Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1989-06-14 / 138. szám

1989. JÚNIUS 14.

Néplap

A K ab lay-ügy (2.1

Nem folyhat vér

Maratoni tanácsülés Jászberényben

A szolnokiak is hamar felismerték Kablay Lajosban a közügyek, a kultúra és a sport iránt is élénken érdeklődő intelligens embert, aki számos tényleges és tiszteletbeli feladatot vállalt a civil életben is.

Imádta a természetet, a vizek csendjét, az élő és a Holt-Tisza ágak hangulatát, lelkes sporthorgász volt, így aztán olyan emberekkel is szívélyes kapcsolatba került, akiket látszólag csak a lusta harcsák és a fürge csukák érdekelték.

Kablay Lajos tehát nemcsak katonai, szakmai körökben, de a lakosság előtt is köztiszteletben álló ember, így 1956. október 26-án, amikor megalakult a Szolnok Megyei Munkás—Paraszt és Katona Tanács — az elnöke egy becsületes, végtelenül jószándékú munkásember, Dancsi József volt — Kablay Lajos alezredest, a Killián repülő iskola parancsnokát, szolnoki helyőrség-parancsnokot az említett testület tagjává választották meg, s felkérték, legyen a katonai ügyek biztosa.

A mai ember számára ez a titulus nem sokat mond, de az akkori események bizonyították: bölcs döntés volt Kablay alezredesre, a tapasztalt, humánus tisztre bízni a honvédséggel összefüggő ügyeket.

Az október 25-én, Budapesten, a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről a tömegre, a tüntetőkkel ott barátkozó szovjet katonákra leadott gyilkos sortűz híre szinte még abban az órában

— részleteiben is — megérkezett Szolnokra, és ez azok szavát és hitelét erősítette, akik radikálisan be akartak avatkozni az események további menetébe.

A szolnoki egyetemisták és munkásfiatalok több száz főnyi tüntető tömeg élén a repülőtérhez vonultak, hogy fegyvereket kérjenek. Kablay alezredes időben tudomást szerzett arról, hogy a tömeg a repülőtérre tart, s azonnal riadóztatta az állományt.

Dankó Pál nyugállományú alezredes, a parancsnok repülési helyettese erről a következőket mondta:

— Kablay Lajos ebben . a helyzetben is higgadtan intézkedett. Katonai eskünkre hivatkozva előzetes tűzparancsot adott ki: ha a tömegből rálőnak a repülőtér kerítésén belül lévő katonáinkra, ha valaki erőszakosan be akar hatolni a repülőtérre

— újból hangsúlyozta: legvégső esetben —, akkor a fegyverhasználati szabályzat alapján védekeznünk kell. De rögtön hozzátette: erre nem kerül sor... Ez utolsó mondatát akkor értettem meg, amikor a tömeg megérkezése után — küldönc útján — parancsot kaptam tőle, hogy választassak küldöttséget, és azt kísértessem hozzá. Nem volt könnyű, mert nagy volt a kiabálás, mindenki mondta a magáét, de azért kijelölték azt a négy fiatalembert, aki a tüntetők követelését volt hivatott közölni a repülőtér parancsnokával.

Kablay Lajos a parancsnoki épületben fogadta az egyetemistákat. Több szem- és fültanú emlékezése alapján a tárgyalás így kezdődött:

Kablay: Mif akartok, fiúk? ,

Válasz: Fegyvert, harcolni akarunk.

Kablay: Miért akartok ti harcolni, amikor itt vagyunk mi, a katonák, akik ehhez jobban értünk! Különben is fiúk, higgyétek el, én ilyen kérdésekben már vén róka vagyok, nem harcolni kell most, hanem tárgyalni, megegyezni. Minden puskalövés

csak nehezítené a kormány helyzetét.

Idézet a Szolnok Megyei Forradalmi Munkástanács lapja, a Nép Lapja 1956. október 28-i, vasárnapi számából, a Jegyzetek a munkástanács üléséről című cikkből: „Kablai József

(nyilván nyomdahiba. A szerk megj.) beszám'olt arról, hogy a fiatalok egy csoportja kiment a repülőtérre, négytagú küldöttséget választottak, akik beszéltek Kablay alezredessel, Kablay alezredes erre felhívta az országos légoltalmi parancsnokát (ez is bizonyára elírás máshová telefonált. A szerk. megj.) és miután személyesen beszélt vele, átadta az egyik fiatalnak a kagylót. Azt nem tudni, hogy mit mondtak Pestről csak azt, amit a fiatal mondott. Szívvel lélekkel a nép ügye mellett állnak, fegyverre nincs szükség”. (Idézet vége.).

Néhány nappal később debreceni orvosegyetemisták küldöttsége kereste fel a repülőteret. Petíciójuk lényege az volt, hogy az észak-keleti országrészen a magyar repülők állítsák meg az egyre élénkebb szovjet- csapatmozgásokat. Kablay alezredes ezt a diákcsoportot is a parancsnoki épületben, tisztjei élén fogadta. Rezzenéstelen arccal hallgatta végig a küldöttség vezetőjének mondanivalóját, majd csendesen a következőket mondta:

— Előveszem a pisztolyomat, ifjú barátom, odaadom magának: lőjön itt le, mindenki szeme láttára, majd tegye a fejéhez a fegyver csövét és húzza meg a ravaszt! Ugyanis amit maga mond, ifjú doktor, az egyenlő a gyilkossággal és az öngyilkossággal.

A fiatalember nem nyúlt a felkínált pisztolyért.

A jelenlevő egykori diák a továbbiakra így emlékszik:

— A parancsnok eltette a fegyverét és tettetett haraggal fordult oda tisztjéhez: nem jutna eszetekbe nektek se, hogy a vendégeket legalább egy pohár jó magyar borral megkínáljátok. Tessék, üljenek le velünk, invitált bennünket egy hosszú asztalhoz. Hozták a bort, jó ránk esteledett. Kérjünk valami harapnivalót is, jó! Együtt vacsorázott velünk, majd amikor szedelőzködni kezdtünk, azt mondta: ne menjetek neki az éjszaká-Kablay Lajos alezredes, a Killián György Repülő Hajózó Tiszti Iskola parancsnoka az 1950-es évek első felében

nak fiúk, messzi van Debrecen, aludjatok itt, majd reggel elmentek... Úgy is történt...

Még egy adalék ahhoz, hogy Kablay Lajos mennyire ismerte az emberi magatartásformák lélektanát.

Szovjet páncélosok járőröztek a szolnoki utcákban, bodor füstfelhőket eregetve maguk körül.

Dankó Pál:

— Javaslatomra Kablay Lajos katonai küldöttséget küldött a városban állomásozó és a környékén lévő szovjet csapatok parancsnokához. A küldöttséget én vezettem, Tuza Antal alezredes és Németh János százados voltak a tagjai. A parancsnokló vezérőrnagy a harcálláspontján fogadott bennünket. Előadtuk a magyar helyőrségparancsnok kérését, hogy a szovjet fél vonja ki Szolnokról a harckocsikat, mert azok irritálják a város lakosságát. Közöltük vele azt is, hogy a magyar parancsnokság biztosítja a rendet...

— S a válasz?

— Az volt a lényege, a szovjet parancsnokság azonnal intézkedik, hogy a tankok vonuljanak ki a városból.

— A hangnem...?

— Katonásan udvarias volt...

Hadászati kérdésekben teljesen járatlan ember számára is nyilvánvaló, hogy Szolnoknak, mint átkelőhelynek és vasúti csomópontnak fontos katonai jelentősége volt. Kablay Lajos, a jól képzett, széles látókörű, tapasztalt katona tisztában volt azzal, hogy a helyi szovjet katonai vezetés minden körülmények között, minden rendelkezésre álló eszközzel biztosította volna csapatainak zavartalan mozgását. Egyszerű képlet: kétszer kettő, négy. Kablay Lajos számára pedig a körülmények hatalma.

Tiszai Lajos

(Folytatjuk)

(Folytatás az 1. oldalról)

tói vélemények is felértékelődik a tanácstagok szerepe, politizálása is.

Nem váratlanul történt a váltás, mert az országos folyamatok azért Jászberényt sem kerülték el, de tapasztalt tanácsülésre járók is egyértelműen állítják, hogy ezeket a témákat eddig gyorsan végiglapozta volna a testület. Kétségtelenül pergőbb volt az ütem ezelőtt, futószalagon születtek a rendeletek (mégsem kellett olyan sűrűn módosítani) egyetértettek amivel, tudomásul vettek amit csak kellett^ Azután lassan szaporodtak a kérdések, hozzászólások, ellenszavazatok, elevenebbé, érdekesebbé vált az ülés — maguknak a -tanácstagoknak is. És most a legutóbbi alkalommal olyan lendülettel vetették bele magukat a közéleti fórumba, hogy végül dolgavégezetlenül zárták be az ülést.

Pedig dolgoztak tisztességesen az étien, szomjan is helyben maradók, mégsem értek végére a napirendnek. Persze elhangzottak nem közvetlenül a tanácsülésre javasolt témák, sőt egy közjáték is színesítette az eseményeket: Az történt ugyanis, hogy Kovács Miklós, az MSZMP városi bizottság első titkára egyszeresek személyes kéréssel fordult a testülethez: járuljanak hozzá, hogy a szünet után az elnökség helyett az őt a tanácstagok között megillető üres székben foglaljon helyet. Rendkívül megtisztelőnek érezte eddig a kitüntető helyét a tanácselnök mellett,

Jó pár esztendeje egyik ismerősöm, amikor kinevezték igazgatónak egy nagyvállalat élére, s az első napok szorongásait egy viccel érzékeltette: — Mond nyuszika, miért menekülsz az erdőből? — Azért, mert most szóltak, hogy mindenkinek levágják az ötödik lábát. — Jó, jó, nyuszika, de neked csak négy lábad van! — Nem baj, de tudod hogy van — jobb félni, mint megijedni. Itt előbb vágnak, és csak utána számolnak.

Nos, ez a történet ' talán azért kívánkozik ide, mert Dr. Bújdosó Lászlóban — akinek igazgatói kinevezésén még meg sem száradt a tinta nyoma sincs a megilletődöttséginek, szorongásnak, félelemnek. Határozottságát, magabiztosságát megirigyelhetné bárki.

— Bár a fővárosból jöttem, nem idegen számomra ez a vidék,mondhatnánk úgy is, hogy hazatértem, hisz 1954-ben egy fegyverneki kovácsmester ötödik gyermekeként jegyeztek be a matrikulába. Valamikor régen még arról álmodoztam, hogy pilóta leszek. De hát a vágyak ritkán találkoznak a valós lehetőségekkel, s így a Budapesti Műszaki Egyetem közlekedésmérnöki karán szereztem diplomát, később pedig ugyanott egyetemi adjunktusként kerestem a kenyerem. A hallgatók — úgy érzem — szerettek, mert amikor hírét vették, hogy távozni akarok, azzal álltak elő, hogy inkább gyűjtenek nekem, csak maradjak. De nem tudtak marasztalni, izgatott az újszerű feladat. Megpályáztam az állást, sikerült. Alig egy hónapja felcseréltem az egyetemi katedrát a túrkevei székhelyű Tiszántúli Autójavító Vállalat igazgatói székével.

Tudom, nehéz fába vágtam a fejszémet, hisz ez más „sportág”, mint amibe az

de komolyan véve a többpártrendszerre való áttérést, nem kíván azzal többé élni. Legalábbis nem jobban, mint más pártok képviselői.

Hát persze, mosolygott mindenki, tessék, ott árválkodott a 24. választókerület széke eddig, ez ma már természetes. Ám kiderült hamarosan, hogy tévedtek, mert a négy éve hozott rendeletében a testület az állandó elnökségbe „száműzte” a városi pártbizottság első titkárát a tisztségviselők, az előterjesztők és a felsőbb szervek képviselőinek társaságába. Jó, akkor a következő ülésen megváltoztatják a rendeletet, hangzott az állásfoglalás, Kovács Miklós azonban azt meg sem várva a nap hátralévő részét a tanácstagtársai körében töltötte. Milyen különös, érvei, kérdései lentről egészen másként hatottak, mint az emelvényről, és ak válaszokat, ellentmondásokat is fésületlenebbül kapta, úgy mint mások.

Az általánosan érzékelhető vezető- és hatalomellenességre hivatkozva az egyik tanácstag fontosnak tartotta megnyugtatni az apparátust, az ő körzetében nincs tanácsellenes hangulat. Nem vita, inkább hosszú helyeslések után egyhangúlag elfogadták a megye nevének megváltoztatását Jász-Nagykun-Szodnokra, a tehó jövő évi eltörlését,, a második világháborús emlékmű közadakozásból történő felállítását, a városi újság januári indítását.

Az előterjesztések között szerepelt a város címerének megváltoztatása is. Először

egyetemen „versenyeztem”. Itt több mázsával kell fölállni egyszerre, márcsak azért is, mert ezer ember sorsa függ tőle. Nem biztc», hogy sikerül, de legalább megpróbálom. Egyelőre úgy érzem, menni fog, és akkor már nemcsak a pálya széléről kiabálok. A vállalatgazdasági, elméleti), szJervezoé, vezetői ismereteket, amelyeket eddig oktattam, most lehetőségem lesz a gyakorlatban is alkalmazni, kipróbálni.

Harmincöt éves vagyok, s úgy érzem, hogy ez az állás — amit pályázat útján nyertem el — nem kimondottan nekem szól, hanem egy generációnak. Lenni kell bennünk annyi erőnek, tehetségnek, hogy az ország második újjáépítését — gazdasági szerkezetváltását — véghezvigyük, már csak azért is mert nem csinálja meg helyettünk más. Éppen ezért nem értek egyet az olyasféle megnyilatkozásokkal, hogy aki akar, vagy tud, menjen és vállaljon külföldön munkát. Én úgy hiszem, hogy most mindenkire itthon van szükség és nem máshol. Vagy összefogunk, hiszünk, bízunk egymásban, vagy anarchiába sodródik ez az ország.

Hírlik rólam, hogy az irodám faláról levetettem a Lenin-kép>et, a kertben pedig elbontattam a sarló-kalapácsot? A hír igaz, bíráltak is eleget. Azt mondták, hogy nem ezzel kellett volna kezdeni. Nemcsak ezzel, de ezzel is! Semmi bajom a szocialista eszmével, de ha látta volna azt a sarló-kalapácsot, biztosan egyetértene velem. Jó ízlés is van a világon. Egyáltalán nem mellékes persze, hogy az ilyen szimbólumoknak szerintem semmi keresnivalója sincs egy termelő, gazdálkodó egységben. Ez az én véleményem, akár meg is kövezhetnek miatta, vállalom érte a felelősséget.

úgy tűnt, hogy a Jászberény eredeti címere mellett kardoskodó városvédők nyitott kaput döngetnek, mert szinte mindenki annak visszaállítása melléit volt. Felvetették azonban egyesek, hogy sokan nem is ismerik az évszázados címert. Majd megismerik ha törvényes lesz, gondolhatnánk, mivel így volt ez az újjal is, de éppen azért halasztották a következő ülésre a döntést, hogy ne ismétlődjenek a módszerek.

Kimerítő vitát kavart a nevelésről, oktatásról szóló jelentés, a környezetvédelmi tanácsrendelet módosítását átlapozták, de annál hevesebb vitát kavartak a lakásügyi jogszabályok. Abban a biztos tudatban váltogatták az ütéseket a jelenlévők, hogy az ebédről már mindenképpen lemaradtak. Idő volt tehát elegendő, erő is maradt a kései órákra, és mégsem született döntés. A folyton gyérülő sorok között a szűnni nem akaró hozzászólásokat egyszerűen be kellett rekeszteni, hogy végre szavazzon a testület. Egyik változat sem nyerte el a minősített többséget, vagyis a tanácstagok több, mint felének igenlő szavazatát. Nem fogható ez egyértelműen a távozókra, inkább, mint ahogy a reformkör állította, alapxjsabb felkészítést igényelt volna a tervezet. Ezért június 23-án újból összeül Jászberény Város Tanácsa, hogy megalkossa lakásügyi rendeletét és döntsön más előterjesztésekről.

Ami pedig a Lenin-képet illeti: látja, egy túrkevei művész festményét tettem a helyére. Voltak ennek az országnak is nagy emberei, politikusai, közgazdászai — vagy a mi területünknél maradva t— közlekedési szakemberei, és a képeikkel alig találkozhatunk. Elég, ha Széchenyi Istvánt említem, aki az első hazai közlekedéspolitikai koncepciót kidolgozta. Nos, az ő kép>e biztos ide kerül még.

— Hogy miként alakul a sorsom a vállalatnál? Elgondolkodtam valamin: egy olyan autójavító vállalat igazgatói állását, amelyik még a régi tröszti szervezetben az élmezőnybe tartozott, az országban mindössze négyen pályáztuk meg. Ebből is látszik, hogy sokan csak beszélnek, de amikor a bizonyításon a sor, visszahőkölnek. Igaz, hogy a cég most épp>en nincs jó helyzetben, hisz magas — nyolcvan-száz milliós — hitelállományt vonszolunk magunk után, de talán ezért is izgalmas a feladat.

Nézze, nekem az a véleményem, hogy nem terveket kell csinálni, hanem nyereséget produkálni. Természetesen szükség van koncepciókra, hosszútávú tervekre, ezt nem tagadom, de a pénz szavát ma már sokan megértik, s ha menetközben egy jó üzlet kínálkozik — terv ide vagy oda — vétek lenne kihagyni.

Tíz évet adtam itt magamnak — habár öt évre szól a szerződésem — egy helyen ennyi idő elég, mert utána már csak a saját bűvkörében forog az ember. Igyekszem mindent megtenni azért, hogy a cég minél jobb eredményeket érjen el. De az embereknek is megmondtam, csodát ne várjanak, mert ahhoz egy varázslót kellett volna igazgatónak választaniuk, nem engem.

— lp —

Bírálták, mert levette a Lenin-képet

Nem én, a korosztályom kapott bizalmat”

Vázlat egy frissen kinevezett igazgató portréjához

Házam évtizeddel később, az utolsó felvételek egyike