Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1989-06-06 / 131. szám
^ÉPLAP 1989. JÚNIUS 6. Épületes lehetőség Karcagon Eladó egy emelet Igény volna, csak pénz nincs Karcag főterének egyik végében, szemben a református templommal egy vöröstéglás, vadonatúj épület — az Országos Kereskedelmi és Hitelbank Rt. helyi székháza — szépen simul a környezetbe. Szinte vonzza a tekintetet, s már-már olyan érzése támad az embernek, mintha valamiféle szimbiózisban élne a szomszédos házakkal. Kísérőm, Vincze Sándor, a kivitelező vállalat, a SZOTÉV Ipari és Építőipari Részvénytársaságának elnök-ügyvezető igazgatója lelkes szavakkal meózza a látványt. — Ezt a munkát versenytárgyaláson nyerjük el — meséli. miközben körbesétáljuk a házat — és az első kapavágásokat 1987 őszén tettük meg, az idén május 25-én pedig megtörtént az épület hiánymentes műszaki átadása is. Tehát mi már csak vendégként vagyunk itt. A kivitelezési munkákat tulajdonképpen a SZOTÉV kezdte el —, de tavaly decemberben a vállalatnál komoly szervezeti változások történtek, akkor alakult meg a részvénytársaság is — s így mi úgymond átvállaltuk ezt a munkát. Hát, mit mondjak, nem volt könnyű dolgunk, ugyanis ennél az épületnél a legapróbb részletekig mindent megterveztek. Például még azt is kikötötték, hogy a világítótestek burái csak fóliázott üvegek lehetnek, amelyek viszont importból származnak, s csupán azokra háromnegyedévet kellett várnunk. A banknak csak két szint kell Szabó Sándor igazgató kérésünkre végigkalauzol a helyiségeken. Az épületben csend és nyugalom honol. Végigjárjuk a helyiségeket, betekintünk mindenhová, majd a félig-meddig berendezett igazgatói irodában kötünk ki. Szabó Sándor egy rövid történeti áttekintésre is vállalkozik: — A régi székházunkat valamikor az 1920-as években építették, s 1951-ben alakították át a Magyar Nemzeti Bank akkori, viszonylag szerényebb igényei szerint. Azóta viszont változtak a banktetíhnikai előírások, s az épületet kinőttük. Tulajdonképpen az új székház megépítésének legnyomósabb oka az volt, ihogy a régi épületet bankbiztonsági szempontból tovább alakítgatni már nem lehetett, vagy ha igen, akkor meg többe került volna, mintha újat építünk. Mi azt kértük a tanácstól, hogy a telek lehetőleg a központban, közművesített területen, szóval olyan helyen legyen, amely a banknak és a városnak is megfelel. Itt korábban régi, rogyadozó családi házak voltak, s ezek szanálása látszott a legolcsóbb megoldásnak arra, hogy ezen a helyen egy 900 négyzetméteres, háromszintes épület álljon. Noha mi már előtte láttuk, tudtuk, hogy . a banknak elég lesz a két szint, vagyis 600 négyzetméter, de éppen amiatt, hogy ez a létesítmény a városképbe szépen illeszkedjen — hisz műemlékjellegű épületek fogják közre — mindenképpen háromszintesre kellett építeni. A tervek elkészítésére a városi tanácscsal közösen felkértük a Budapesti Városépítő Tervező Intézetet, a BVVÁTI-t és ott papírra is álmodták az épületet úgy, ahogy az most itt látható. De ugye — mint ahogy már említettem, nekünk csak két szint kellett, s akkor egyeztünk meg a tanáccsal — mivel kezdetben a harmadik szint vagyis a második emelet beépítésére nem jelentkezett senki — és ők vállalták, hogy tőkéstársként beszállnak az építkezésbe, s a 36 millió forint — ennyibe került ez a beruházás — egyharmadát is állják, s majd menetközben találnak rá vevőt. De ha jól tudom ez még a mai napig sem sikerült. Mi viszont hamarosan itt fogadjuk már az ügyfeleinket. De, hogy mi lesz a második emelet sorsa, — amely egyébként teljesen független tőlünk, hisz máshol van a bejárata is — erre felvetésére a tanácsnál biztos többet tudnak mondani. Jól döntött a tanács? Megfogadom a bankigazgató tanácsát, s pár perc múltán már Bársonyné Kun Ilonának, a városi tanács városfejlesztési és gazdálkodási osztályvezetőjének irodájában ülök. — Végső soron egy régi beruházásról van szó — kínál hellyel — hisz már 1984- ben felmerült a gondolat, hogy ide egy új 'bankszékház kellene. Ez azt jelenti, hogy mi már abban az időben tárgyalásokat kezdtünk különböző szervezetekkel annak érdekében, hogy a szóban forgó épület harmadik szintjét eladjuk, vagy bármilyen más formában, mondjuk bérlet útján, hasznosítjuk. Nézze, az igaz, hogy következetesen ragaszkodtunk ahhoz, hogy az épület háromszintes legyen, hisz a rendezési tervekben is így szerepelt, arról már nem is beszélve, hogy városépítészeti szempontból oda magasabb, vagy alacsonyabb létesítményt építeni badarság lett volna. Tehát a harmadik szintet meg kellett csinálni. Ugyanakkor pedig itt a tanácsnál több szervnek volt és van olyan kérelme, miszerint szeretnének ott, vagy máshol a városban helyet kapni, mivel nem éppen rózsás körülmények között dolgoznak. A kezdet kezdetén sorozatos tárgyalásokat folytattunk például a MÜSZI-vel, a takarékszövetkezettel, meg több olyan céggel, amelyek a banki tevékenységet nem zavarják, fgv az előzetes tárgyalások alap- | ján —, amelyek bíztatóan indultak — úgy döntöttünk, hogy elkezdjük a beruházást, függetlenül attól, hogy nekünk csak a bankkal volt szerződésünk, mert úgy gondoltuk, hogy mire kulcsrakész lesz az épület, találunk egy vállalatot, intézményt a harmadik szint hasznosítására is. Időközben sajnos viszszaléptek a partnerek, s így a legfelső emelet a mai napig tanácsi beruházás maradt. Fölmerült az a kézenfekvőnek látszó megoldás is, hogy bérbeadjuk a második emeletet, s ott kapott volna helyet a Vöröskereszt, a HNF városi szervezete, a Földhivatal helyi kirendeltsége és a Munkaerő Szolgálati Iroda. Az utóbbi kivételével mind itt van a tanács épületében elhelyezve áldatlan körülmények között. Nem véletlenül fogalmaztam feltételes módban, mivel egy HNF ülésen nemrégiben szóba került, hogy ők úgymond egy presztízsberuházásba — mivel egyrészt a történelmi városrészbe illeszkedő épületről van szó, amely igényesebb, mint egy dobozház — nem költöznek bele. Emiatt jelentkezett egy újabb gond, s a tanács úgy foglalt állást, hogy ismét meg kell próbálni a szóban forgó épületrész értékesítését, s ha mégsem sikerül, akkor marad a bérlet útján való hasznosítás. Hát most itt tartunk — tárja szét a karját beszélgetőtársam, és még hozzáteszi: — Nem mentségként mondom, de ha 1984-ben mi nem vállaljuk a rizikót, akkor vesztettünk volna egy valóban szép épületet, amivel végső soron a város gazdagodott, de a banknak sem lenne új székháza, ugyanakkor a fölszabaduló régi banképületben meg üzleteket helyezhetünk el. Miért fordítottak hátat az érdeklődők Szokatlan kudarc, ha egyáltalán annak nevezhető ez az eset. Hiszen eddig jóformán csak akkor hallhattunk hasonlókról, ha baj volt a minőséggel. Itt viszont nem ezért fordítottak hátat az érdeklődők, hisz a kivitelező valóban jó munkát végzett. Ebben a kérdésben nincsenek viták. Tény, hogy egyegy új épületre való vásárlói reagálást nehéz minden ízében évekre előre jelezni. Különösen mostanában, mert 1984 óta a magyar gazdaságban olyan változások történtek, amilyenekre senki sem gondolt. Hisz ma sok vállalatnak hiába volna szüksége ilyen létesítményre, nem tudja megvenni, mert n:ncs rá pénze. Sokkal inkább ez az akadálya az értékesítésnek, illetve a bérbeadásnak és nem az. hogy presztízsberuházásról van-e szó, vagy sem. Nagy Tibor Verseny és divat Hippi apacs Bizonyára sokan látták a népszerű Charles Bronson egyik filmjét, aminek az volt a címe, hogy: Chato földje. Bronson ebben a „moziban” egy indiánt játszott, ha jól emlékszem egy apacsot, aki úgy gondolta, hogy az emberi egyenjogúság oltárán kiirtja az őt üldöző kis pogromkülönítményt. A szimpatikus Bronson a klasszikus indián filmektől eltérően, ebben az alkotásban nem harci színekben és tollas fejdíszben szerepelt, hanem csaknem európai öltözéknek minősülő nadrágban, és zakóban. Igaz, a ruhája néhol darabokban lógott rajta, dehát istenem: az akkori indiándivatot így legalább sejtetni engedte, mondhatni stilizált törzsfőnöki külsőt kölcsönözve a művésznek. Mert képzeljék csak el. A harci színekben pompázó, nem egyszer vérszomjasnak lefestett indiánok számunkra riasztó külseje, a saját divatjuk alapján, nekik hétköznapi dolog. Viszont elképzelem Bronsont, amint például amolyan „telesportos” bordóban megjelenik békepipát szívni. Hát nem jogos, ha azt mondaná a törzsfőnöke, hogy ő egy hippi? Pardon ... hippi apacs. a kis „gézen grúz” Kiváló barátom, aki még a glasznoszty előtt végzett a Szovjetunióban, és ott lett mérnök, elmesélte nekem, hogy az alatt a néhány év alatt, amit kint töltött, nem mulasztotta el megnézni a kontinensnyi ország — ahogy ő mondta — belső köztársaságait sem. Ahhoz az élményéhez képest, amit egyszer egv ilyen kirándulása során szerzett, például a mai Karabah-konfliktus — őt idézve — éppen csak egy „garden-party”, stílusosan egy sztyepanakerti-törpe lehet. E mostani kis történet a grúzokkal és az örményekUj felüljáró Kaposváron Kaposvár lakóinak közlekedését segíti, könnyíti az új gyalogos felüljáró, amely 90 méteres hosszúságával a közutat és a több vágány ú vasútvonalat íveli át. A száz méter hosszú spirál alakú feljárókon könnyen közlekedhet nck a mozgássérültek és a babakocsival közlekedők is, mert az emelkedési magasság egy méteren belül csak hét centiméter. Az új felüljáró harminchét millió forintos költséggel a régi helyén épült fel. (MTI fotó: Kálmándy Ferenc) „Gáz van” a gázcsövek körül Hitetlenkedve nézegetem azt. a rozsdamarta valamit, amely valaha vascső volt. Egy szépen érett sajtnak ugyan díszére válna az a sok-sok lyuk, amely köröskörül e cső oldalát csúfítja, de vascső esetében a rozsdamarta lyukak korántsem esztétikusak, ha pedig ennek a csőnek történetesen az a dolga, hogy benne földgáz folyjék, akkor egyenesen riasztóak. Márpedig e cső nemrég még gázvezetékként üzemelt. Marjas Kornél, a TIGÁZ Szolnoki Üzemigazgatóságának vezetője, aki a rozsdarágta csőroncsot egyfajta mementóként szobájában őrzi, határozottan állítja, hogv gázvezetékként is ilyen tömérdek lyuk éktelenkedett csövünk oldalán, mint jelenleg. — Ezt a gázvezetéket valamikor 27 évvel ezelőtt fektették le a földbe. Azóta a korrózió ilyen mintásra rágta. Már csak a körülötte lévő földréteg tartotta össze. Sajnos sok helyen találhatnánk még Szolnokon ennyire elrozsdásodott vezetéket. — Mi az oka annak, hogy a vezetékes gázszolgáltatás első éveiből származó, mára már enyhén szólva életveszélyessé vált gázcsöveket a mai napig sem tudták kicserélni? — A jelenlegi gazdasági szabályozók alapján a beruházási célú pénzünkből végezhetjük a vezetékhálózat rekonstrukcióját. A TIGÁZ- nak ilyen célra mintegy 350 millió forintra lenne szüksége, önmagában a szolnoki vezetékrendszer legöregebb szakaszainak felújítása is 20 —25 millió forintba kerülne. Ezzel szemben az idén mindössze 9 millió forintja van a vállalatnak rekonstrukcióra. A jelenlegi árstruktúrában óriási veszteséget okoz a PB- gáz értékesítése, a lakosság számára szolgáltatott földgáz minden köbméterén hetven fillér a veszteségünk. Ezért ilyen kevés a beruházásra fordítható összeg. Ugyanakkor a hálózat fenntartására a szolnoki üzemigazgatóságnak az idén 12 millió forint áll rendelkezésére. Ebből jutna a rekonstrukciós célokra is, de ezt a pénzügyi szabályok nem teszik lehetővé. — Manapság ritka, hogy a nehézségekre hivatkozva valaki nem több pénzt, állami támogatást vagy áremelést sürget hanem csak a pénzügyi szabályozók módosítását. Tehát az előírások megváltoztatása is javíthatna az elöregedett gázvezetékek körül kialakult áldatlan állapoton? — Véleményem szerint igen. A fenntartási és fejlesztési költségek szigorú elkülönítése miatt, ha egyik oldalon marad pénz, azt elveszik, a másik feladatra pedig nem jut elég. Pedig a biztonságos gázszolgáltatás követelményeinek megfelelő vezetékrendszer kiépítése lenne a cél. — Ha ennyire lepusztult a gázvezetékhálózat jelentős része, akkor lehet, hogy ketyegő pokolgépek felett járunk-kelünk nap mint naP Szolnokon? — Ilyen nagy veszély azért nincs. De a gázt nem lehet kiszámítani, az nagyon jól tudja a fizikát, mi pedig csak próbáljuk követni a terjedési útját. Erre persze megfelelő eszközeink vannak. Szerencsére az elmúlt évben nagyon jó minőségű, gázszivárgást. ellenőrző berendezéseket tudtunk beszerezni. Folyamatosan vizsgáljuk a hálózat állapotát, ahol szivárgást észlelünk, rögtön elhárítjuk. Sokszor bosszankodunk a hol itt, hol ott feltúrt utcák, járdák miatt. Azt a rozsdamarta csőmatuzsálemet látva azonban csak örülni lehetne. ha mihamarabb mindenütt munkagödrökkel találkozhatnánk, ahol ilyen fenyegetően elöregedett gázvezetékek lapulnak a föld mélyén. Vajda Jenő kel kapcsolatos, akik között — barátom szerint — igazából csak egyetlen egy dologban van nézeteltérés. Ha vesszük az alkoholt, akkor az a híresztelés nem koholt, hogy minden torzsalkodás hátterében valójában a „konyakháború” áll, ez szítja a viszályt. Mert addig, amíg az európai ember számára egyaránt kellemes az örmény és a grúz konyak is, addig az ott szembenálló felek, miután jelentőségteljes mennyiséget fogyasztottak saját itókájukból, a poharat a másik fél borpárlatában mossák el. S ezt követi egy rituális mozdulat, ami körülbelül olyan, mint amikor a római gladiátorokra kimondták a halálos ítéletet, azaz a hüvelykujját a föld felé fordító patrícius megpecsételte a vesztes küzdő sorsát. A mozdulat tehát hasonló, csak itt a hüvelykujj helyett a pohár jut szerephez, aminek tartalmát fordítják a föld felé, megvető pillantások kíséretében. A hagyományok diktálta szertartást azonban egyszer megzavarta egy rendbontó grúz. Miután elmosogatta poharát az örmény konyakban gondolt egyet, s egy hörpintésset felhajtotta a „mosogatóiét”. Finn „ugor” A finnek kitűnőek az ugrósportokban, s rendszeresen szerveznek is ugróversenyeket. Talán ezért is alakult ki a rokonságunkat is jelentő közös eredetünk megnevezésére a „finnugor” jelző, mivel a legtöbb finn egyben ugor is. Igaz, nálunk az ugor kicsinyítő képzős, tájnyelvi változata, az „ugorka” is elterjedt, amit sokan helytelenül egy bizonyos üveges savanyúsággal azonosítanak. De ugorjunk a mába. A most következő kis történet nem kevés tanulsággal szolgál. Talán a helsinki olimpia óta nem született olyan világraszóló eredmény a finneknél, mint azon az ugróversenven amiről a következőkben szó lesz. Igaz, ez az ugróversen.v nem stadionban zajlott, hanem az ezer tó országának egyik kis falujában, ahol tizenéves suhancok abban mérték össze a tudásukat, hogy a települést kettészelő patakot ki tudja keresztülugrani. Ahogy a mesebeli királykisasszony kezére pályázók is rendre kudarcot vallanak, ugyanúgy nem akadt egyetlen egy kísérletező sem, aki ne mártózott volna meg — akarata ellenére — a patak hűs habjaiban. Már-már úgy látszott, elmarad a siker, amikor megérkezett a prosztatájával még szinte frissen műtött, 73 éves Pepponen apó. A suhancok jót röhögtek, amint az öreg odaállt a partra, és csak úgy helyből méregette a tátávolságot. miközben ruganyos térdhajlításokat végzett. Majd amikor a hangulat a tetőfokára hágott, akkor egyetlen lendülettel „átrepült" a túlsó partra. S vajon önök tudják-e, hogy neki miért sikerülhetett? Mert divatos, fröcsitalpú, Tisza cipőt hordott. Szilas Péter
