Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)

1989-07-15 / 164. szám

4 1989. JULIUS 15 SJÍÉDtAB Ca ira —ez menni fog! Párizs ünnepel — ünnepli 'diadalát a nagy forradalomnak; mely kétszáz éve nemcsak francia honban rázkódtatta meg a régi rend világát, de ugyanakkor futó­tűzként terjedve egész Európára kisugár­zott hatalma. A forradalomé, amely ugyan egy idővel már jelképessé vált esemény­hez kötődik, a hírhedt Bastille elfoglalásá­hoz — 1789. július 14-én a fegyveres pá­rizsi felkelők a börtönnek használt ódon várat erőszakkal vették be —, amely azon­ban egy hosszabb folyamat eredménye: a felvilágosodás eszméinek végső győzelme. Ünnepelnek a franciák — de velük ün­nepel Európa, mert a forradalom eszmé­jének érvényessége egyetemes, az eszmé­ké, amelyeknek valójában hazájuk nin­csen, határok nem állhatják az útjukat. A forradalmi eseményeket követően rá néhány napra, hónapra már öreg földré­szünk országaiban is „kigyulladnak a fé­nyek”, a forradalmi eszmék fényei. Ná­lunk is, ebben a Párizstól messze keletre eső országban, itt is mohón olvassák az ér­kező francia lap, a Moniteur hasábjain megjelenő híreket, baráti társaságokban kihívóan citoyen-neknek szólítják egy­mást, ahogy a franciáknál így is lobogta- tóan a „felforgató” eszmékhez való ra­gaszkodásukat. S alighogy megszületett Strassbourgban Rouget de Lisle dala, amely később a franciák nemzeti himnu­szává vált, a „Marsziliai ének” több for­dításban is cirkulál a felvilágosult értel­miségiek körében, s legmagyarabb válto­zatát épp az a Verseghy Ferenc készít el, aki városunkban, Szolnokon látta meg a napvilágot. Amikor e sorok megjelennek, a neve­zetes július 14-i ünnepségek már többnyi­re véget érnek, a szokásos'katonai pará­dé s a hivatalos ceremóniák. De bizonyá­ra áll még a bál, a Bastille terén éppen úgy, mint Párizs különböző negyedeiben, hisz még normális körülmények között is általában több napig tart a népi ünneplés. Most pedig a jeles évfordulón gigantikus 'méretű minden, az ünnepségek is. Melyek valójában már év elején, 89 első napján elkezdődtek, amikor minden egyes fran­cia megye székhelyének főteréről óriás léghajók emelkedtek a magasba, hogy ma­gukkal vigyék az állampolgárok forradal­mi hitvallását. S ahogy hajdan, szerte az országban most is a szabadság fáit ültet­ték el, s az iskolákban különnapot szen­teltek programszerűen, hogy a fiatalok mai szemmel és friss értelemmel emlé­kezzenek a forradalmi eszmékre. És so­rolhatnám tovább az emlékezés program­jait. S talán nem véletlen, hogy ahol hajdan a zord Bastille állott a maga börtönével, s ahol rabok láncai csörögtek riasztóan és elrettentőén, most ugyanott csodálatos pa­lota épült, a nép Operája, a világ legha­talmasabb zenésszínháza, melyet most avattak július 14-e előestéjén. Jelképes­nek is felfoghatjuk ezt a gesztust: a ra­bok jajainak helyén most és ezentúl a muzsika szárnyal szabadon, a „béke hang­ja”, ezrek és ezrek gyönyörűségére. Az ünnepi nyitásra az ország zenekarainak tucatjai érkeztek. S bizonyára újra fel­hangzottak a forradalom dalai is! A Pom­pidou centrumban látható állandó kiál­lításon egyébként fejhallgatóval bárki meghallgathatja a forradalom ismerős da­lait is, a Carmagnole-t, a Ca ira-t, pergő ritmusaik még ma is felforrósíthatják az ember vérét. Ca ira, azaz ez menni fog! hallván a biztató ritmusokat a ma emberében azon­ban rögvest az is felmerül, mi is az, ami abból a hajdani forradalomból megmaradt, s ami teljes szívvel és lélekkel belőle ma is folytatható. Mert ma már nem a „le­gendás” eseményeknek adózunk elsősor­ban az évfordulón, még hogy ha azok a históriának szép és emlékezetes pillana­tai is, hanem annak kívánunk tisztelegni, amit örökségül ránk hagyott. S ez az örökség bizony bőséges, napjainkban ta­lán még élőbb és elevenebb, mint az el­múlt évtizedekben vagy talán még régeb­ben. Most, amikor egy új házat akarunk építeni magunknak Európában, egy közös házat, amelyben mindenki egyenlő jogú lakó lehet, s nem beengedett vagy épp csak megtűrt albérlő, a. forradalom híressé vált hármas jelszava — szabadság, test­vériség, egyenlőség — talán még soha nem volt olyan megvalósítandó és meg­valósítható igény, mint mostani időnkben. S az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkoza­ta, amelyben a felvilágosult nagy gondol­kodók felismerései, eszméi sűrűsödnek tömör sorokban, s amely világgá kiáltja: „Az emberek szabadoknak és jogilag egyenlőknek születnek, és azok is ma­radnak”, továbbá hogy a szabadság lénye­gében azt jelenti, hogy az embernek jo­ga legyen megtenni mindent, amivel nem árt másoknak, azaz egyetlen korlátot szab csupán, s ez a mások szabadsága nem hat­nak-e időszerűen. Nagy és gyönyörű gon­dolatok! Az emberi boldogulás alapja, akár Franciaországban kétszáz éve, akár ma is a földgolyó minden erkölcsi és földrajzi szélességi fokán. Egyetemes horderejű gondolatok, jóllehet megvalósításuk még korántsem univerzális. Sőt volt idő, ami­kor számunkra is oly távolinak tűntek, hogy szinte elérhetetleneknek éreztük őket. Puszta formává silányultak, üres szólamok színvonalára süllyedtek, mert oda süllyesztette őket a diktatórikus ön­kény, a zsarnoki hatalmaskodás, az osto­ba megszokás — kicsiben és nagyban. Most úgy vélem, tartalmat, igazi tartal­mat kaphatnak az immár kétszáz éves forradalom „lázító” eszméi. És minden reményünk meglehet rá nálunk is: Ca ira — azaz menni fog! A jászsági Álla­mi Gazdaságban az idén kezdték meg a 2,5 illetve 5 literes mü- anyagballonokba a bor értékesítését. A töltőben havon­ta 200 hektó bort palackoznak. — nzs — Harangoznak a toronyban Amikor Kunhegyest város­sá avatták, a várva várt ün­nepségre a Nagytemplom­ban került sor. Itt mondta el díszbeszédét Szűrös Má­tyás, az Országgyűlés elnö­ke, itt avatták városlakóvá a tízezer „konok kunt”. Amikor Kunhegyes elöljárói elmondták, hogy a templom­ban szeretnék megtartani a díszes ünnepséget, az első felvetésnél riadt és zavart csend következett. Aztán ahogy megbarátkoztak a gondolattal a szervezők, úgy vált egyre kézenfekvőbbé a szándék. Mára a várossá vá­lás ceremóniáját bizonyos történelmi patinával vonta be a méltóságteljes hely­szín. És én úgy vélem, ez­zel a város temploma visz- szaállíttatott jogaiba. És megnyugtató módon a me­gye számos temploma kapta vissza rangját múlt-őrző ér­téke miatt egy-egy települé­sen. Az ötvenes években az osztályharc célpontjaivá vál­tak az egyházi létesítmé­nyek. Sokszáz éves. ezer vihart megállt templomok dacoltak az ideológia förge­tegeivel: a legtöbbjük azért foszladozó külsővel ugyan, meggyötörtén bár. de túlvé­szelte ezt a megpróbáltatást is. Mára mintha a köz- megegyezés napja sütne ki a templomok fölött. A tor­nyok magasságában mester­emberek sürögnek-forognak, kupolák szépülnek, csino- sodnak, egy-egy település arca válik derűsebbé azáltal, hogy a karakterét meghatá­rozó építmény végre ünnep­lő ruhát ölt. — Valóban így van — mondja Bugán Mihály, a megyei tanács elnökhelyet­tese. országgyűlési képvise­lő. — Most kevesebb a pénz, de bizonyítottan több a jó­szándék. Egyébiránt a temp­lomok dolgában én nem va­gyok túlságosan borúlátó. Gyermekkoromban minist- ránsként belülről láthattam falunk templomának állagát. Bízvást állíthatom. hogy nem volt jobb állapotban mint ma. De ugyanez igaz az egész megyére is. Meg­győződésem. hogy a műem- légjellegű építmények kö­zül nem minegyiket a má­sodik világháború óta kezd­te ki az enyészet. És mégis: a felújításra ma kerül pénz. Pedig hát régen az egyház­nak tisztes birtokai voltak, rangos vagyon fölött disz­ponált, mégis hagyott az ál­lamnak tennivalót mára is. Nem baj, örülünk, hogy ad­ni tudunk, de azt se felejt­sük el, hogy a hívek is könnyebben vállalnak terhe­ket. mint korábban, a zsel­lérvilágban. — Jelenleg milyen felújí­tást támogat jelentősebb ösz- szeggel a megyei tanács? — Aki Tiszaszőlősön járt, láthatta, hogy az utóbbi években megújult a refor­mátus templom. Talán nem szerénytelenség, de képvise­lőként magam is közben­jártam ügyében. Vagy ott vannak a tiszaszentimreiek: a templom tornya megsérült, megkerestek hát, hogy va­lamikoron, a háborús idők­ben ők már gyűjtöttek a fel­újításra, de a pénz akkor a hadiözvegyek támogatására kellett. A megyei tanács el­ismerte az állam jogfolyto­nosságát és az összegyűjtött pénzt — amit annak idején pengőben raktak össze a templom rendbetételére — évtizedek múlva forintban fizettük ki nekik. A dolog így természetes, hiszen a megyei tanács tagjai között egyházi személyiségek is vannak, akik szót emelhet­nek. amikor a költségvetés nehéz leckéjét oldjuk meg. Így hát titkaink előttük sincsenek: az idei évben a több mint 4 millió forint ál­lami támogatásból jut a szolnoki belvárosi, a karcagi görög-keleti templom szé­pítésére. Ugyancsak erőnk­höz mérten támogatjuk a tö­rökszentmiklósi református templom rendbetételére — felsőszentgyörgyi római ka­tolikus templom rendbetéte­lét, de többek között Pusz­tamonostoron, Rákóczi fal­ván. Kunhegyesen és Kisúj­szálláson is kapnak támo­gatást az egyházi létesítmé­nyek szépítői az állami költ­ségvetésből. — Például Tiszafüreden harangra is adtak támoga­tást ... — Általában a felújítást szoktuk segíteni, a felszere­lési tárgyakat megveszi az egyház, ám Füreden hiány­zott egy „G” harang, a to­ronynak félágas volt a ze­néje. hát csengjen össze har­móniában, mondtuk — és kaptak rá pénzt. A harmónia ... Az állam és az egyház harmóniája nél­kül a templomokra szánt se­gítőszándék sem csengne össze. így viszont sok he­lyen évtizedes óhaj teljesül. Mint például Kisújszálláson. Nánási Mihály református lelkész a templom felújítá­sának hiteles történetét mondja el. _ A templomunk október 8-án volt kétszázéves. A toronyzászlóra ugyan 1771-es dátum van vésve, de törté­nelmi tény, hogy a templo­mot 1788-ban avatták. A réztorony sisakját 1944-ben lelőtték. Egyesek szerint a szovjetek, de van olyan ta­nú is. aki azt állítja, hogy a visszavonuló németek gyújtógránátja találta telibe a tornyot. A rézborítású to­ronysisakot egy magtár pad­lásán befalaztuk, ám meg tartani az utókor számára nem sikerült. A háború után menten megkezdődött az ér­tékesnek számító hulladékok gyűjtése. Ennek megbízottja két cigányember lett Kisúj­szálláson. ők vetettek sze­met erre a színesfémre. Be kellett adnunk a 17 mázsa hulladékot, hiába mondták a város templom járói, hogy üstöket, rézedényeket adnak helyette ebben a súlyban, el­ment a toronyborítás és oda lett a 6 mázsás repedt ha­rang is. A templom egykor, világítva fénylő tornyát bi­tumennel öntötték be, hogy ne ázzon az épület. Ügy 1955 táján a vörös tégláig levertük a pucolását, aztán most öltöztettük hófehér menyasszonyi díszbe. Adott rá pénzt a tanács, a megye, de a legtöbbet az egyházköz­ség tagjai: özvegyek, nyug­díjasok fillérjeiből raktuk össze. A torony 1971-ben ké­szült el. immár nem rézből, de horganyzott lemezből. A városban a katolikus templom is épül-szépül. Sári Mihály kisiparos vállaltaiéi, hogy a padlástól a pincéig mindent rendbe tesz. Való­ban igényes, szép munkát végeznek a vállalkozók és talán két esztendő múlva, amikor a templom századik évébe fordul, már teljes dí­szében fogadhatja a híveket. A kenderesi református templom különös sorsú épít­ménye megyénknek. Azt mondják a történészek, egy bronzkori dombra épült, majd az alapját egyház ala­pító eleink húzták föl. A 4-es út mellett igazán fi­gyelemfelkeltő látványosság a kalotaszegi " „szoknyába” öltöztetett torony, melyet a Horthy-család álmodott ilyenné. A torony tavasszal hatalmas homokvihart élt át. festése ma is őrzi nyo­mát a szürke förgetegnek, így mindenképp fel kell újí­tani. melyhez pénzt érő ígé­reteket. kapott Kenderes lel­késze. A falu egyébként történel­mi erőtér központjába van: úgy hírlik, itt kívánják majd elhelyezni egykoron a hely szülöttjének, Horthy Miklós kormányzónak földi hamva­it. A faluban ez a szóbe­széd járja — mondván, ha büntetlenül hazatérhetnek élők, miért ne térhetnének haza holtak is? Ha egy község várossá vá­lik, a szépítkezésből nem maradhat ki a templom sem. Jászapátiban, a város szí­vében levő műemlék temp­lom igazán nem lóg ki az urbanizálódó városképből. Szép lett. méltóságteljes, rangjához illő. Földes Meny­hért római katolikus kano­nok büszke is a történelmi épületre. A rendbetétele ugyan milliókat emésztett fel, s jóllehet, ennek csak töredéke volt a tanácsok se­gítsége. de mindenképp jól jött a felújítás időszakában. Jelenleg új plébánia épül a templom szomszédságában, ám arról szó sincs, hogy el­kapkodnák sietség okán a munkát a tanács költségve­tési üzemének dolgozói. De hát, mondják; az isten mal­mai is lassan őrölnek, így az egyház intézményeiben is tü­relemmel kiváriák míg el­készül a „mű”. Címképűnk csontvázzá pusztult templo­ma tipikusnak semmiképp nem mondható. Elhagyták a hívek, miként cserbenhagy­ták korábban iskoláikat, kö­zösségi épületeiket a ta­nyákról. külterületekről be­költözők. Ott. ahol embe­rek élnek — a templomok, egyházi létesítmények is él­nek, s őrzik a múltat, s az üzenetet a jövőnek. Szim­bolizálják a társadalmi meg­békélést, ami alighanem nap­jaink legtöbbet emlegetett kulcsszava. Falágyi Béla A Szabadság — francia festő műve: jel­képes nőalak, egyik kezében a sausculot- tok vörös sapkája, a másikban az Emberi Jogok Nyilatkozata, lábánál a rabszolga­ság bilincsei

Next

/
Thumbnails
Contents