Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1989-06-24 / 146. szám
1989. JÚNIUS 24. Irodalom, művészet 9 Dienes Eszter: 1989. június 16. Erre várt bennünk a sírás ezért gyűltek a szavak ezért súgtuk, bogy „Segíts... ! ” ezért mondtuk, hogy „Maradj!” .. . és tűz és szél és utak szája futózöld és felpuffadt sárga - egy túlérett nyár és benne az Isten elrontott teste Erre várt bennünk a sírás ezért gyűltek a szavak ezért súgtuk, hogy „Segíts. .. ! ” ezért mondtuk, hogy „Maradj!” Aztán a park novembere kiitta mind a színeket s hagyott csak hulló sárgát elszégyellt vörhenyest Erdők vérképe szárad varjakat számlál a türelem Erre várt bennünk a sírás ezért gyűltek a szavak ezért súgtuk, hogy „Segíts... I ” ezért mondtuk, hogy „Maradj!” Bertók László: Ottállunk,hogy se be, se ki Ez nem szövetség csak szövet se képzője se céljai s mint a szakadt köpönyeget ki se kell már fordítani ennyit akartam mondani közönségesen mintha egy verset folytatna valaki mert vitatkozni nem lehet de kerestem a rímeket s te sem tudtál veszíteni s mikor az eső megeredt ott álltunk hogy se be se ki hát mért az a bűnös aki megint a markába nevet? Bényei József: Schumann Drezdába mennék Lipcse iszonyú Minden fa mögött árnyék ácsorog Es dőlnek dőlnek lépteimre lassan Az elmebeteg rácsos házsorok Drezda tágas Tornyai mögül A megszállott és vad Wagnerre látni Drezdába vitték S árva álmait Összetörték az őrület fugái Huh István: Szabadulni vágyom Ülök és már nincs erőm megvakarni a hátam Semmivé váltan Ülök és már nem tudok többé Meg se mozdulni soha Mert részegeit a földre Néhány ostoba somra utalt volna, váltamra kaptam hátizsákomat, feleségemmel megcsókultuk egymást, könnyek nélkül búcsúztunk, a gyerekek fel sem ébredtek. Kényelmesen elhelyezkedtem a svéd diplomatarendszámú autó hátsó ülésen, és vártam, hogy Zoltán elmondja további teendőimet. Ehelyett szótlanul ült, cigarettájának parazsa idegesen vibrált a sötétben. — Lassíts! — Súgta a „sofőrünknek” fojtottan, alig fél kilométer után. Körülbelül ötven méterre előttünk egyenruhás alakok egy földön heverő civilt fogtak közre, és rugdosták. Amint észrevették leállított motorral guruló kocsinkat, fegyvereiket ránk szegezve megállítottak bennünket, dühösen hadonásztak és kiabáltak. Zoltán kiszállt, átnyújtotta iratainkat, néha a katonák felé bökött egy-két szót németül, különben fensőségesen néma maradt. Az igazoltatás! hercehurca alatt összeszereltem gépfegyveremet, letekertem az ablakot, mire egy csőtorkolat rögtön szembefordult velem. — Was ist das? — szóltam ki „hanyagul”, és már lőttem is. A lövedékek zajának elhaltával érezni kezdtem, hogy testem kellemetlenül nyirkossá vált, nyelvem és szájpadlásom szárazon reszelik egymást. Csak ezután döbbentem rá, nincs nyitva a szemem ki tudja mióta lövöldöztem vaktában ... felnéztem. A három nyilas hullája mellett megpillantottam a kissé meglepődötten tébláboló Zoltánt, továbbvándoroltatva tekintetem, a Duna másik oldalán a gyenge holdfénnyel keretezett Országházat láttam ...” Valaki hozzáért a karomhoz, aztán még egyszer, sürgetőleg ... Rövidhajú, erős testalkatú, egyszerű, sötét öltönyt viselő férfi állt előttem. Igazolványt dugott, nem tolakodóan, az orrom alá, belügy, elkérte a személyimet — feltűnően hosszúra nyúlhatott ácsorgásom az ország első házának közelében —, szakszerűen átpörgette újjai között a lapokat, majd visszatérve az első oldalpárra, ismét összehasonlított a fényképemmel, és elkezdte kikérdezni az adataimat. — Hogy hívják? — Matúz Gábor. — Mikor született? — 1963... bban a pillanatban, amint Juliska kinyitotta az ajtaját, a szomszédasszony már ott termett a küszöbön. — Hallja, ha nem ad túl a macskáin, én pusztítom el mind a kettőt! A szürke az elébb beugrott a konyhaablakon, és kis híja, hogy le nem verte a tejesJábasról a fedőt! Ha észre nem veszem, még belenyal a tejbe, és önthetem ki az egészet, mert elmocskolva nem adhatok belőle az unokámnak! Juliska kihúzta tömzsi alakját, kerek arca kipirult, szájából dühösen és gyakorlottan törtek elő a káromiló szavak: — Még hogy elpusztítja a macskáimat! Ilyet ki ne ejtsen a lepcses száján, maga gyilkos! Mit rágalmazza az én cirmosomat! Nem megy az be sehová, utál az mindenkit, csakis énhozám húz! — De bizony ő volt! Itt váljak kővé állóhelyemben, ha nem mondtam igazat! — Akkor ott állhat ítéletnapig a küszöbön. Hogy az ég szakadna le az ilyen gonoszra. Mindig az én macskáimmal van baja, maga vén boszorkány! — Az, aki mondja! — vágta rá a szomszédasszony. Már a végső erőfeszítéssel kiabált, akár a kifulladóban lévő motor. Patkóné áthajolt az emeleti függőfolyosó korlátján, letekintett az udvarra, és megváltozott, szívéből fakadt kedveskedő hangon rákezdte: — Cilikéin, Muoikám! Gyertek haza, a gazdi már nagyon vár benneteket. Elkészítette a finom papit, gyertek ide hozzám, aranyoskáim! A hívásra valahonnan, láthatatlan rejtekhelyről két macska, egy szürke-cirmos, meg egy feketefoltos fehér került elő. Az egyik mindjárt neki ind ólt a lépcsőnek, a másik, gerincét behorpasztva és lábait előre feszítve előbb nagyot nyújtózott. Patkóné két kezét széttárva hajolt le, és a korábban érkező cirmost széles, domború mellére ölelte: — Itt vagy, szépségem? — kérdezte lágy gügyögéssel. — Kívánod a papit? Jaj, te mindenem! Lenézett a tarkára, amelyik felemelt farokkal a bokái körül tekergőzött: — Jól van, jól, Muciikám, látom ■te is megjöttél! A szomszédasszonyhoz fordult, aki gúnyosan félregörbített szájjal nézett rá: — Ha nem vak, láthatja, hogy lentről jött fel mind a kettő! Ügy kell ezeknek a maga büdös konyhája, meg teje, mint nekem a betegség. — Ki bír a maga pocsék szájával! — hördült fel a szomszédasszony. Mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót, indulata maradék erejével még visszaszólt: — Akárhogy is védi azt a kihizlalt dögöt, azt a szürkét, mégis ő ugrott be a konyhámba! Juliska, mellén a cirmossal, bement a lakásba, a tarka szorosan a lábánál, felemelt farokkal követte. Odabenn az ura a nyitott szekrénynél állt, frissen vasalt nadrágot, tiszta inget vett elő. — Mit vigyorogsz, mit bámulsz rám! — hördült fel az asszony. Kigyulladt arcát odadörzsölte a macska gömbölyű fejéhez, és puhán suttogta a fülébe: — Ne félj, nem bánthat senki, itt vagyok, megvédelek! — Tálald az ebédet! — szólalt meg parancsoló hangon Patkó. — De mosd meg a kezedet, mert nem állhatom a tányéron a macskaszagot. — Fogd be a szádat — mondta Juliska, de megfordult, engedelmesen kiment a konyhába, és a padlóra engedte a cirmost. Megmosta szappannal a kezét, de előbb mind a két macskát megsimogatta, miközben vigasztalón suttogott: — Csak egy kis türelemmel legyetek drágáim, amíg annak a bitangnak odalököm az ebédet. Azután ti is megkapjátok a finom papit. A gáz lángjára húzta a lábasokat, s amikor az étel rotyogni kezdett, beszólt a szobába: — Falhatsz, ha kedved van hozzá. A széles vállú zömök férfi nem szólalt meg, kijött a konyhába, vá-Bihari Klára: A macskák rakozó testtartással odaült az asztalhoz, jobbkezében a készenlétben tartott kanállal. Az asszony még mindig nem tudta megszokni, hogy a düh szavaira nem hasonló düh válaszol, s a fölényes hallgatástól még jobban felíngerélve nagy lendülettel elkapta az ura elől a tányért, hogy belemérje ■» levest. — A főztöm az kell, az én kosztomon hízol, te hóhér. — Elhallgass! — szólt rá indulat nélkül, de keményen Patkó. Juliska a hangból megérezte, hogy az urát inkább untatják, mint sértik az ő ki fakadósai, s ettől még mérgesebb lett. — Egyél csak, töltsd meg a bendődet, hizlald meg, az én fűztőmtől lett sűrű a véred. Patkó nyugodtan, tempósan evett. Hideg pillantását egyszeregyszer a feleségére vetette, aki tüntetőén a sarokba, a zsámolyra ült. Hosszú ideje így jelezte, hogy azzal, aki ágyát az ő ágya mellől az ellenkező falhoz húzta — ő nem eszik közös asztalnál. Ebéd után, míg felesége a macskáit etette, Patkó gondosan átöltözött. Amióta- a vasutas-egyenruhát levetette, még többet adott magára, mint addig. Juliska hol a macskáihoz beszélve, hol szitkokat mormolva figyelte minden mozdulatát, hogy abból a fájdalomtól, amit ez a készülődés Okozott neki, valami önkínzó vággyal semmit ne veszítsen el. Amikor az ajtó becsukódott a férfi mögött, az asszony a lefetyelő macskák fölé hajolt: — Láttátok ezt, drágáim, láttátok? Megint elment hazulról. Megy a macájához, hogy az Isten verje meg vele együtt! — A hangja ismét lágy lett és kedveskedő: — Ízlett a húsika, meg a tejecske? Csak fogyasszátok kedvetekre, van még a lábasban elegendő. — A nyitott konyhából az előszoba csukott ajtajára nézett: — Szégyentelen vén ember, nem restell a más felesége után koslatni! Még most, hatvannégy éves korában is hajtja az a rossz vére! — S mert a tarka macska felnézett rá, a hangja meglágyult, panaszos lett: — Nem kell a vén semmirekellőnek a gazdi, én csak arra vagyok jó neki, hogy megfőzzem az ételt, takarítsak, mossak rá, mert kényes a nyomorult, megköveteli mindenben a legjobbat. Jaj, hogy nézel rám avval a szép szemeddel aranyom, mindjárt kicsordul a könnyem! Á mélyből éles hang sivított fet: — Patkóné, Patkóné! Az egyik macskája megint itthagyta a névjegyét az ajtóm előtt. Tudja meg, ezután mérget hintek a lábtörlőre, hadd pusztuljon el az a rohadt állat! Juliska olyan fürgén ugrott ki a körfolyosóra, mint rugós bicska a tokjából. Pirosra gyulladt arccal hajolt át a korláton: — összefogtak maguk én ellenem mind itt a házban, azért vádolják minduntalan a macskáimat. Jól vannak azok szoktatva, nem piszkolnak oda sehová. Ha bántani meri valamelyiket, nem viszi el szárazon. Az első lélegzetvételnyi szünetnél a földszinti asszony felkiáltott. — Hallja, fogja be azt a csúnya száját! — Fogja be maiga, de hamar, amíg rá nem tenyerelek! — Lesz csend mindjárt! — dörrent közbe egy vastag férfihang. Juliska visszatért a konyháiba. Megint leült a zsámolyra, s a következő pillanatban a cirmos otthonosan elhelyezkedett a könyöke hajlatában. Testének puha melege megint panaszos kedvet támasztott benne: — Hát idejössz hozzám, vigasztalni akarsz, te kis kedves. Meg a cukros kis testvéred is, figyeld csak, hogy néz rám! Az asszony felváltva simogatta az ölében szunyókáló, meg a lábszáránál doromboló macskát. Arra a néhány évvel korábbi napra gondolt, amikor mély megbántóttságtól táplált veszekedései után, amelyeket az ura új, felvett szokása szerint közömbös hallgatással tűrt, vagy egy-egy durva szóval végül is 'beléfojtott — megszületett az egyoldalú egyezmény. — Elhallgass! — rivallt rá azon az el nem felejthető napon Patkó. — Amiatt a nő miatt többet ne piszkálj, azt ajánlom. Te úgyse tudod azt nyújtani nekem, amit ő. Megcsúnyultáil, megvénültél, tudod jól. Ha mosol, főzöl, takarítasz rám, akkor nem hagylak el. Juliska beletörődött az előállott helyzetbe. Negyvenévi szövőgyára munka után dagadt lábaival, emelkedő áraktól fogyó nyugdíjával, gyermekek, közeli rokonok, lakás nélkül nem tehetett egyebet. Estefelé Patkónénak eszébe jutott önként vállalt, mindennapi kötelessége. Háziruhájában, kezében kis csomaggal haladt végig a folyosón, s ment lefelé a lépcsőn. Az utcán vagy kétszáz méter után megállt egy lebontott ház telkének kerítése előtt. Hívogató, kedvesen csalogató szavaira a palánk alól sovány fekete macska bújt ki. Lehasalt a földre azzal a tartással, amelyen látszott, hogy éppen anyira kész a menekülő hátrálásra, minit az óvatos barátkozásra. — Ne félj tőlem, te szegény árva. Papit hoztam neked ebben a zacskóban — mondta Patkóné. — Itt van ni, a vacsorád. Hogy az Isten büntesse meg azokat, . akik kegyetlenül elzavartak. Ne félj tőlem, láthatod, hogy én javadat akarom. Egyél, szegény kis nyomorult, egyél. _______ uliska egyideig mozdulatlanul figyelte a húscafatokat körülszaglászó, majd mohón nyeldeklő állatot, aztán nehézkes járásával elindult visszafelé. A ház kapualjában ott találta a maga két macskáját, egyikük a szemetes tartály mögül bújt elő. Folytonosan hízelgő-becéző szavakkal hívogatta őket, elindult velük felfelé a lépcsőn.
