcsolódik a cselekménybe a szerelmi bonyodalom is, mégha kissé kommersznek hat is. Hisz aki egy padlóra került boltot újra talpra tud állítani, természetes, hogy az emberi sorsok alakításában is hasonlóan ügyes, amilyen Csák Masa, aki férjet szerez vidékről érkező rokonának — saját élettársát „játszva át”, neki —, maga pedig végülis Braemer úrnak adja kezét a beteljesülés reményében. Szóval elrendeződnek a dolgok, s van ebben valami megnyugtatóan emberi, mégha ebben a kellemes végződésben az író jószívű engedékenységének nagyobb is a szerepe, mint a valóságnak. A valóságnak, amelyben haldoklik a kisipar, s amelyben mindenki abba kapaszkodik, amibe tud, s amelyben állandó hiánycikk: a boldogság. A kis cukrászda: keserű világ megédesített véggel. Hajdúfy ezt a kettőt, a kesernyését és az édeset tudja igazi mértékkel együttesen kifejezni. Nem modernizálja Heltait, az emberi tartalmakat igyekszik kibontani belőle. Kitűnő érzékkel teremt légkört és érezteti meg velünk, hogy a vidámságok felszíne alatt egy boldogtalan világ szomorúsága honol. Egy boldog-szomorú világot ábrázol halk tónusokkal, gyengéd vonásokkal. Néhány kitűnő színészi alakításra is felfigyelhettünk, például a Braemer urat játszó Benedek Miklóséra, aki a mulatságosat és a szomorút együtt tudja felidézni a cukrász öreglegény sorsában. Érdekes Pápai Erika Csák Masája is és Földessy Judit leányzója, a tehetséges, Szolnokról is jól ismert fiatal színésznő bájosan, kedvesen alakít egy jobb sorsra érdemes, helyzetét reménytelennek érző, vágyakkal teli leányt. S Gálffi László is új színben tűnik fel, egy félszeg, bátortalan szerelmes férfiú szerepében. Hajdúfy arról beszél tévéjátékához írott bevezetőjében, hogy A kis cukrászda bemutatására a közönség uszályába kerülve vállalkozott, hátat fordítván a komoly kultúrának, s önmagával tusakodva kérdi: vajon nem rossz lóra tett-e, 'amikor így döntött. Megnyugtathatjuk őt: jó ez a ló, de csak ha úgy tudja megülni valaki, ahogyan ő, azaz ha egy kétségtelenül lengébb tartalmú játékhoz is ugyanazzal az igényességgel közelít akár a súlyosabb veretű társadalmi drámához. Hajdúfy ezt tette, így adván rangot munkájának, tiszteletet a szerzőnek, s értékes szórakozást, igényeset a nézőnek. Témát, műfajt váltott, szerencsénkre azonban mértéke a régi, s jó érzés ezt konstatálni. Valkó Mihály Csak a szabadsága deklarálható A politikai sokszínűség kultúrpolitikája Szolnokon Finnugor Népek Baráti Köre alakult A megyei könyvtárban hétfőn este megalakult a Finnugor Népek Baráti Köre. A Verseghy Könyvtár vezetőinek meghívására könyvtárosok, pedagógusok, vállalatok, intézmények képviselői gyűltek össze az alakuló ülésre azonosulva a kör levélben is megfogalmazott célkitűzéseivel. Nevezetesen a baráti kör alapvető célja: figyelemmel kísérni a finnugor népek kultúráját, irodalmát, művészeti életét, történelmét, hagyományait, mai életét, s megosztani ezeket az ismereteket a megye lakosságával. A Verseghy Könyvtár mint a kör egyik legfőbb kezdeményezője a Tisza Antal úti épületben gyűjteményt alakít ki a finnek, észtek, valamint a Szovjetunióban élő rokonnépeink irodalmából, művészetéből, történelméről. Célul tűzte ki a kör kiállítások, előadások szervezését, amelyek esetenként nyitottak lesznek a nagyközönség számára is, valamint egyéni és csoportos nyelvtanfolyamokat indít. Emellett utazásokat szervez, kezdeményez nyelvrokonainkhoz. illetve meghív különböző foglalkozású szakembereket. S természetesen megemlékeznek a rokon népek nemzeti ünnepeiről. . A kör tagja lehet minden magyar állampolgár, közösség ,aki (amely) érdeklődik a finn, észt s a Szovjetunióban élő nyelvrokonaink kultúrája, élete iránt, tárgyi vagy egyéb emlékeivel gyarapítani tudná a gyűjteményt vagy újabb ötletekkel segítené a kör munkáját, s ezáltal a kapcsolatok további szélesítését, egymás jobb megismerését, az együvétartozást a finnugor népekkel. Örvendetes hogy mind jobban kibontakozik hazánkban a politikai sokszínűség. Az MSZMP mellett új (és új-régi) pártok, pártszerű képződmények, mozgalmak fogalmazzák meg céljaikat — vagy legalábbis körvonalaznak ilyeneket. Egyetlen dologban máris jó volna egységre jutni: mégpedig abban, hogy a kultúra, a művelődés, a tudomány, a művészet az egész nemzet, az egész társadalom ügye. E területen bármely párt legfeljebb csupán a művészi s a tudományos tevékenység, az alkotó munka szabadságát deklarálhatja, valamint a művelődéshez való emberi jogot a társadalom valamennyi tagjai számára. (Ami eleve cáfolata a kultúrát úgyszólván teljes egészében áruvá minősítő folyamatok létjogosultságának.) Nem mai keletű a fölismerés, amely a kultúrának bizonyos értelemben kitüntetett, sajátos helyet jelöl ki a társadalom szerkezetében; vonzó formában, meggyőzően már a romantika megfogalmazta ezt. Schiller a XVIII. század végén — az ember esztétikai neveléséről írott leveleiben — a művészetet s a tudományit kivonta a hétköznapi praktikum, a külső beavatkozás — a politikai irányítás — hatálya alól. „A politikai törvényhozó elzárhatja területüket — írta Schiller, rossz eshetőségeket kockáztatva meg, és korábbi tapasztalatok alapján is —, de nem uralkodhatik rajta.” Mindez persze korántsem jelenti azt — jól látta Schiller is —, hogy a művészet s a tudomány független a kor gondolkodásának, nézeteinek áramlataitól. így a politikai fölfogásoktól. hiszen ezek „termelésében” éppen hogy oroszlánrészt vállal. A politizáló művész s a politizáló tudós nem tekinthető abszurdumnak; mindkét terület eszxcze lehet politikai célok megvalósításának: gondoljunk Petőfi szabadságért, világszabadságért kiáltó verseire, . vagy a marxi elmélet politikai következményeire. Csakhogy az elmúlt negyven évben — többek között — épp azért születtek súlyos hibák, mert a kultúra politikai jelentősége túlzott hangsúlyt kapott. A művésztől a közéletiséget, a milliókhoz való közvetlen szólás „demokratikus” igényét várta el a magát mindenben illetékesnek tekintő politikai vezetés, amely aztán meglepődött, amikor némelyek éltek is ezzel a fölhatalmazással, és valóban elkezdtek politizálni. Válaszul erre — a hetvenes évek közepétől — egyszeriben műveket, művészi alkotásokat kezdett követelni a politikai vezetés, de a szellemet akkor már nem lehetett visszaparancsolni a palackba. És csődött mondott a művészetkritika rendfenntartó, néha rendőri szerepére alapozott irányítási metódus is. Most tehát újra kell gombolnunk a kabátot. A pártok ne tervezzék, hogy irányítani fogják a kultúrát vagy legalább annak valamilyen területét. Nincs tehát szükség kulturális politikára? De van. Ez tartalmazhatná azt, hogy milyen eszközökkel kívánja segíteni az illető párt a kultúrához, művelődéshez szükséges feltételek, pénz meg- és előteremtését. Tartalmazhatná azt, hogy az egységes és oszthatatlan nemzeti kultúra fejlődésén belül milyen hangsúlyokat lát fontosnak a maga szemszögéből. Tartalmazhatná, hogy mely rétegek művelődési helyzetéért érez az illető párt közvetlenebb felelősséget. Azt is, hogy a szabadon kialakított nézetek, eszmék terjesztésében mely áramlatoknak tuiaidonít különös jelentőséget. Lesz párt, amely a filozófiai materializmus talajáról szemléli a kultúra, a művelődés kérdéseit is. míg egy másik — mondjuk — a vallásos nevelés pozícióit erősíti majd. Lesznek politikai alakzatok, amelyek a művelődés közösségi, s lesznek, amelyek annak egyéni formációiért szállnak síkra. (Szeretném remélni azonban, hogy egy közösségi' elvű magyar társadalom tervrajza bontakozik majd ki a kulturális elképzelések mérnökasztalain is.) Legyen a kultúra, a művelődés a társadalmi türelmesség, a másság elfogadásának, a tolarenciának a terepe. S a nyitottságé, ami mindezzel egyet jelent. Engedjük be hozzánk, engedjük ki tőlünk, ami alkotmányos elgondolásainkkal öszszeegyeztethető, s mindenekelőtt: ami érték, egy széles merítésű viszonyítás alapján. Ám ez nem vezethet önfeladáshoz. Máris szinte jóvátehetetlen károsodást szenvedtünk az angol nyelvű tömegkultúra termékeinek gátlástalan beáramlásától, beáramoltatásától (popzene, videoklippek, akció- és horrorfilmek stb.). Az a nemzeti kultúra, amelynek gyarapítása közös feladatként hárul valamennyi pártra, egészséges azonosságtudatot feltételez, s mi hovatovább már köszönni sem tudunk magyarul (miközben az európai ENSZ-világnyelvek tömeges ismeretével, néhány esztendővel a — már sokat vitatott — világkiállítás előtt, aligha büszkélkedhetünk). S hátra van még egy alapkérdés. Addig, amíg a kultúra, a művelődés — látszólag — merő cifraság az ország, a nemzet építményén, amíg az iskolázatlanság, szakképzetlenség nem akadálya látványos, tekintélyképző, utánzásra serkentő anyagi és társadalmi sikereknek, írott malaszt marad ez az eszmefuttatás. Mert a boldogulásnak, a boldogulás mértékének valós teljesítményeken kell alapulnia, és valós teljesítmények csakis tanult, képzett, művelt embertömegektől várhatók. Ebben is egységre kell jutnia a magyarországi pártoknak, politikai szervezeteknek. Társadalmunk esélyegyenlőségét — mely immár nem művelődési, hanem általános politikai kérdés— éppen a tudás, a képesség, a képzettség szerinti kiválasztódás szavatolhatná s ■ehhez a kiválasztódáshoz teremthetne bázist az egységes és oszthatatlan nemzeti kultúra. K. Zs. Könyvjelző Egy kis (ájneklájne) nyári könyve kő (Balázs Attila: Ki tette a macskát a postaládába? JAK füzetek 42) Kifogyhatatlan mesélőkedv, játékos (ön)irónia, eredeti írói vagányság jellemzi Balázs Attilát. Az író rendkívül fiatalon, 1979-ben tört be a vajdasági, aztán mai magyar életbe Cuniculus című regényével. 1986-ban a Fórum kiadó regénypályázatának első díját nyerte el Szemelvények a féderes menő emlékirataiból című művével. Bár még alig 30 éves, szűkebb hazájában már néha Gion Nándor neve mellett szerepel az övé is. Első magyarországi kötetében novellákat. hangjátékokat találhatunk, az író némi öngúnmyal „infantil és ventilizmusoknak” nevezi őket. Hetykén fiatalos önbizalomal kezdi a könyvet: „.. .előre, gyerekek a Vajdaságban megkerült Orpheusz lantja!” Pedig ő csak éveit számlálva fiatal, az Üj Symposion köré szerveződött írók második nemzedékéhez tartozik. Indulása óta már feltűnt a harmadik generáció is, harsányan kicsit agresszíven követelnek helyet maguknak. Magyarország — lakosainak számát tekintve — bővelkedik írókban költőkben — önjelölt poétákban és igazi tehetségekben. Kis közösségekben — így a jugoszláviai magyarok körében is — könnyebben felfénylik egyegy ritka talentummal született alkotó. Hamarabb kezd égni, világot gyújtani, mint nálunk — elemi szükséglet hívja életre. Balázs Attila szinte fejest ugrik az írásba. Hagyja, hogy sodorják a szavak, játékosan lubickol mondataiban, csapongva követi saját ötlet-tűzijátékát. De fegyelmezettség is jellemzi, s a könnyed felszín alól gyakran szomorúság árad. A kötet formailag három részből áll:. a Még mindig mesélik, hogy..., a Salto Morale és az URH fejezetekből. Az első kettő prózai írásokat tartalmaz, a harmadik bárom hangjátékot. A kötetet az író egységes, sziporkázó stílusa tartja össze. Nyelvi blődlik és szójátékok, reklám-szlengek és frivol kifejezések keverednek csillogó ékszerként megkomponált klasszikus szépségű mondatokkal. Mindezeket tudatosan, a groteszk, a hagyományos és az ironikus látásmódot ötvözve alkalmazza az író. Lássunk néhány példát arra, hogy milyen kontrasztokat találhatunk már rögtön a címekben, az alcímekben: történet a nem létező gólról (sci-fi fejtörő); ki tette a macskát a postaládába? (egy néhai irodalmi est emlékére — vagy kísérlet más hangra) ; Salto Morale (avagy az én félperceim); URH (hangtrilógia Hubertusra). Tallózhatunk a rövidebbhosszabb némi fiatalos obszcenitással sújtott írások között. Vannak másmilyenek is, viccszerűek: „Legyen! — szólt az Isten. És lett egy nagy találós kérdés. (Mi az?) Feldobják: ír. (Leesik: ír.) Terrorista? (ájneklájne akármi V). És vannak komolyabb művek is: szomorúak, ezért ironikusak: „...van kis -magány és nagy magány... vannak folyékony, illetve szilárd állapotú magányok — számtalan átmenettel. Vannak elvont, illetve egészen közérthetű magányok; finom kerekdedek és gusztustalanul sarkosak, göbösek; vannak indulatosak és befelé fordulónk; egyenesek és kacskaringósak. . . Végezetül joggal merülhet fel bennünk az a kérdés, valójában mit tegyünk, ha az utcán lesíró magányokkal, úgymond a magány vegytiszta nagy exhibicionizmusaival találkozunk?” (és végezetül pár szó a magányról). Az író félperceiben Salto Morálét ugrik, s mi gyönyörködhetünk eredeti meséiben. A fiatal Balázs Attila érzi tehetséges, s öntudata ennek megfelelő — Orpheusz, Ho-Balázs Attila KI TETTE A MACSKÁT A POSTALÁDÁBA? mérosz, James Joyce után ő következik, az ő ideje jött el. „Mindannyiunk kezében a maga hangszere és Gutenberg találmánya” — mondja. Egyáltalán nem szerény: Az elveszett lantba viszont újabban egy dublini kiskocsmára emlékeztető mulatóhely omladó falának tövében botlik bele — egy szemeteskuka mellett! — az a teniszlabdás, dán dögös, bogaras, karfiolos költő, aki az elpattant húrokat nyúlbéllel pótolja, Ninunta (ez is egy nyúl) belével, s csodálatos, öniróniától sem mentes nótákba kezd, groteszk futamokba az Ihlet hullámhoszszain. . . Üj mitológia kibontakozóban.” Mitológia még nincs. De számtalan mítosz alakul már Balázs Attila keze által. Adós nekünk egy nagyregénnyel. Az egész magyar irodalomnak szüksége lenne rá. Budai Mátyás / A tévé képernyője előtt
