Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)

1989-08-15 / 192. szám

4

1989. AUGUSZTUS 15.

jj^ÉPLAP

Leányszöktetés hajnali keltűkor

Papp iFerenc még szűk tíz éve is azt fejtegette, hogy inkább lefejezteti magát, mintsem egy sikertelen házasság után újira .próbálkozzék a holtomiglan nal-holtodiglanmal. Mindez korántsem jelentette azt, hogy ne maradt volna őszinte tisztelője és csodálója a szebbik nemnek, ámlbár aura kínosan ügyelt, nehogy merő véletlenségből valaki a hölgyek közül anyakönywezető elé cipelje.

Szép, szép a fogadalom, de mit ér az egész, ha hirtelen berobban az ember életéibe valaki. Ez a valaki az akikor 15 éves Bau nők Rita személyében egy mutatós, ifjiú hölgy volt, aki már akkor ás rendelkezett mindazon külcsinnel és belbeccsel amelyek következtében az efféle ígéretek és a falra hányt borsó között nagyfokú azonosság figyelhető meg.

Ráadásul Rita ugyanabban a középiskoláiban volt elsős, ahol akkor Papp Ferenc tanított, össze is rúgták a port az első találkozás után, mivel a tanár úr alaposan megszidta Ritát bizonyos viháncolásért és rendetlenkedésért. Hogyne viháncoitunk volna a barátnőmmel — emlékezik viszsza Rita a csetepatéra —, amikor ez az egész a rovására ment, hiszen a beszélgetésnek ő volt a témája.

Nos Papp Ferenc olyanynyira őszintén, szívből jövő módon ileszidta a csak látszólag megszeppent diáklányt, hogy az három év múlva a felesége lett.

Persze addig történt még egy és más. Rita ugyanis a gimnáziumi esztendőiket rendkívül egyhangú módon,

mindig kitűnően fejezte be, és ezek az ismétlődő Ibizonyíbványi bejegyzések azt sugallták, hogy a Baunok család végtelen önállóságira nevelt egy szem lánya elképzeléseinek ^megfelelően orvos lesz. Végülis az ismeretség hárem év elteltével teljesedett ki szerelemmé. Mindezek után talán érthető, hogy Rita szüléi kezdetiben hallani sem akartak az egészről, nem beszelve olyan apróságról, hogy a karkülönlbség pontosain húsz év.

Nem ihatott itt semmiféle intelem: se a szolidabb, se a tenyérbe mászóbh, hiszen ők már megbeszélték kettőjük jövőjét. Az esküvő előtti éjszakán Feri hajnali kettőkor érkezett apró, bogárhátú járgányával a szülők lakása elé. Csendes, tücsökoiripeléses sötétség honolt a környéken: aludt a ház apraja-nagyja. Rita kivételével. Egy apró kavics koppant az ifjú hölgy ablakán, és a hírt 'hahó máris iparkodott a kedveséhez. No, nem éppen mennyegzói szerelésben, ha a melegítőalsót, a 'papucsot, meg a pólót annak nem léhet nevezni. Az asztalon azért hagyott üzenetet, amelyben arról értesíti a szülőket, hogy másnap igent mond Papp Ferinök, és kéri a jeles eseményen jelenjenek ők is meg.

Időközben a hír futótűzként terjedt a környéken: lám, Hám, Papp tanár úr csak megnősül. Akadt is vagy harminc diák az esküvőn, noha Rita szüléi hiányoztak, ami az előzmények ismeretében ugye nem teljesen érthetetlen. Kalandos volt még az alkalomhoz illő öltözködés is: a férj jelölt

párjának külföldön vásárolt menyasszonyi ruhát, cipőt, és csodák csodája: mindkettő jó lett. Igaz, 'gyűrűre már nem futatta, de kaptak kölcsönbe kettőt, ami akkor, annak a célnak tökéletesen megfelelt. Zemplénibe utaztak inászútra egy sátortáborba, és amikorra visszatértek, a szülők szíve is valamelyest megenyhült, hiszen ebédre várták, hívták őket.

Ennek hovatovább már nyolcadik éve, és a kapcsolatnak lett két, feltűnően jól sikerült következménye, akik Gergő és Szabóles névre hallgatnak. Pedig nagyon kemény, kegyetlen időszakot tudtak maguk mögött, hiszen egyetlen szobás la^ kasban húzták meg magukat. Rita sikeresen leérettségizett, majd az idősebbik kisfia születése után felvételizett a főiskolára. Mondanom sem kell: eredményesen, sőt a fizika-biológia szákon a vizsgái rendszeresen jelesre sikeredtek. Mégpedig olymódon, hogy ha a megméretések előtt elmélyülten tanulni szeretett volna — miközben Feri altatta a gyerekeket —, beült a lakás egyetlen, csendes zugába, a fürdőszobáiba. Azóta neki is ímegivan a diplomája, bár a pályát átmienetóleg mindketten elhagyták, magánkereskedők.

Feri most negyvenöltéves, Rita pedig huszonöt, öt éve csinosítgatják Törökszemtmiklóson saját otthonukat, de Feri szerint a teljes befejezésig még kell néhány esztendő. Rengeteg a barátjuk, bár akad elllendinukfcer is. Most még megvannak, fitymálják őket, de mi lesz velük tíz-tizenöt év múlva. A ház ura ezen csak mosolyog: nem tudja mi lesz, jöjjön el aki erre kíváncsi majd akkor, és ő elmondja.

Egy tény, lassan sínre kerülnek, noha sok mindenben ellentétes a természetük Feri akkurátus, mindennek pontos helyet követel, míg Rita elnézőbb az otthoni renddel kapcsolatban, hiszen rajta kívül két ifjú ember is pakol. Egyébként még terveznek egy apróságot. Rita megint fiút szeretne, Feri szerint viszont már most is fossz a „igolarány”. Ezért az újabb jövevénynél jó lenne, ha azt az Egyenlítőtől délre periszkóp helyett valami ettől eltérő testi sajátosság ékesítené. Majd 'kissé megadóan legyint: 'mindegy, akárminek szüléták, csak egészséges legyen. Ebben teljesen egyetértenék ...

D. Szabó Miklós

Egyél, hogy utolérd a bátyádat mutatja Rita mozdulata a kisebbik fiának, Szabolcsnak, akit szemmel láthatóan nem nagyon kell bíztatni

NEVEZETES ÉPÜLETEINK

Kántor Sándor Fazekasház Karcagon

A Nagykunság népi klaszszicista építészetének egyik jellegzetes alkotása Karcagon, az Erkel Ferenc u. 1. szám alatti módosabb redemptus ház. A műemlékileg felújított, véggel az utcára épült, náddal fedett ház — hosszában kettős ikeroszlopokkal kialakított —

nyitott tornáca fogadja az

utcáról a díszes kiskapun belépő látogatókat. A fehérre meszelt falak és oszlopok tiszta egyszerűsége, az előtte pompázó hagyományos virágoskert megkapó látvány.

A 3. és 4. oszloppár között a tornácról alacsony ajtón léphetünk be a „pitar”-nak nevezett konyhába, amelynek mélyén áll a szabadkéményes tűzhely. Innen fűthető a pitart közrefogó két szoba búboskemencéje is. Az utcára néz a „tiszta szoba”, falai fehérre meszeltek, mint a ház minden helyisége. S ez a tiszta környezet tette alkal-Módosabb redemptus háza Karcagon

mássá arra, hogy múzeumi felhasználásra kerüljön.

Egészséges együttműködéssel ugyanis a Népi Iparművészeti Tanács, a Szolnok Megyei Tanács, Karcag Város Tanácsa és a Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága — megvásárolva a hagyományos nagykun portát a lakó- és melléképületekkel együtt, azokat műemlékileg felújítva, abban 1982. október 28-án megnyitották Kántor Sándor fazekas-népművész életművét bemutató állandó kiállítást.

így mód nyílt arra, hogy a látogatók kívül-bel ül megismerjenek egy 1870 körül épült népi műemléket, s a megismerést segíti' a „tiszta szoba” egyik sarkában lévő, épülettörténeti adatokat, alaprajzot, vázlatokat tartalmazó tabló is. A szoba másik sarkában látható — jellegzetes kunkék színre festve — egy díszes sarokpad és asztal székekkel hagyományos elrendezéssel. Az enteriőr őrzi a száz évvel ezelőtti „tiszta szoba” hangulatát

A pitanban kezdődik Kántor Sándor remekeinek bemutatása. Egy nagyméretű fotón maga a Mester invitál bennünket a kiskapu előtt a műhelyébe. A fali tékáiban régi karcagi ibutélák, edények, egy vitrinben a 14 éves korában készült munkája látható, első mestere a karcagi Ácsi Kovács János cserepei társaságában. A szabadtűzhelyes konyharész lehetőséget adott, hogy az égetésre előkészített korongolt tálak, korsók, bütykösök szinte minden változatát láthassuk.

A másik szobába lépve valóságos múzeumi látvány tárul elénk: mit teremtett, milyen művészit alkotott Karcagon a Nagykunság szívében Kántor Sándor fazekasmester, a Népművészet Mestere. a Kossuth-döjas alkotóművész. A szobán frízszerűen végigfutó fényképsor a Mestert mutatja a munka különböző fázisaiban és életének emlékezetes perceiben. S ha a másik szoba szinte zsúfolásig teli kerámiáit, figurális edényeit is megnézzük, értjük meg igazán, miért kereste meg őt Karcagon a világhír és mindazok, akik művészetére kíváncsiak, nemcsak magának szerezve elismerést és dicsőséget, hanem nemzetének is.

Kaposvári Gyula

LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA

Csizma nincs, csak nyíl és nyuszi

Kedves komám,

visszatérnék egy csöppet a jászberényi táncház-táborhoz. Emlékezetes és sokatmondó kép: ott ülünk a Jászság együttes székháza előtti teraszon, egy asztalnál a két Svédországba emigrált Csíkszeredái zenész feleségestül, gyerekestül; egy sepsis zentgyörgyről Pécsre került tanár a feleségével; egy Hargita megyei községből magyarországi községbe áttelepült könyvtáros házaspár; mi ketten a nejemmel, ugye, marosvásárhelyi-szolnokiak; és érkezik szülővárosomból Pestre áttelepült képzőművész barátom, Karcsi (két 'könyvem borítóját is ő tervezte még odahaza), rajtia hamisítatlan, fekete sirnénfalvi lajibi, s mikor megdicsérem „szerelését” azon sajnálkozik, hogy odahaza édesanyja eladta a gombosráncos siménfalvi csizmáját, amely ugyan szorította egy kicsit, de ünnepi alkalmak néhány őrá já ra e 1 lehetett viselni. Most nem azon morfondíroznék, hogy miért itt találkoztunk és nem a Kárpátok oldalain vagy lábainál, hanem azt vagyok kénytelen végérvényesen elkönyvelni, hogy találkozásaink ezután nagyon ritkák lesznek, esetlegesek, netán soha vissza nem térők. Esetlegesek már azért is, 'mert nem mindig azzal a volt honfitársaddal futsz össze, akivel szeretnél, hogy az igazi barátok hiányát ne is említsem.

Például, néhány nappal Jászberényben jártam után Budapestre utaztunk egy megbeszélésre. Arról lenne szó, hogy az Erdélyi Szövetség szervezésében a Nemzeti Színház színpadán egy este fellépnének az Erdélyiből áttelepült és menekült színészek állítólag azzal a céllal, hogy femutassák a magukkal hozott értékeket. A műsor nem Erdélyről szólna, olvasom a meghívólevélben. Hát akkor miről, képedtem el; no mindegy, meglátjuk, hátha kitaláltak valami fontosabbat, hozzánk közelállóbbat, mondjuk Honoluluról... Nos, az úgynevezett megbeszélésen kiderült, hogy semmi sincs még kitalálva, s az elképzelés, hogy csak arról az egy bizonyosról ne tegyünk említést onnan ered, hogy a művész urak és hölgyek java része fél. Most is és itt is, s a jelek szerint mindenhol és mindörökké. Ezzel a félsszel születtek, ebben nőttek fel és élték; s talán a túlzott óvatoskodás, szájbefogás és

gyávaság magyarázhatja és teszi megérdemeltté tragédiánkat. Itt dől dugába a ki jövetelünkre felhozott óvatoskodás, szájbefogás és hagyták, innen többet tehetünk „az ügyért”, az otthon maradottakért, a szülőföldért. Bizony, a legtöbben csak saját személyes érvényesülésüket kergették és kergetik, kellett szomorúan megállapítanom. Mert a műsorban „politikamentesen” fellépni hajlandók csaknem mindegyiké munkanélküli vagy eddigi itteni pályafutásával elégedetlen színész, aki azt reméli ettől a „szakma előtti” szerepléstől, hogy az előadás után majd verekedni fognak értük a rendezők s a színházigazgatók. Azok a színművészek, akik vitték itt valamire vagy legalább is „sínen vannak”, el sem jöttek a megbeszélésre, levélben közölték, hogy nem kívánnak élni a lehetőséggel. Ügyszeretet* ügyszollgálat? Hol itt a közös ügy? Azt mondták többen a megjelentek közül, hogy ök még ^semleges” dologgall sem hajlandók részt venni egy olyan műsorban, melyben akár halvány utalás is lesz Erdélyre. Most szégyelljem

magam helyettük is? ... Hát ezért a produkcióért nem fogom. Néhányan ('köztük az Erdélyi Szövetség kiküldött tisztségviselői) felkértek, hogy dramaturgként szerkesszem meg a műsort. Nem teszem meg, semmitmondó előadáshoz, nyuszik gyülekezetéhez, önárusító papagájokhoz nem adom a nevem.

Bánatomat fokozta egyéb is. Amikor még menthetőnek tűnt az alapelképzelés* hogy valóban erdélyi művészek közös értékíelmu■tató megnyilatkozása legyen ez a buli és ne valamiféle korcs ki-mittud, beültünk a rendezővel, a szervezővel és néhány színésszel egy presszóba szőkébb körben megbeszélni a dolgokat. Nemigen lehetett, mert velünk tartott Ata, aki mindig ott van, ahol nem kellene, ahol éppen ő egyedül a felesleges. Állatorvos Atánk egy éve vándorolt ki Marosvásárhelyről Amerikába a néhány éve disszidált felesége után. Kicsi a világ, most éppen New Yorkból Vásárhelyre tartva, néhány napos pesti tartózkodása idején egyből kiszúrta magának azt a társaságot, melyhez csapódva, sőt közepén trónolva úgy érezheti, neki is jut valami a közszereplés, a népszerűség reflektorfényeiből. (Otthon is gyakran keresztezte az utamat, állandóan írók és szerlkesztők-újságírök között nyüzsgött, mert egyik rögeszméje az volt, hogy ő nagy költőtohetség.) Nagy nehezen

semlegesítve ezt a nyüwet, nemsokára kiderült — legalábbis számomra —, hogy az a bizonyos elképzelés menthetetlen, azaz átmenthetetlen, miközben mindenki a saját ambícióit hajszolja. Mellébeszéléseik, locsifecsi a „magas művészetről”, látszatígéretek, pótcselekvések, borpárlatba boruló agyak...

— S te tényleg New Yorkban élsz? — kérdi az Erdélyi Szövetség képviselője Atát.

— Igen — ordítja az a hosszú asztal másik végéből, s csak úgy sugárzik az ábrázata.

— És hol dolgozol? — érdeklődik tovább a pesti.

— Egy lókórháziban — feleli Ata —, de nem mint orvos.

— Hanem? — csodálkozik a képviselő.

— Mint ló — magyarázom a „szövetségesnek”, de úgy, hogy mindenki hallja.

Nézd ezt el nekem, komám, muszáj volt az orrára koppintanom, mert nagyon tapintatlan, rendkívül öntelt és hivalkodó ez a fickó. Ügy lláfcsziiik, váttozhatrtak körülöttünk az országok, a földrészek, mi maradunk gyarlóságainknál. Láthatod rajtam is, ha valami vagy valaki nem tetszik, itt se, most se, s amíg él, soha sehol sem tudja ezt magába folytam komád,

Lajos

Kántor Sándor irókázás közben