Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-26 / 202. szám
4 Néplap 1989. AUGUSZTUS 26. SettruiJpcdU Késett a busz Igen,-azt hiszem, a busz késése okozott mindent. Legalább húszán vártuk a kis falu főterén. Este kilenc tájt már a hőség se kínzott senkit, kellemes, esőt ígérő szellő fújdogált a kis, árnyas liget fái közül, s bár már égtek a közvilágítás rest fényei, szúnyog miatt se csapkodta magát senki. Mondom, béke volt, csönd, legalább öt percig. Még nem volt teljesen sötét, így szétnéztem, s láttam, a várakozók között egyedül én nem megyek éjszakai műszakba, a többiek igencsak arra készülték föl, s tízre be. kell érniük a gyárakba, a kórházba, a vasútállomásra. Férfiak, nők vegyesen, s köztük nagyon kevés a fiatal, a húszon, harmincon aluli. Inkább középkorúak vagy őszibe csavarodott fejűek. Mostanában mintha kevesebb fiatalt látnék — munkahelyeken is, s máshol. Legfeljebb a strandon, a vízparton vannak nagy többségben. De ezzel nem akarok a világért se megbántani senkit. Csak öregesen csodálkozom. Például azon, hogy mér évek óta szokás: az iskolai tanulmányait természetesen nyár elején befejezett fiatal csak szeptemberben kezdi meg a munkáséletét. — Hadd nyaraljon kedvére — hallom a szülőktől, kesernyés mosoly kíséretében, mert hát ha csak nem nagyon tehetős a család, bizony, a szülőknek nagy gond az a két, háromhavi lazsálás. A várakozók közben nyugtalankodnak. A fene egye meg, — bosszankodik egy negyvenes férfi, — megint késik. Nem tudom mi van, de már napok óta legalább egy negyedórát várunk. Ezen aztán vitáznak, van, aki tíz percet mond, van aki húszra esküszik. Aztán dörmögve azt mondja valaki: nem tudja, mi az bejárni napjában, akinek a gyári lakótelepről ötperces séta a munkahely. Nosza, benne vagyunk a téma közepében. Senkit nem zavar, hányán hallják, ki idegen lesz részese az esti diskurzusnak. Mondják, azért nem lesz ebből a gazdaságból semmi, mert egyre kevesebb a munkás, s különösen a fiatalok nem vállalják a háromműszakos életet. — Meg a hazugságokat, — mondja egy megtermett asszony, s megindul a lavina. Hogy annyi ilyen-olyan vezetői poszt van már, ki tud rajta eligazodni. Megszervezték maguknak az íróasztalt, s arra is nagyon vigyáztak, hogy a saját kutya saját kölke kerüljön mellé. Mert a mi gyárunkban a szomszéd gyár igazgatójának a felesége, a sógora, a felnőtt gyereke birtokol egy-egy fontos asztalt, a szomszédba meg a mi igazgatónk retyerutyája. Aztán így, augusztusban veti föl őket a pénz! Ki érti ezt? Az ország gazdasági válságban, az igazgatók, a vezérek veszik föl a százezreket, s pár tízezer csordogál a főosztályok, osztályok vezetőinek, gyárvezetőknek, kiabálja bele az éjszakába valaki. Hát van olyan kérem, hogy egy ember tízszer, százszor annyit, olyan értékeset produkál, mint a munkás, aki verejtékezik a gépe mellett? Huncutság, úri rafinéria, mondja az idős aszszony, aki emlékszik még arra a régi világra is tán, amikor természetesen szólítottak valakit úrnak — s uraknak, igazi uraknak „könnyű” volt az élet. Bementem az igazgatóhoz, mondtam, legyen már tekintettel rá, az egész családunk itt keresi a kenyerét, szegény apámat is szinte innét vittük a temetőbe. Azt mondja, nem olyan nagy dolog már a törzsgárda átértékeltük rég. No, nyeltem egyet, de csak kértem, adjon már a fiaméknak a házépítéshez vállalati támogatást, lehetőleg sokat, mert én a két kezem munkájával, azzal a kis vacak kert hasznával, ha megszakadok, se bírom segíteni. No, azt mondja, ez se úgy van már, mint régen, egyre többben kérnek, s egyre több felé kell osztani a pénzt. Nem akartam mondani, amikor az igazgató helyettese épített, annak úgy látszik ,jó volt az időzítés, mert kapott vagy háromszázezret. A vége az lett, hogy a fiam, menyem, mindkettő a dolgozó jogán kapott összesen negyvenezer forintot! Törülhettük a szemünket vele! Kutya világ, s még meg is kell érteni, hogy többfelé osztanak, szoroznak! Negyed tíz is elmúlt, a busz sehol. Már a legóvatosabb is rágyújt, s mindannyian a főút látható kanyarját figyelik. Aszó pedig száll tovább ... Ha valaki tudná, mennyivel drágább annak az építkezés, aki egy kis faluban lakik, akinek mindent szállítania kell, ráadásul nem a legközelebbi telepről, hanem onnét, ahol megkapja az anyagot! És ki hinné, hogy a valamikor filléres dolgok, a szög, a villanyvezeték, a csapok, a csövek, a csempék a legdrákábbak ? Az tudja csak, aki a falujához akar tartani, aki nem megy világgá. Persze, nem is mehet, mert falun könnyebb telket szerezni, ha nem Is olcsóbb, mint a nagyvárosok külsőségein. Késik a busz, mocl már sokat késik, mondja egy másik, s erről eszébe jut: bezzeg a húsáremelés nem késett, csak kiröhögtette magát a szakszervezet a sztrájkkal. Ketten rászólnak: a héten megmondták a bizalmiak, a jövő hónapban már ne is menjen a bélyeggel, elviszi a kolbász ára a rávalót. Ha magnóval állnék a sötétedő megállóban, akkor se tudnám visszaadni azt a hangzavart, ami ezt a mondatot követi. Mindenki mondja a magáét, mindenki haragos. Olyan sértő, névreszóló megjegyzések is elhangzanak, amelyek hallatán tán a címzett. >s elámulna. Rengeteget tudnak az emberek! Hallomásból, tapasztalásból — feltételezésekből, túlzásokból? Nem tudom, csak egyre jobban várom, jönne íhár az a vacak busz, az az éjszakai műszakosoknak olyan fontos járgány. Valamivel fél tíz előtt aztán befújtat a főtérre. No, még beérünk, mondja valaki, aztán helyet keresnek maguknak, s leülnek. Mire a szomszéd falu határába érünk, már egy szó se hallatszik,' békésen, türelmesen utazunk. A város első gyáránál sokáig fújtat a jármű, s végül az utolsónál tán ketten maradunk az utastérben. A nagykosaras férfit, — nem is tudom, hol, mikor szállt föl — várják a végállomáson. Leadja a gyümölccsel teli kaskát, s kérdés nélkül mondja: késett a busz, sokat késett! Mohácson üzembe helyezték a Duna regionális vízvezeték új tisztítóművét. A háromszáz millió forintos költséggel létrehozott „vízgyá r” naponta harmincmillió liter tiszta ivóvizet állít elő a Duna menti kutakat Péccsel összekötő vezetékrendszer számára. A korábbi aktívszenes eljárást felváltó korszerű módszert alkalmazva hazánkban elsőként a mohácsi tisztítóműben oldották meg a vas, a mangán, és az ammónia szennyeződés egy helyen történő kiszűrését. Képünkön a derítőmedence, MTI-fotó: Kálmándy Ferenc De mi lesz a szövetkezettel? az elnök háta mögött Amikor Szikszáy Ádám, a tiszaföldvári Építő-, Vasipari és Szolgáltató Szövetkezet elnöke július 31-én reggel szabadságáról visszatérve benyitott az irodájába, még nem sejthette, hogy estére már nem lesz eilnök. Mi is történt valójában? Ezt próbálták tisztázni egy közgyűlésen, amelyet az események után három héttel hívtak össze. A szövetkezeti tagok ugyanis szinte semmit nem tudtak az elnök lemondásának, pontosabban lamomdatásának körülményeiről. Amikor tehát Szikszay Ádám visszatért a szabadságról, az első munkanapján fölkereste őt Mester János, a személyzeti osztály vezetője, Németh József, a felügyelő bizottság elnöke és Tuhár Ferenc művezető, a döntőbizottság elnöke. Közölték vele, hogy elegendő aláírás gyűlt össze ahhoz, hogy elnöki beosztásáról lemondjon. Az ok: a féléves mérleg — amelyet Szikszay Ádám távollétében készítettek — hatmillió forint veszteséget mutatott ki. Elmondák, hoigy egyeztettek a Kiszöv megyei elnökével, miszerint nem szükséges közgyűlést összehívni a problémák rendezésére. Az állításokat mérlegelve Szikszay Ádám lemondott. Aláírták az üres papírt Eddig a helyzet eléggé egyértelmű. Vagyis, dehogy egyértelmű! Mert, ami biztos, hogy megtörtént, az sem úgy történt. . . Először is: Mester János, Németh József és Tuhár Ferenc aláírásokat gyűjtöttek. Hogy az a tizenhét ember, aki aláírta a papírost, minek írta alá, az a mai napig nem derült ki. A közgyűlésen Balogh Mihály, szövetkezeti tag kezdeményezte : — Tisztázni kellene, hogy a tizenhét tag, akinek a neve ott szerepel, mihez csatlakozott. Azt akarta-e, hogy az elnök mondjon le, vagy csupán azt, hogy hívjuk össze a közgyűlést. Én úgy tudom, hogy az aláírást gyűjtő bizottság az elnök elé tette a papírt, mondván, hogy menjen el, nincs rá szükség. Ekkor felállt Lukács Gyula: — Én is aláírtam, mert azt mondták, hogy a közgyűlés összehívásáról van szó. Mi inem küldtük el az elnököt! Nem is értem az egészet. Hogyan lehet hatmilliós veszteség? Dolgozunk, van munkánk, ennyi veszteség nem jöhetett össze! Dolgozunk, pénzt meg alig viszünk haza. Tiszaföldváriak vagyunk, itt lakunk, itt akarunk megélni. Véleményével mások is egyetértettek. Állították, hogy a tizenhét tag nem az elnök ellen adta írásba a ne-Jászapáti István főmérnök az elnökkel együtt mondott le. Ö élesebben fogalmazott, mint Szikszay Ádám: — Nekem azt mondta a három kollega, amikor július 31-én bejöttem dolgozni, hogy ki se nyissam a táskám, mert nincs rá szükség. Elhangzott, hogy ha nem távozom szépszerivel a szövetkezettől, akkor közgyűlést hívnak össze, és megszavazzák, hogy menjek el. Nem keli sokat törnöm a fejem, hogy hogyan jött össze a veszteség. A szövetkezet vezetői jóhiszeműek, és nem rúgták ki azokat, akik nem idevalók. Tavaly sok lógóst eltakarítottak, ezt folytatni kellett volna. Az idén márciusban és áprilisban nem volt munkánk, a dolgozókat mégsem küldték el szabadságra, sőt voltak olyan hetek, amelyekre száz százalékos bért fizettünk ki, hogy legyen miből megélniük. Nem volt elég munkánk, annak ellenére, hogy a vezetők, az üzemvezetők kötelessége biztosítani az emberek foglalkoztatását. Nekünk azért kellett lemondanunk, mert három-négy ember úgy gondolta, hogy ők jobban tudják majd vezetni a szövetkezetei. Mester János, az aláírást gyűjtők egyike próbálta védeni a mundér becsületét: — Elismerem, hogy nem a vét, Szikszay Ádámmal a tagok többsége elégedett. Végül Kollár József állt fel határozott kéréssel, tisztázzák, hogyan történt az aláírás. Az aláírást gyűjtők közül senki nem szólt, csak Mester János. Beismerte, hogy a tizenhét szövetkezeti tag egy üres papírt int. alá, melynek fejrészét nem töltötték ki. Szikszay Ádám így nyilatkozott a közgyűlésen: — Amikor a három vezető beosztású kollegánji azt mondta, hogy elegendő aláírás gyűlj, össze a lemondásomhoz, én nem is kertem a papírt. Bennem nem j merült fel a kétség, hogy nejm így van. Megbíztam a kollegáimban. Ogy tűnt, hogy |ők tudják, hogyan lehet megmenteni a szövetkezetett a kátyúból való kijutásnak én és a főmérnök. Jászapáti István vagyunk az akadálya^. Ezek után úgy éreztem, tisztességtelen lenne ragaszkodni a beosztásomhoz, félre kell állnom. A főmérnökkel együtt lemondtunk. Állítólag a félévi mérleg hatmillió forint veszteséget mutatott. A mérleget nem mutatták meg, így nem tudtam elemezni, hogyan jött össze a veszteség. Ami persze még semrjnit nem jelent. Hiszen, tavaly a szövetkezetét hétmillió forint veszteséggel vettem át, és ezt év végére majdnem nullára sikerült csökkenteni... legsportszerűbben járjtunk el az elnökkel szemben.] Hogy miért tartottá^ szükségszerűnek, hogy tegyenek valamit, arra azt hozta fel indokul: A szövetkezetnek 10 millió forint adóhátralékja is van. Ha nem fizetjük) ki októberig, szanálnak bennünket. Busi Ferenc, üzemvezető is a veszteségek okait sorolta: — Ha megkérdezzük az elnököt, hogy milyen kivezető utat lát a válságból,) nem tudott volna mit mondani. Pedig mi azért hoztuk) őt ide, hogy vezesse ki a kátyúból a szövetkezetei. A döntései azonban nem ezt szolgálták. Nagyon sok kárt okozptt szerintem az asztalosüzejn szétzilálása. Hányszor de hányszor megkerestük az j elnököt, hogy vigyázzon p döntéseire ! Vita vitát követ, ás mi, hallgatók már nem ^eszünk okosabbak, ugyanazok az érvek ismétlődnek, rrjár-már személyeskedő, aprólékos felsorolások követük egymást. A közgyűlés szavazni ) akar, elfogadja-e az elnök |lemondását, vagy megkérik, hogy maradjon még. Sokan azzal a titkos reménnyel jöttek ide, h^gy a szavazatok többsége megmenti az eLnököt. Azzal a reménnyel, hogy a közgyűlésnek van tétje. Ám Szikszay Ádám hozzászólása npm ezt erősítette meg, — Arra kérem a közgyűlést, hogy járuljon hozzá a felmentésemhez. Én már kerestem magamnak munkahelyet, és nem akarom visszamondani. Nem akarok a szövetkezeten maradni. Demokráciái játszanak - utólag Ezután következett a szavazás. Minek? Miről lehetett itt még határozni? Hiszen minden eldőlt már hamarabb, még a közgyűlés előtt. És azokba a döntésekbe a szövetkezet tagjai nem szólhattak bele, tudomásuk se volt róla. A játszma nélkülük, a vezetők között dőlt el. Szavaznak, de nincs már értelme. Az elnök menni akar. A tagok azonban nem tudnak belenyugodni, hagy ilyen csúfosan kimaradtak a sorsuk alakításából. Javasolják, hogy alakuljon egy bizottság, és vizsgálja meg az aláírásgyűjtés és az elnök lemondásának körülményeit. A javaslatot Major Sándorné, a szövetkezet főkönyvelője elveti: — Semmilyen bizottság nem tudná jobban kivizsgálni a körülményeket, mint ahogy most is imerjük. Fölösleges is vizsgálni, mert- a kép nem lesz tisztább... A közgyűlés szétoszlik, és úgy megyünk haza, hogy csupán egyetlen dolog biztos és érthető: az elnök nem marad, és ezért a közgyűlés hozzájárult a felmentéséhez. A kép nem lesz tisztább — mondja Major Sándomé. Pedig bizony sok mindent tisztázni kellene. Például, hogy az aláírást gyűjtök és az aláírásokkal visszaélők felelősségre vonás nélkül megúszszák az ügyet? Eljárásuk megsértette-e a szövetkezeti törvényt? Ezekre a kérdésekre a Kiszöv jelenlévő képviselője sem adott határozott választ. És még néhány érthetetlen mozzanat: miért hitt a szóbeli „bizonyítékoknak” az elnök? Miért nem kérte, hogy láthassa az aláírásokat és a hatmilliós veszteség kimutatását? Miből jött össze a veszteség? Ezt — egy-két emberen kívül — senki nem tudja. A tételes, összegszerű lebontást senki nem látta. Miért nem ragaszkodott az elnök ahhoz, hogy hívjanak össze közgyűlést, és ott beszéljenek meg mindent? Miért mondott le azonnal, miért „dőlt be” á három középvezető trükkjeinék? A közgyűlés után a volt elnök a következőket mondta: — Ha ihárom olyan ember, aki a közösen eltöltött másfél év alatt több millió forintról döntött, és a szövetkezetét érintő kérdésekben véleményt mondhatott, odaáll és azt állítja, hogy a tagság többsége kéri a főmérnök és az elnök távozását, mert ők gátolják a fejlődést, akkor menni kell. Föl se merült bennük, hogy megkérdezzék a tagokat: igaz-e. Nem látták értelmét az időhúzásnak; azonnal lemondtak, hogy azok, akik tudják, mit kell tenni, rögtön nekilássanak. Amikor pedig kiderült, hogy a lemondatás a tagság tudta nélkül történt, akkorra ők már állást találtak, és nem akarták visszamondani. Mi lesz a szövetkezettel? Az október, amikor is ki kell fizetni az adóhátralékot, vészesen közeleg. Hogy ki vezesse a szövetkezetét, és ki mentse meg, azt az elnököt eltávolítók sem tudják. Jelenleg megbízott és ügyvezető elnök irányít — az újabb választásig. A remény, hogy még menthetik, ami menthető, a vezetői válságban és a zűrzavarban napról-napra kisebb lesz... Pauling Éva Ha nem megy el szépszerivel... PUCCS
