Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-22 / 170. szám
6 Nemzetközi körkép 1989. JULIUS 22. Észtország: Felválthatja-e a korona A balti szovjet köztársaságok saját valutájának bevezetése körül fellángoltak a viták a Szovjetunióban. A saját pénz bevezetésének ötletét először az észt közgazdászok vetették fel a központ és a szövetségi köztársaságok közti gazdasági kapcsolatok új modelljének kidolgozása során. „Ha a saját gazdasági tevékenységért viselt teljes felelősséget átadjuk a szövetségi köztársaságoknak, akkor értelemszerűen felvetődik az olyan érdekvédelmi eszközök alkalmazásának gondolata, mint amilyen a saját valuta” — mondja ezzel kapcsolatban Rein Otszaszon, az új modell egyik megalkotója, aki a tavalyi év végén került az Észt Állami Terv- bizottság élére. Véleménye szerint a regionális valuta megteremtésének gondolatát az indokolja, hogy az ország gazdasági helyzetében rövid távon nem várható javulás. Megszabná az árfolyamot Egyébként a korona bevezetése (ezt a nevet javasolják az észt valutának) — Rein Otszaszon szerint — nem ártana az ország egységes pénzforgalmának, mivel a köztársaság nemzeti bankja meghatározná a korona és a rubel között az átváltás rendjét, és megszabná az árfolyamot. Bár Otszaszon elképzelése sok támogatóra talált a lett és a litván közgazdászok között, Moszkvában vissza- fogodtan fogadták az ötletet. „Hogyan lehet összehangolni az össz-szövetsé- gi piac felszabadítását és a saját belső piac védelmét A moszkvai szakemberek logikája a következő: az észtek megteremtik a szabad átválthatóságot saját valutájuk és a rubel között. Ez az észt kollégák realizmusáról tanúskodik, hiszen az Észtország és a többi köztársaság közötti gazdasági szálak elszakítása gazdasági káoszhoz és beláthatatlan károkhoz vezetne, és mindenekelőtt Észtországot érintené hátrányosan, hiszen a Tallinn Gazdasági Intézet számításai szerint a köztársaság behozatalból fedezi fa- és fűrészáruból szükségleteinek egyhanmadát, és a felhasznált ipari nyersanyagok körülbelül felét is az ország más vidékeiről vásárolja, a köztársaság vezető iparágai pedig -gépipar, fémfeldolgozó- és könnyűipar- gyakorlatilag teljes egészében máshonnan beszerzett nyersanyagokat dolgoznak fel. Észtország számára elengedhetetlen az árucsere az ország többi vidékével nemcsak azért, hogy beszerezhesse a számára szükséges fémet, gyapotot, kőolaj - származékokat és az élelmiszer jelentős részét, hanem hogy ott eladhassa az szolgáló kötársasági pénz bevezetését? Hogyan lehet egyidejűleg két, egymással homlokegyenest ellentétes irányban haladni?” — fogalmazta meg kérdéseit az észt koncepció kapcsán Oleg Juny, a közgazdaság- tudományok doktora az Izvesztyija hasábjain. „Nem lehet reménykednünk a balti köztársaságok gazdasági fellendülésében, ha az ország többi részén fennmarad a gazdaság gyengélkedése” — állítják a Moszkvai Állami Egyetem tudósai, Pavel Medve- gyev és Igor Nyit. általa termelt árucikkeket. Az árucsere pedig feltételezi a készpénz-korona átváltását elszámolási rubelre — márpedig éppen ebben van az egész elgondolás rákfenéje. „Az elszámolási rubel ma súlyos beteg — írja Pavel Medvegyev és Igor Nyit a tekintélyes Voproszi Ekono- miki hasábjain —, a beteg rubelt pedig az anyagi javak nyomásával szemben a különféle alapok rendszerével kell védeni. Márpedig elég a legkisebb repedés az alapoknak ezen a „védőpa- lánkján”, hogy oda zúduljon a piacon jelenleg lekötetlen rubeltömeg, mindent elmosva maga előtt... Vajon nem származik kára. Észtországnak ez a rubelre szabadon • átváltható korona? Vagy a korona és az áruk közé is szükséges lesz az alapok védőpalánk ja? Akkor viszont mitől lesz jobb ez a valuta a rubelnél?” A saját köztársasági pénz megteremtésének né- |án v. híva abban reményikedik, hogy megteremtik a szabad átválthatóságot a korona és a keményvaluták viszonylatában is. De reális-e ez a remény? „A balti köztársaa rubelt? Ságok termékei, amelyek igen keresettek a Szovjetú- nióban, nem állják meg a helyüket a világpiacon a nyugati árúkkal folytatott versenyben” ;— állítja ezzel kapcsolatban Viktor Bjel- kin professzor, a pénzügyi kérdések elismert szakértője. És hozzáteszi: „Még ha feltételezzük is, hogy a külföldi cégek segítenek megteremteni a versenyképes áruk termelésének feltételeit a balti köztársaságokban, akkor is naivitás lenne azt feltételezni, hogy majd helyet is biztosítanak ezeknek az áruknak a világpiacon.” „Tiszta propaganda” Meg kell jegyezni, hogy az önálló köztársasági valuták bevezetését még a legradikálisabb változtatások zászlóvivői is szkeptikusan fogadják. Vaszilij Szeljuhin újságíró például, bár a jelenlegi gazdasági berendezkedés egyik legbátrabb és legkíméletlenebb kritikusa, ezt a gondolatot a Szovjetszkaja Esztonyija című lapnak adott interjújában „tiszta propagandának” nevezte. „Ha mind a tizenöt szövetségi köztársaságnak saját valutája lesz, hogyan vezessük majd az elszámolásokat köztük? Erre csak egy módszer létezik, egy „minden más felett álló” valuta bevezetése, amelyre minden mást át lehet számítani, mint amilyen például a dollár a dollárövezet országaiban. Ha viszont már lesz egy ilyen „szupervalutánk”, a nemzeti valuták — feltételezve persze az egységes Szovjetunió fennmaradását — teljesen értelmüket vesztik.” — fűzi tovább a gondolatot Szeljuhin. , Az össz-szövetségi központ és a tagköztársaságok közti gazdasági kapcsolatok új modelljének első tervezeteiben egyértelmű és világos a saját valuta megteremtésének igénye, ezzel szemben az április végén az észt újságokban össznépi vitára bocsájtott utolsó változat igen ködösen fogalmaz Rein Otszaszon viszont egy, az Izvesztyijának nemrégiben adott interjújában újra kifejtette a köztársasági saját valuta bevezetése melletti érvet, úgyhogy az észt korona bevezetésének kérdésére ma még nincs meg a végleges válasz. Alekszej Putyincev, az APN közgazdasági szemleírója Elengedhetetlen az árucsere Kína csendes, újra csendes — Teng még a diáktüntetések előtt elismerte: az utóbbi évtized legsúlyosabb hibája a politikai nevelés elhanyagolása volt. Li Peng a rendcsinálás után felkérte az oktatókat, tanítsák diákjaikat a haza és a szocialista rendszer szeretetére, hogy a jövő diplomása „szakemoer és vörös” legyen. Az idén végzett egyetemi hallgatók csak azután kapták meg diplomájukat, hogv 'megtanulták Tengnek a statáriumot megindoklo „fontos beszédét” és írásban beszámoltak arról, hogy mivel töltötték idejüket április közepétől június elejéig. Politkai nevelők lepték el a különböző szintű tanintézményeket, még a kisdiákok is azzal töltik szünidejük jó részét, hogy hazafiasságra nevelő órákon szeretni tanulják a kommunista pártot és a Népi Felszabadító Hadsereget. Az ország legfőbb vezetői — amint ezt múlt heti csúcstalálkozójukon — kinyilvánították: a szocializmus megmaradásáért küzdenek. Mit jelentsen ez? A sokat emlegetett véres kínai események legfelszínesebb magyarázatából sem hiányozhat az a feltételezés, hogy a mennyei birodalom — noha a „császársárga” szint vörösre cserélte — megmaradt annak, ami négyezer éven át volt: despotikus nagyhatalomnak. Vajon nem arról volt szó csupán, hogy az Európai kultúrkörben született marxista-kommunista eszme egyszerűen kapóra jött az ókorból visszamaradt birodalomnak, hogy egy készen kapott „modern” államberendezkedés révén látszólag hozzáilleszkedjen a világ egyik feléhez, s közben még erős, egységes államot is teremtsen. Megértette-e vajon az egymilliárd, nemrég még jórészt Írástudatlan kínai a Tőkét, a Grundris- sét, Louis Bonaparte Bru- maire 18-ikáját vagy Dühring úr tanainak képtelenségét? A kis vörös könyvecske brossúra-igazságai valószínűleg csak az országegyesítő lelkesedés szításához kellettek. Most, amikor a marxizmus bölcsőjében már mind nyilvánvalóbb, hogy ez a tan mint prófécia megbukott, vajon miért ragaszkodnak hozzá a több ezer éves konfuciánus, taó- ista-buddhista hagyományokon nevelkedett hánok? Csakis az egység kedvéért. Mert Kína története a szétaprózódás, majd pedig az — egy-egy kiemelkedő, erős kezű császár uralma alatt való — újraegyesítések története. A dinasztiák általában akkor buktak meg, amikor valamilyen természeti csapás következtében a parasztok — mivel még a napi marék rizshez sem jutottak hozzá — fellázadtak. Most már a helyzet annyival bonyolultabb, hogy a reform hatására a kínai ember megismerte a fogyasztói társadalom mibenlétét, és nem éri be az élet egyszerű újratermeléséhez szükséges minimummal. A tét tehát — ellentétben a hivatalos verzióval — nyilván nem a. szocializmus, hanem az ország egységének megmaradása. Az egység fenntartása rélszint gazdaságii, részint politikai nehézségekbe ütközik. A különleges gazdasági övezetekben — amelyek történetesen egybeesnek a Nyugat által először gyarmatosított városok környékével — gyorsan tért hódított a kapitalista gondolkodás. (Csupán Sanghajban 160 ezer magánkereskedő van, akik a legáhítottabb fogyasztási cikkeket — köztük japán autót és televíziót — is meg tudják venni maguknak.) Az ország belső részein bányászott nyersanyagot busás haszonnal dolgozzák fel és exportálják a partmenti vidékek — vagyis leplezetten, immár nemzeti színekben folytatódik a gyarmatosítás. Ez a helyzet a belső tartományokban még a hivatalos vezetőkből is tiltakozást váltott ki. A belső tartományokat ráadásul jórészt nemzetiségiek lakjék. Kínának a modern világba való beilleszkedése, amely az első ópiumháborúval (1839—42) kezdődött, még sokáig el fog tartani. Ez az ország történelmi fáziskésésben van, tehát Kínára elsősorban nem úgy kell tekinteni, mint a mai kommunista világ részére, hanem mint a modem világ korábbi önmagára. Az a tény, hogy a kövületként visszamaradt kínai despotiz- mus behelyettesítődött egy újkori — történetesen vörös színű — despotizmussal, csupán véletlen, kuriózum a hierarchiák leomlásának és újraépülésének dinamikájában. Történelmi madártávlatból nézve tehát anakronizmus tiltakozni a kínai vérfürdő ellen. Olyasmi, mintha egy időgépen táviratilag elítélnénk Robespierre-t vagy Napóleont az emberi jogok megsértése miatt. Ne háborodjunk fel a brutális francia forradalom magasztos eszméinek nevében, már csak azért sem, mert a kínai rendszer logikájában a megtorlás eddig is benne volt; és vidéken — ahová nem leshetett be a Nyugat — a tiltakozásokat eddig is durván elfolytották. (Kína pogány, nem keresztény, nem ismert krisztusi mebo- csátást.) Tiltakozás előtt mélázzunk el egy kicsit Tocpueville mondásán: a demokrácia nem szünteti meg a despotizmust, csak anyagtalanná teszi. Farkas Géza Fővárosiak vásárolják a pekingi Esti Hirek június 28-i számát, amely teljes terjedelemben közli Teng Hsziao-ping június 9-i beszédét. Ebben Kína első számú vezetője helyeselte a diáktüntetés véres elfojtását. (MTI Telefotó) Nicaragua Tiz én Somoza nélkül Nicaragua tíz éve él Somoza nélkül. A gyűlölt diktátor 1979. július 17-én a sandinista csapatok elől menekült Miamiba; ezzel a Somo- za-család negyvenöt éven át tartó diktatúrája ért véget. Négy és fél évtized, amely alatt több mint százezer embert gyilkoltak meg. Somoza letűnésével azonban nem köszöntött be béke Nicaraguában. A sandinisták ugyan új, forradalmi programot hirdettek meg, földosztást ígértek, szociális jogokat akartak bevezetni, de ezek megvalósításához gyakorlatilag nem rendelkeztek megfelelő háttérrel. A bukott rendszer ugyanis még időben kimenekítette az anyagi javak nagy részét. A sandinistáknak szembe kellett nézni a valósággal: fejletlen gazdaság, élelmiszeres pénzhiány, kezdetleges infrastruktúra — ez volt az alap. Ehhez jött még az amerikai kereskedelmi blokád, illetve a nyugati világ tartózkodó magatartása, ami pénzvisszatartásban fejeződött ki. Politikai téren kedvezőbb volt a helyzet: azonnal öttagú kormányzó tanács, majd államtanács alakult. A feloszlatott somozis- ta nemzeti gárda helyett a a sandinista frontból megalakult az új nemzeti hadsereg.. Az országot tulajdonképpen azóta is egy kilenc tagú testület irányítja. A kilenc comandante (a forradalomban ez a legmagasabb rang) közül a legismertebb Dániel Ortega, Tomas Borge, Carlos Nunez, Jaime Weelock, és_ Humberto Ortega. De hát hol tart ma Nicaragua? Milyen út volt ez a tíz év? Tárgyilagosan ítélve: még mindig csak a kezdeteknél, hiszen háborúviselt országról van szó. Ebben a véres polgárháborúban ötvenezren vesztették életüket. Tönkrement az amúgy sem fejlett energiabázis, tucatnyi falu, város semmisült meg a harcok folyamán. Az évtized mérlegének másik serpenyőjében ugyanakkor ott van a földosztás, a szövetkeztek megalakítása, több fontos gyár és bank államosítása. Afféle nicaraguai modellről írtak annak idején. A sandinisták most is azt hirdetik, hogy: „a sandinizmus három nagy egyetemes gondolat, a marxizmus, a kereszténység és a nacionalizmus nicaraguai megvalósítása”. Többször hangoztatták: „szocializmusunk annyit tesz, hogy védjük a munkások, a parasztok és a termelők érdekeit, vegyes gazdaság van, a politikában a pluralizmus érvényesül, külpolitikánkra pedig az el nem kötelezettség a jellemző”. Azokat viszont nem védik, akik nem fogadják el ezeket az elveket. Ellenzékről, persze, aligha beszélhetünk, hiszen a politikai szervezetek csak a legutóbbi években merészkedtek a felszínre, bár hivatalosan „mindig is szabadon működhettek”. Négy kampány volt másfél éve a La Prensa, az első ellenzéki lap újraengedélyezé- se kapcsán. Azóta persze más sajtótermék is megjelent, de Nicaragua valójában még mindig távol áll a politikai pluralizmustól. Léteznek ugyan pártok, de befolyásuk nem számottevő. Túlságosan elaprózta erejét az ellenzék, talán jó, ha harminc százalékot remélhet a jövő februári választásokon. A sandinisták egyébként nyíltan elmondták: A rendszer legitimálására akarja felhasználni a választásokat, mert hetven százalékos győzelmi aránnyal számolnak. Nagyobb gond viszont a kontrák állandó fenyegetése. A somozista erőkből amerikai segédlettel szervezett csapataik évek óta támadják az ország északi és déli területeit. Fő hadállásaik Hondurasban vannak. A közép-amerikai csúcstalálkozón ugyan Honduras kötelezettséget vállalt, hogy közreműködik lefegyverzésükben és segít hazatelepítésükben, ám erre mindezidáig nem került sor. A kontrák a managuái kormány által többször meghosszabbított tűzszünet ellenére fokozzák támadásaikat, nyilvánvalóan a falusi lakosság megfélemlítése céljából. Egyik júliusi nyilatkozatuk szerint „legalább elérjük, hogy nem mennek el a választásokra, vagy ha elmennek is, a sandinisták ellen szavaznak.” Nem tudni, sikeres lesz-e tervük, azt azonban tudniuk kell: a rendszer elég szilárd ahhoz, hogy megnyerje a választásokat, márcsak azért is, mert egy dologban a falu és az ellenzék is egyetért . a sandinistákkal: somozisták nélkül képzeli el életüket a jövőben is. Összeállította; Zsoldos György Egy májusi felvétel: Magaret Thatcher brit miniszterelnök fogadja az európai körúton lévő David Ortegát
