Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1989-06-10 / 135. szám
Szól a harang. Nekik szól, a székieknek. A nők felveszik ünnepi vászoningüket és pendelyüket, a kasmír, színes kockás vagy fekete fersingüket, a fekete klott kötényt, az ingre zsalikeszkenő kerül, arra meg a lajbi vagy az ujjas, csizmájuk fekete boxbör, a lányok haja egy ágba fonva, pirospántlikásan leeresztve, az asszonyok meg a kontvra teszik fekete keszkenőjüket. A férfiak többnyire fekete posztó harisnyába bújnak, lábukon fekete csizma, fehér vászoningükre a legények felnöttesen pásztó ujjast, az idősebbek legényesen lajbit vesznek, tökfedőnek meg ott az elmaradhatatlan, házi készítésű szalmakalap, de aki számol az időjárás bizonytalanságával, fekete báránybőr kucsmáját rakja a fejére. És baktatnak a kavicsos földúton a református templom felé. Ez nem valami újkeletű szokás, divathóbort, és nem demonstráció. Ebben a színmagyar községben a honfoglalás óta élnek így, hordják természetes méltósággal ünnepi és hétköznapi viseletűket ezek a békés, ritkán heveskedő, csendes emberek. Tal^n még a templomba vezető lépteik ritmusa sem változott az évszázadok alatt. Fura egy helye ez a világnak. Kolozsvártól északra, Szamosújvárnál indul el egy út. amely Székre vezet és csak oda. Tovább nincs. Széken nem lehet csak átutazni, Szék csak végcél lehet. Sajnos, egyre inkább rezervátum ebben a megbolygatott térségben. Persze, ők, a székiek a legkevésbé vétkesek azért, hogy az ide látogató úgy nézi, fotózza, filmezi őket, rögzíti magnószalagra a hangúkat, mint kuriózumot, mint dzsungelben a majmokat, s állatkertben a vízilovakat szokás megörökíteni. Ök, a székiek, végzik a dolgukat, élnek úgy, mint mindig hétköznapokon és ünnepeiken, a világgal is meglennének, csak a világ, környezetük nemigen akar meglenni velük. Fura egy fajtája az emberiségnek a széki. A tekintete nyitott, a szája nem. Egymás között még elmotyognak óránként egy-egy szót, ám az ide érkező ülhet velük egy napot, kérdéseire szűkszavú válaszokat kap, s ha saját kezdeményezéséből szól hozzá a széki ember két tőmondatban, már bőbeszédű volt. A beszéd nem az ő műfajuk. De aki táncolni látta őket, aki hallotta muzsikájukat, dalaikat, sok mindent megtudott róluk. Ha volt hozzá lelke. Mert inkább megérezni lehet, mint megérteni, hogy otthon vannak, és mennyire otthon vannak viseletűkben, házukban, táncházukban, a kavicsos úton, az udvaron, a szegényes földön, a határban, a tájban, az egyre ellenségesebbé váló világban. És beszél a szótlanságuk is, mozdulatlanságuk és csodálatos arcuk. Nem lehet nem belefeledkezni a bámészkodásba, melyre ábrázatuk, sorsukról, történelmükről regélő ábrázatuk késztet. A bácsi szeme mély kút, a néni ráncai szédítő labirintusok, a lány arca ballada. S a legényeké? Mi lesz veletek legények? Én most azt olvasom, azt akarom kiolvasni tekintetetekből, hogy elszántak vagytok a maradásra, mindannak folytatására, amit őseitek tettek. Hacsak ki nem húzzák alólatok ezt a kavicsos, szegényes földet, melyen oly biztosan áll a lábatok, mintha össze volna nőve véle. Templomotok harangjának ismerősen csengő, hívó hangjára otthonosan, biztonsággal baktattok a kitaposott utaitokon. Szól a harang. Nekik szól, a székieknek. És most már érettük is ... Molnár H. Lajos
