Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-26 / 202. szám
Irodalom» művészet 9 1989. AUGUSZTUS 26 Bertók László: A jövő oldalán a szárny Sűrűsödik a végtelen a pillanatot hozza rám perceken múlik centiken átüt az anyag a ruhán méregetem mennyi a hány hogyan adjam föl hogyha nem de amit nyerek logikán elvesztem a képzeleten egy halálom egy életem a jövő oldalán a szárny ha mozdulok az a jelen ha elvétem az az irány s távolodok magam után mintha tudnám hogy mi ‘ legyen. Győri László: Hinta Szomorú gyermekdal Utassy Józseféknak Röpül a hinta messzire. Röpít-e vissza még ide? Röpül a hinta messze el, de vissza mintha senkivel. Röpül a hinta, visszaér, utasa vissza sose tér. A lehetetlen megkísértése Pillanat Sz. Lukács Imre: Melánka boldog lünk a tiszta, szép lakásban és beszélgetünk. Az öregaszony összekulcsolja a kezét. Gyakran sír is özv. Szabó Istvánné, az őszhajú, ráncos homlokú, zömök Melánka. —Újvidéken születtem már hetvenöt esztendeje, igen szegény családban, apám fűrészgéppel dolgozott, anyám meg mosónő volt negyven évig. Hamar munkába álltam, már tizenhárom évesen cipősarkokat készítettünk a gyárban. Hiába óvott volna anyám, a szükség rákényszerített. Most is emlékszem az első fizetésemre, hetente kaptuk a bért, s az nagy pénznek számított... Ruhát, cipőt kaptam, kezdtem már lánykodni, s tizenöt évesen mulatságba jártam, kocsmában tartották a bálát. Na, hamar férjhez mentem, ám az uram katonáskodott, megsebesült, és hamar meghalt. Ott maradtam a kislányommal. A második férjem ott katonáskodott Újvidéken, s a bálban addig-addig jártuk a cesztont,. meg a simít, hogy házasság lett a vége, pedig én öregebb voltam. 'Az ő szülei itt laktak Magyarországon, s nekünk meg akkoriban el kellett jönnünk Újvidékről, mert a politika úgy fordult, s bár tartottak még a harcok, én a kislányommal nekivágtam a hosszú útnak, és szerencsésen megérkeztünk ide, a faluba. Az anyósoméknál húzódtunk meg. Egész más világ fogadott, ismerkedtem a mezőgazdasági munkákkal, napszámba elmentem, sőt, a kastélyban kórházat rendeztek be, tolmácskodtam az orosz tiszteknek, de dolgozhattam a konyhán, s adtak valamennyi fizetést, meg ugye az ember marka se maradt üres. A falu befogadott engem, mert szorgalmas és rendes aszszonynak ismert meg. Ahogy hazakerült a párom, műveltük a földeket, de megint csak kevés ideig, négy esztendeig voltam boldog, mert ,a második párom erősen italozott. A sok ital megrontotta az életünket. Pedig akkor jutott munka, az uram földmunkákra, csatornázásokhoz is is eljárt, tartottunk disznókat a néhány holdunk mellett. Rengeteget meszeltem akkoriban, meg a sok napszám, legtöbbet a Farkas-villába jártam, a mezei munkáról ne is szóljak, hiszen nehezen tanultam bele, eleinte még sírtam is, ahogy a többi elhagyott, hiszen fiatal voltam és erős, egészséges. Később meg én kerültem el őket. 'Az ötvenes években nehezedett meg az életünk, akkor már három gyerekem kért kenyeret, a férjem nótás ember volt, egyre többet ivott, nincstelenségben voltunk, a férjem elitta a keresetét, arra dolgozott, hogy leeressze a torkán! Ha józan volt, nem bántott bennünket, de többször volt részeg, mint józan. Olyankor nagyon durván viselkedett, ha nem szóltam neki, azért szidott le, hogy miért nem szólok, ha szóltam, akkor meg az volt a baj. Jaj, isténem, hogy mennyit tűrtem! Még ötvenhatban is arra gondoltam, hogy visszamegyek Jugoszláviába. A nagyobbik lányom éppen rokonlátogatóban járt, ott is 'maradt, s Újvidéken telepedett le. Sokára könnyebbedet a sorsunk. Jaj, nagyon sokára. 'A kisebbik lányom iskolába járt, és bizony volt olyan, hogy mezítláb. Aztán ahogy a fiam dolgozott, meg bányásznak tanult, sokat segített nekünk, még tán ő tartotta a családot. Levélben küldözgette a kis pénzecskéjét, de nekünk az mindent jelentett. Az uram? Tőle sokat szenvedtem, a gyerekek is, féltünk tőle, mert csak jött és vert engem. A kislányom mellém állt, közibénk, és bizony gyakran ő kapott ki helyettem. Egyik alkalommal egy metszőollót akart belém vágni, és a kislányom kezét szúrta át vele. Nehéz nekem visszagondolni ezekre, mert a sorsomban több a rossz, a keserűség, mint a jó. Hát hajtott el bennünket a háztól, tán volt is neki valakije, a sok ital megtette a hatását, májbetegségben halt meg, elég korán. Hívott vissza később minket, beszéltünk is, de ha már egyszer elzavart, akkor nem megyünk vissza. Ha szegényen éltünk is, de békességben. Árendás házba szoroltunk, a fiam fizette az albérleti, bérleti díjat. A cseszton és a simi után ide jutottunk. Tán ezért is szeretnek engem a faluban, hogy annyit tűrtem. Amikor ennyire beborult, én a nádüzemben dolgoztam, otfr szerettek is, kerestem ezernégyszáz forintot, de a törülközőket mostam, hazahordtam, éjszaka meg kimostam, hogy azért is kapjak valamennyit, ötvenhat éves koromban kényszerültem el dolgozni a nádüzembe, s négy év múltával kaptam a nyugdíjat, vajmi csekélyei, de az üzem vezetője felokosított, hogy a férjem után jár segély, meg miegymás. A tanácsnál is mellém álltak, úgy kerekedett fel a nyugdíjam 2200 forintra. Szép volt az, köszönet érte. Most meg mar meghaladja mindjárt a négyezer forintot. kisebbik lányo■■ mékkal lakom, ■I amikor megépült ■I ez a ház, azt mondták a gyerekek, a vejem, hogy maradjak csak itthon, ne dolgozzak én már sehol. Az a baj, hogy elszaladt az idő, de még mindennap teszek-veszek a kertben, a ház körül, korán kelek, s amit tudok elvégzek, ritkán még a hegyre, a mezőre is kimegyek, ültetgetek, gyomlálok, kapálgatok, meg ellátom a jószágokat, nyulaim is vannak. Gyönyörködök az unokáimban, öt van, és szeretnek is engem. Ma már nem elég erős a karom, hogy minden munkát ellássak, s a lábam is gyakran fáj, különben jól érzem magamat. Megértem hetvenöt esztendőt, az anyám hetvenhárom évesen halt meg. Nem tudom, nekem még mennyi időm lehet. Irodalmi o Ida Iparunk illusztrációit Vámosa Ildikó festőművész kiállításának anyagából válogattuk, mely szeptember li9-ig látható a Megyei Művelődési és ifjúsági Központ galériáján. öreg néni ledobált zöldségleveleket gyűjt egy koszlott szatyorba, ügyet sem vetnek rá. Biztosan nyugdíjas. Egy másik csak úgy táskából árul néhány tojást, kis csokor margarétákat szégyenlősen. Nincs még gyakorlata, keveset szól, inkább a szemével kérlel: vegye meg már valaki! Lehet vagy két tyúkja szegénynek otthon a hátsóudvarban, kapirgálnak egy -régi mosódézsába ültetett rózsaszín virágú leánderbokor alatt. Egy ágyás margaréta a konyhaablak előtt, ezekből árul itt szegény. A tojást megenné ő is, de kenyérre is kell a pénz, villanyszámlára, orvosságra. Színes kendős asszonyok tyúkokra, libára alkudnak, nem kell sietniük, ráérnek. Messziről is idehallatszik a tollasasszony bosszantó kántálása: — Házhoz megyeeek! Mit csinál a régi, redves toliakkal? Azt ő tudja a legjobban, mindenesetre nem szorul rá, hogy kenyeret kérjen.'Mindenki úgy él, ahogy tud. Ha élhetetlen vessen magára! Üres szatyorral végül is senki nem hagyja ott a piacot, előbb-utóbb elcsábul valahol, és hazafelé cipekedve azt bizonygatja magának, hogy jól vásárolt.. Amíg az első zöldségbolt kirakata elé nem ér a városban, és meg nem látja, hogy ugyanaz a cseresznye, amit a táskájában cipel negyvenért, itt harmincöt forint. Nagy kár volt, hogy meglátta, mert lelohad a kedve, de nemsokára megint csak felderül. Mert azért a piac az más. Megtelítődik az ember látvánnyal, hangokkal, illatokkal, valahogy jobb kedvre hangolódik közben, és az illúzió végig megmarad, hogy amit ott vásárolt, az sokkal frissebb, mint a boltban. A piacnak, mint minden nyílt téri vásárnak hangulata, levegője van, amit sok városi üzletről nem lehet elmondani. Akkor is, ha váratlanul elered az- eső, mint most is, amikor a sátrak fóliatetejét zörögve verdesi a szél. 'A vásárlók megfogyatkoznak hirtelen, az árusok kapkodva mentik az árut, ha olyan, hogy árt neki az eső. Egy hórihorgas férfi, viharkabátban, kicsi sátor alatt árul leleményes háztartási eszközöket. Az eső rácsorog, és azt mondja maga elé zsörtölődve: — Most már azt sem tudom, az orrom folyik, vagy ez az eső .,. Kautzky Norbert: álmennyezet Az orvos a lelkűkre kötötte, ne izgassák fel magukat. Az idegrendszer rugalmas, igyekszik alkalmazkodni — bocsánat — a leghülyébb helyzetekhez is. De hatvan körül már nem olyan megbízható. Népszerűbb nyelven, bemondja az unalmast. Még nagyobb a baj ha bedobja a törülközőt is. Feddő Andor nem premizálná a doki humorát. Pedig annak idején zsebből fizetett. Inkább a gyomoridegével foglalkozzon a doktorka. Ha a Központi Állami Kórházban — éppen neki! — nem jutott hely. Mert „speciál” a gyomorideg a vezetők betegsége. Boruzs Barna hivatalból tiszteli a doktorokat. Mindenkit tisztel, aki él és mozog. Ez az élet rendje. És a rend kiszámíthatatlan. Szegény papa mondogatta: fiacskám kussolj, ha jót akarsz. Amikor a doki elbúcsúzik tőlük, egy kissé feláll. Nem nagyon, mert Feddő elvtársunk — mindenki elvtársa, nemcsak az övé — ülve marad. És mivel ágyszomszédok, nem szeretné magára haragítani: — Ez a mi doktorunk itt — hatásos tisztelettel néz Feddőre — hogy úgy mondjam, tudhatná, hogy Feddő elvtárs nagyon is jól tudja. Mi az, hogy tudja? Kívülről, ebbe biztos vagyok. Értem én, tessék elhinni. Nem egészen úgy, mint a illető elvtárs a HKI-től. Mondom neki, értse meg, ránk dőlt. Én nem tudóim bevakolná. Ahhoz szakértés kell. Más derült ki a végén, a Kisszövetkezet. Őnekik kiadták, meg várjam a statisztikust, megnézi. Máris rájövök, ez stimmel, nálunk a vállalatnál Gibicz kartárs — suttogva hozzáteszi — nem párttag, a statisztikus. De megjártam vele, nem a Gibicczel, az a másik volt a hiba. Létrát kért, fölmászik rá, és mondja az illető elvtársnak a HKI-től, ide meg oda véssék a lyukat, ne máshová. Nem megy az olyan könnyen, ahogy elképzeljük. Először is bevonul a Kisszövetkezetből négy fő, mind melós. Elnézést Feddő elvtárs, mi csak így hívjuk őket. Kérdik, járt-e mifelénk a statikus? Mondom neki, csak a statisztikus járt. Három napon keresztül várták. Elütötték az időt, egy fiatalember horkolt is, úgy aludt. Munka az semmi. Erre jön a főnökük, és kivéstek a falba nyolc lyukat. Az asszony nem győzte söpörni a porfelhőt. Majd ide teszik a vasgerendát. Mert ránk dőlt az az istennyila plafon. Az a mérnökféle, a statikus — nehogy összetévesszem — mondja, ez nem stimmel. Véstek még nyolcat. Csupa lyuk volt a szobánk. Gondolom is, melyikük lesz a jó? Ilyesmi csak az eszébe jut az embernek, Feddő elvtárs. Az asszony mindig kéznél van, mondom neki, te, mit szólsz hozzá, hogy szédelgek én. Vigasztal, ahogy csak bír. Ne gondoljak a lyukakra. A dolgozók meg eltünedeztek. Azt mondják, Feddő elvtársam, ez a mi bajunk. Ugye, el tetszik magyarázni, hogy is van ez? Amit a Televízió mondogat, a felét se értem. A Parlamentből se többet. Egy szép napon megint jönnek, és kijelentik, jön a statikus. Alikor kiabáltam először: csak azt ne! És a szédelgéstől, úgy ahogy voltam, eldőltem. Akkor lett ez a kis baj a szívemnél. Két hétig tartóztattak az ' intenzív osztályon. Feddő 'Andor a levegő egy híg pontját nézi: — És elkészült végre az az álmennyezet? — Nem az, még mindig úgy áll, ahogy otthagytam. És Boruzs Barna halkan lecsúszik a székről,
