Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1989-06-24 / 146. szám

8 1989. JUNIUS 24 irodalom» művészet Zelei Attila^ Galambposta Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Magyar Nemzeti Galéria Aranyleltár című, a vidéki múzeumok kincseit be­mutató kiállításának anyagából válogattuk. Kiss Benedek: Zápor alá régen álltam Zápor alá régen álltam, verne bágyadó szemembe; levetkőzve meztelenre verje .fejem, mellem váltam. Zápor alatt sokat álltam, szálltam csattogó szelekkel; hangom csattant mennykövekkel, tócsák vizén tapicskáltam. Homok itta az ég könnyét, szőlőlevelek suhogtak — nem terem sehol maholnap olyan borúlátó, friss ég! levetkőznék meztelenre, verje eső mellem, váltam, Zápor alá régen álltam, verne bágyadó szemembe. Futok-e még záporokban, két karom kitúrva szárnyként? Szelekkel csattogva szállnék — de az én nyaram már hot van? Fiam röpköd szemem rétjén, ő csattog füttyös szelekkel. Játsszon már ő mennykövekkel, álljon ő záporba, mint én! Szenti Ernő: Örökléttel a hátam mögött Egyfélidös örökléttei a hátam mögött Még soha nem írtam verset Gördülékennyé váltak meditációim A kint és a bent ikerterét Uralja egy és bszthatatlan látásom Tartózkodom a kimondhatatlan túlzásaitól Osztozik lélegzésem sorsában a levegő Teljesítette tervét tevékeny másságom A testemben elrejtett prök körforgás Nem bocsátkozhat ismétlésekbe Matúz Gábor: Ars poetica endvai néni a ma­gos konyhaszéken ült. Kenyeret evett, és egy széles öblű kék pettyes csészéből forralt tejet ivott hozzá. Ez volt a reggelije. A fél li­ter tej nagyobbik fele még a tűz­helyen gőzölgött. Meleg illata be­töltötte a konyhát. Ebédet csinál belőle. Vagy vacsorát. Tejbegrízt fahéjjal, vagy krumplifőzeléket habarékkal. A fehér tejeszacskó ott száradt a kopott zománcú fa­likút csapján, tisztára mosva. Né­ha teli tömte tollal, mint egy ap­ró babapárnát, és elsüllyesztette a sötét kapualjban álló nagy szürke kukák mélyén. Többnyire tésztákat evett. Tú­róval, mákkal, lekvárral. Olykor egy-egy kis krumplit, főzeléket. De legjobban mégis a húst szeret­te. A gyenge húst pörköltnek. Ke­vés zsírral, hagymával, papriká­val — öregecske, válogatós volt a gyomra is: hetven éves, de már négy napja nem jutott hozzá. Letakarította a kockás terítővei borított konyhaasztalt. A csészét, a tányérkát a kék mosogatótálba tette. A kenyér rágóhéját, meg a tegnapról megmaradt szikkadt szeletkéket gondosan összeaprítot.­­ta. Kivett egyet a kredencben gyűjtögetett tejeszacskók közül és beles öpörte. Kicsivel mindig több kenyeret vett, mint amire szüksége volt. Délelőttönként sétálni ment a kö­zöli parkba. Elüldögélt a nagy bo­kor mögött a pirosra festett pad sarkán. Ejnézegette a homokban játszó gyerekeket, s közben a ke­nyérdarabkákat szétszórta a ga­lamboknak. Azok meg jöttek éhe­sen, csapatostul, nagy számysuho­­gással. Mintha angyalok serege érkezne. Gyakran álmodta, hogy egy­szer, ha meghal, nagy szárnysuho­gással galambok ereszkednek le érte az égből. Szürkék, veresek, tarkák, riadt szeműek. De innen sose álmodta tovább. Valami ko­nok ellenkezés megakadályozta benne. Szeretett élni. Szerette, ahogy felkél a Nap. Ahogy az utcák, a parkok megtelnek fénnyel és me­leggel. A fák zöldellnek. A fiatal pázsit buján nyújtózik el a bok­rok alatt. Az emberek jönnek­­mennek. A gyerekek felnőnek, ki­­csinosodnak. A csivitelő lánykák meghasasodnak. Tele lesznek gonddal, aggodalommal. Mint Szó­kéné is, a szomszéd fiatalasszony­ka. A függőfolyosó visszhangzott a két gyereke kiabálásától. Talán éppen vásárolni indultak. A na­gyobbik kislány megkapaszkodott az ő nyitott ablakának párkányán. Két szép gesztenyebarna szeme bemosolygott rá. — Szia, néni! Apró kezében a rongybaba, amit még ő adott neki. Kicsit már ki­fakult, elkoszolódott, és fél oldal­ra lógott a feje, de ki nem adta a kezéből. Régen ilyeneket csinált a kézműipari vállalatnak, össze­varrta, kitömte, filléreket keresett rajta. Bohócokat, nagyszemű lin­­csibabákat, később esetlen, kajla állatfigurákat, ahogy a divat vál­tozott. Ennek a nyugdíjából élt. Fizette a lakást, villanyt, fűtést, házmestert. Volt még néhány be­lőlük a férje ágyán. Az unokák­nak tette el valamikor. De a fia meghalt. A lányáról meg évek óta nem hallott semmit. Kanadá­ban élt. Ahogy legutóbbi levelei egyikében írta: az ötvenedik és hetvenedik szélességi fok között szaladgált a boldogsága után. Odament a gyerekhez. Apró pi­sze orrához nyomta az orrát. Cso­dára hiányoztak az ilyen meleg gesztusok. Amíg a férje élt, még jutott belőle. Mert kedves, érzé­keny, talán túlon-túl is érzékeny ember volt a férje. Itt dolgozott a Postánál. Könyökvédős hivatal­nok, aki mindig nagyon igyeke­* A Központi Sajtószolgálat 1987. évi pályázatán nak III. díjas al­kotása tárca-kategóriában. zett, sokat idegeskedett, de mint­ha a pénzt sose körülötte oszto­gatták volna. Egy évet se élvezett a nyugdíjából. A gyerek fintorogva ráncolta össze az orrát és hátralépett. — Neked krumpliorrod van! — mondta. — Neked meg pisze. — Nem is ... A fiatalasszony közben odaért a kisebbik gyerekkel. Olyan volt, mint a nádszál. Divatos, lezser pulóver lógott rajta. A szeme ka­rikás, fáradt. Vállán a család minden gondja. A férje késő es­tékig dolgozott, hogy bírják a re­zsit, meg valami magukra is jus­son. Egyszer-egyszer otthagyták nála a gyerekeket, és ez a nagyob­bik a karjában aludt el. — Maga már takarít, Lendvai néni? Én még most megyek vá­sárolni ... Lendvai néni ránézett a fali­órára. Ráért még készülődni. — Hagyja itt a gyerekeket! Gyorsabban megjárja. A fiatalasszony örömmel kapott rajta. — Na, Pocok?! Itt maradtok? — fordult a kezét szorongató kiseb­bikhez. A Pocoknak szólított dundi kis­lány csodálkozva nézett az anyjá­ra. Azután tagadóan megrázta fürtös kis fejét. — Nekem menni kell tyokit vá­sárolni ! nagyobbik még mindig bosszúsan dörgölte az orrát, és tüntetőén elin­dult a lépcsőház felé. A folyosó túl­só végéről idehal­latszott Csapóné ér­des, tolakodó hangja. — Megyünk pénzt költeni. Szókéné?! — A fia­talasszony félig visszafordulva bó­lintott és elindult. Lendvai néni becsukta az ablakot. Nem szeret­te ezt. a nagyhangú, minden lében kanál embert. Ez még a mások fazekába is képes belenézni. Mi fő? Mit főz? Hogy aztán a másik szomszédnál kibeszélje. Fogta a portörlő rongyot, s el­indult a szobába. Szerette a tisz­taságot. Minden napra beosztott valamit. Porszívózás, mosás, va­salás. Az öltözködésre külön ügyelt. Neki nem szabadott elha­nyagolt, szutykos öregembernek látszani. Bele is halt volna. A portörlést a sarokban kezdte a televíziónál. Politúrozott, szép kávájú készülék volt. Sajnos már ez is öregecske. Hol ez, hol az romlott el benne. A szerviz már nem is vállalta. Szókéné férje jött át javítgatni. Szerencsére mindig megtalálta a bibijét. Ö meg néz­hette a kedvenc műsorait. A jó­kedvű, mindig mosolygós bemon­dónőket. Az okos riportereket, akik a felhős homlokú miniszte­reket faggatták. A holnapról be­széltek. Kibontakozásról. A kö­vetkező három és öt évről. Ami a magafajta minden napnak örven­dő öregembernek olyan megérhe­­tetlenül messze volt. Egy időben, amikor még érde­kelte, hogy merre élhet a lánya, folyton az útifilmeket nézte. Alaszkáról, a nagy tavakról, a sziklás tengerpartról. Látott ott egy fura embert. Ült a sziklaha­sadékban. és az előtte repkedő madarakra vadászott. Huss! Len­dítette ki a hosszú nvelű hálót. Odahúzta magához. Kiemelte a cseppnyi jószágot. Megrántotta a nyokát, és beledobta a hátizsákjá­ba. Valahogy el is mentr tőle a ked­ve. Ha kérdezte, mivel tartozik a javításért, alkatrészért, Szőke csak legyintett a nagy kezével. Nem ér­dekes. A bontóban guberálta. Nem szerette ezt a kifejezést. Talán mert szerette ezt a fiatal­embert. és ez a szó mindig a té­ren látott loncsos öreg embereket juttatta eszébe. A szemétládákban guberáltak. Ha találtak valami értékesíthetőt, hamarosan már egy üveg borral ültek a padra. Aztán addig ittak, amíg volt, vagy amed­dig horkantva el nem dűltek a pádon. Mire végigért az ágyvégeken, a szekrényen, el is fáradt. Hol volt már az az idő, amikor egész nap meg nem állt! A férje most is úgy mosolygott rá a fényképről, mint régen. Mintha azt monda­ná; Te sose fogysz ki a munká­ból ... De tiszta, pedáns öregasszony­nak is tartotta mindenki! Lassan készülődnie kellett. Megmosdott. Fölvette a fehér blúzát, aminek olyan fodros kis elökéje volt. Hozzá a palackzöld kosztümöt és a kis kalapját. Kar­jára akasztotta a barna műbőrtás­káját, aztán elindult. A kapuban Szókénével találko­zott. Mellette a gyerekek csokit majszoltak. Kezében apró kishá­­lóban élelem, szájában tengernyi panasz. — Nézzen ide, Lendvai néni! Alig vettem valamit, és oda van négyszáz forintom. Bosszúsan ingatta a fejét. Apró piros ajkai szinte eltűntek az ar­cáról. — Nem is tudom, hogy tud meg­élni abból a kis nygudíjából! Lendvai néni halványan mo­solygott. Hogyan is ... Ügy, hogy az ő pénztárkönyvének kiadás ro­vatában a hús helyett is kenyér áll. De hát ilyesmiről nem be­szél szívesen az ember. — Mondja, nem éhezik maga néha? — kérdezte Szókéné ijed­ten. — Ugyan már! Nézzen rám! Alacsony termetű, telt öregasz­­szony volt. A szervezete kitűnően hasznosított minden táplálékot. Talán így úszta meg a háborút, az igazi nélkülözést is. — Jól áll magának ez a ruci, Lendvai néni. Csak az az ormót­lan táska nem megy hozzá. Leg­közelebb meglepem egy ilyen kis divatos vacakkal! Jó lesz? — kér­dezte a csöpp szájú fiatalasszony­ka. — Á .. . Nem fér abba semmi. Megindult a park felé. Oda, ahol a két szürke tornyú ház, mint vigyázba merevedett porosz­ló vigyázott egy kis terecskét. Az úton sárga kavics. A sűrű bokrok közé ékelődött -apró benyílókban piros padok. Leült. A barna táskát a lába mellé tette. Hátradűlt és körülné­zett. Távolabb egy réveteg, boros­tás arcú férfit látott. Kezében hosszú nyakú boros üveg. Sava­nyú ábrázatot vágott miután meg­húzta. Látszott, hogy ma még semmit sem evett. Megigazgatta a kalapját, és elő­vette a műanyagzacskót. A torony körül már köröztek, s egyre lej­­jeb ereszkedtek a galambok. Las­san szórogatni kezdte maga köré a kenyérdarabkákat. És a tarka tol­lú begves kis jószágok nagy szárnysuhogással lehuppantak mellé. Kurrogtak, kapkodtak, csi­pegettek. Némelyik a lábáig me­részkedett, mintha a kezéből akar­na enni. assan fölegyene­sedett. Mélyet szip­pantott az átmele­gedő őszies leve­gőből. Egy zöld cserje gyenge ága hajolt az arcához. Körben csend. Csak a villamos távoli zakatolása hal­lott. Belemarkolt a zacskóba. Mindkét kezét lenyújtotta. Ame­lyikben a kenyér volt kinyitotta. Amikor a vörösbegvű gerle oda­kapott, hirtelen bezárta. Megrán­totta a nyakát, ahogy a madarász­tól látta. Aztán a táskába tette. Apró, óvatos ugrással hagytam el a mozgólépcsőt, utat enged­tem a dolgukra sietőknek — én rá^ érek sétálgatni —, aztán kiléptem az épületből. A lenti zavaróan ho­mályos neonvilágítás után hu­nyorogva fogadtam a nap termé­szetes fényét. Váratlanul elerőt­­lenedve, hátammal a falnak tá­maszkodtam, markolászni kezd­tem szorítva lüktető mellkasomat, szemeim lehunytam, hirtelen ki­száradt torkom hörögve nyelte a levegőt, kiütütt rajtam a veríték. Fél percig tarthatott az egész, ak­kor felnéztem az Országházat lát­tam . . . szemhéjamat egy széles szívtájóki szúrás újra lezárta, és „eszembe jutott” ... „1945 januárját írták. Az embt rek félelemben, bizonytalanság­ban vártak minden elkövetkezen­dő napot, önfeledt gyermekien örülve azoknak a perceknek, amik véletlenül fegyverzajmentesnek sikerültek. A városból egy lélek se ki, se be, az ostromgyűrű szo­ros, kiváló csapdaként műkö­dött. Egy különösen hideg éjszaka, úgy tizenegy óra körül halkan kocogtattak ajtónk keskeny üve­gén. Felálltam a kopott bőrfotel­ból, amelyben lustán elterülve azon töprengtem éppen, vajon meddig húzódhat még ez az eszte­­lenség, kilestem az ellenőrzőnyilá­­son, Zoltán állt a kis előtérben, halkan elfordítottam a kulcsot a zárban, és beengedtem. Talán át sem lépte a küszöböt, már sürgetett, azonnal pakoljak, el kell tűnnöm, a nyomomban van­nak. Az általunk vívott harc szükség­­szerű velejárója volt állandó me­nekülésre kész állapotunk, így nem sokat kérdezősködtem, két perc alatt megsemmisítettem mindent, ami közelmúltbeli itt-tartózkodá-

Next

/
Thumbnails
Contents