Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
1989. MÁJUS 6. Irodalom» művészet 9 Kiss Benedek: Anyám a babonák közt Szegény anyám a babonák közt érzi igazán jól magát, Jézus-szive és lidércnyomás egymás mellett békésen megfér, azok közt tud csak eligazodni, mint akit folyton csal a világ, s megpihen nagysodrású, térés vizeknél Bántja sok hivatal, s ő olyankor Márit látja, a vén boszorkányt, rögzött hiedelmei alatt Nem tud már soha kiegyenesedni. Irtózik mindentől, hiszen szívének mákony minden, ellene munkál, legirtóztatóbb mégis: a semmi. Kapaszkodik hát fűbe, fába, Legvégül majd ama nagyharangba, s pompa nélkül és felhajtás nélkül el is jön érte majd az Isten. Szegény anyám a babonák közt érzi csak: jutott valami rangra, s aggódik mégis: valami földit magával hadd menekítsen. Baranyó Sándor: Tiszapart Mátyás Ferenc: Mosolyoddal segítsél Szétfut száján a mosoly a rózsák asszonyának, szeméből kiolvasom, mit általa a nyár ad. Nyaram idézi minden gyújtó mozdulatával, szava, ha érint, öreg szivem pirul a lázban. Rózsák asszonya, hol vagy? - jelened tán segít még, oszlasd el rettegésem, mosolyoddal segítsél. ján sütötte a hamburgert, ahol mindenki eljárt. Egyszerűen mindenki, aki a belvárosba jött vásárolni. Addig szolid pincér volt, kis megtakarított pénzzel. Maga se értette, dőlni kezdett hozzá a pénz. Csak akkor jött rá, micsoda főnyeremény a hely. Pár hete kitelepült. A sütödével szemben a járdaszélen elkezdett hamburgert termelni egy csinos faházikóban is. Most aztán már tényleg mindenki nála zabáit, akár jobbra nézett, akár balra. De hát mit tud erről a lány? Te, ez egy fantasztikus, magyarázta magának Mányi, kipróbálod, elviszed abba a szállodába, amit az a vendéglős említett, hogy ott szoktak minden ilyesmit elintézni. Micsoda? Én eviszem? Kiszáguldottak a városból, a lány egy szót se szólt, csak nézelődött, teljesen rábízta magát Mányira. Hol szétnyitotta a combját, hol összezárta. Te, nehogy a portán derüljön ki, hogy még tizennégy sincs, figyelmeztette magát Mányi, mikor megálltak a szállodánál. — Legalább azt áruld el, hány éves vagy, és hogy hívnak! Tizenhét múltam. Hívjál Pipinek. — Miért? — Azt szeretem a legjobban, ha így hívnak. — Tizenhét? Űristen! Űristen, te ezzel a csajjal lefeküdtél! Na és? Szűz az nem volt. Pipi Mányi mellett feküdt csukott szemmel, szinte boldogan. Minden jó volt neki, fenekét Mányi oldalának nyomta. Mi lesz most a feleségeddel, marcangolta magát Mányi. Mi lenne? És a gyerekek? Köszönöm, jól vannak. Boldogok, hogy semmire nem mondom nekik azt, hogy nincs pénz. Te, ez így megy? így. Beindul aztán megy minden. Hol volt nekem csóró koromban ilyen tüneményes csajom! Ilyen popsival, ilyen mellekkel, csinos pofával! Mányi megtapogatta az inge zsebeit. Az egyik duzzadt az ezresektől, a másikban volt a cigaretta. Rágyújtott. Ez így fog menni? Ijesztő. Miért, nem ez a jó? És mi vár még rám! Nincs mese, átestél a tűzkeresztségen. Novák Béla Dénes: Happyend nélkül zt a történetet nem én írtam, nem is a magasságos Élet, őkegyelmessége úgyis csak operettekben, avagy királydrámákban tud fogalmazni. Ezt a történetet mesélte valaki, nem mondhatni róla, hogy forradalmárnak született, s hősen egy aranyozott guillotine alatt végzi be sorsát, de az sem állítható, hogy gyáva volna. Egy fiatal gyári munkásnak két-három rizlingfröccs mellett elmesélt történetét jegyeztem le, a külső, kocsmai zajokon kívül teljes szó- és hangulati hűséggel. A jó kovács, ha kalapáccsal üt a vasra, a szikra csillagvirágzásából, minden technológiai és anyagismeret nélkül tudja, érzi, mi ötvözet formálódik keze alatt, s végül is azt hihetnők: a munka az munka, egyre megy, ekevas készül-e vagy emberírtó szerszám. Nem jó, ha túlságosan védett valaki — vélte József —, az testi-lelki impotenciát okoz, legó-személyiséggé, összerakható bábúvá válik idővel az ilyen ember. Én ellenben állami-gondozatlan vagyok! Miután elvégeztem a szakmunkásképzőt, kiraktak a nagy magyar Hortobágy fővárosának közepire. 17 évesen kerültem a Vasmű öntödéjébe gyakorló utolsó évem itt végeztem, szakmaiból jelesre, magyarból annyi volt a vizsga: tudom-e, ki kapott luest Nagyváradon, mondtam, hogy Ady, o. k., így lettem közepes műveltségű értelmetlenségi. Ekkor ismertem meg Zoli bácsit, az Ö feladata volt engem betanítani a szakmai munkavédelmi és egyéb dolgokra. Ez idő tájt abban a különös megtiszteltetésben volt részem, hogy nevezés nélkül indulhattam az Ismerd Meg Szép Fővárosunkat vetélkedőn, miután nem laktam sehol, mindenütt jelenvaló voltam mint az Űr, ám nem a fákban és füvekben, inkább pályaudvarokban. 'A gyár munkásszállására nem voltam jogosult, nem lévén vidéki lakos és állami gondozott, az Otthonból pedig kirúgtak, mondván: már kereső, felnőtt ember vagyok, gondoskodjak magamról. De vissza Zoli bácsihoz. Nem mondhatok rosszat róla, főleg, hogy ilyen borzasztóan végződött az egész. Minden energiáját arra fordította, hogy belőlem jó szakember legyen. Kezdetben nem is volt baj, de később már kínossá vált atyáskodása, egy pohár sört se ihattam meg, a többiek gúnyoltak, kiröhögtek emiatt. Furcsa dolog volt, mint amikor két sündisznó találkozik, kifelé szúrnak, befelé védtelenek és gyengék, boldogtalanok. Ilyenek voltunk Mi, két árva, független a korkülönbségtől. Zoli bácsi fia disszidált az NSZK-ba, bennem látta testet ölteni örökre eltűnt gyermekét. Számomra, aki nem ismertem soha a boldog gyermekek tejszagú álmát, s csak ragasztószag és ideges lucsok volt minden ébredésem, szokatlan és különös érzés volt, hogy szeretetet érzek magam körül, mégha virágnyelv helyett a szerszámok nyelvén beszélgettünk is az öreggel. De az idillnek vége szakadt. Már akkor jóval többet tudtam a munkafolyamatokról mint a többi társam, elég volt ránéznem az olvasztótégelyre, s meg tudtam mondani hány fokos az acél, szén van-e több benne, vagy szilícium. Ekkor jött a farsangi mulatság. Zoli bácsi, aki megvetett minden lumpolást, és szinte betegesen csak a munkájának élt, természetesen nem jött el, sőt engem is óva intett a murizástól. De kérdem én, ki az a hülye, aki 18 évesen nem megy el fröccsözni egyet, nem beszélve az irodaépület-beli csajok kebleiről, mely domborulatok lentről, az olajos, piszkos üzemcsarnokból legalább olyan távolinak és nehezen megközelíthetőnek tetszettek számomra, mint a Gyergyói-havasok. Fehér asztal mellett leszálltak hivatal-királynői trónusaikról, s ugyanoyan esendőekké lettek, mint más „hétköznapi” emberi lények. Ne csodálkozzon, ha túl civilizáltan fogalmazok, amikor nem volt szállásom, s éppen nem dolgoztam, időm java részét könyvtárakban töltöttem, így lettem kultúrcsimpánz. Nem értem, a melósokat mi okkal tartják bunkónak, tahónak, hadd ne folytassam még minek. Az életnek, ennek a közép-kelet-kárpát-medencei életnek ők legjobb ismerői, s persze szenvedői is egy valós, de inkább vélt történelemcsinálásnak. Szóval, itt a farsangon hallottam a szaktársaktól meg a kapatos adminisztrátor lányoktól, hogy Zoli bácsi így meg úgy. Hogy ötvenhatban ez, meg az. Azért nem lett belőle főnök. Mert, ugye, dolgozni nem elég, mozgalom, közösség, egyebek ... Én hiába mondtam, ha csak tíz ilyen tudású ember volna a vállalatnál, nem kéne három műszakban dolgozni, mindenkinek meg volna a nyeresége, a bérpótlékot nem a túlórák, hanem az okosan és szervezetten töltött nyolc órákból is összehozhatnánk. Azután, mármint a farsang után elmentem Zoli bácsihoz, aki táppénzen volt, nekem ez nem volt furcsa, de voltak, akik azt mondták, valami nem stimmel, az öreg harminc éve nem betegeskedett. Nagyon örüt nekem, azt mondta idegkimerültsége van, én marha, pedig elmeséltem Neki, miket mondtak róla a többiek. Nem szólt semmit, csak bámult maga elé, gondoltam előbbutóbb úgyis meg tudta volna valakitől, jobb ha tőlem hallja. “““■"“■““"I ásnap, a délutáni M műszakban voltam, amikor hozták a ~ borzasztó hírt: Zoli bácsi gáz—— zal megmérgezte magát és meghalt. Azóta nem bírok nyugodtan aludni, állandóan az zakatol a fejemben, én öltem meg, pedig tudom, ez nem igaz. Akárhogy is van, lehet, hogy idejét múlta, régimódi volt a viselkedése, mindene, de én nagyon sokat tanultam tőle. Még halálával is becsületre akart nevelni. Hogy megmaradni, fönnmaradni ne tanított volna meg? Én azért élek és dolgozom. Csak így Happyend nélkül. Huh István: Vérzek... Megsebeztél jaj megsebeztél Millió sebből vérzek Megsebeztél jaj megsebeztél Haza már sohase érek Égő máglyára vetettél Kiég szívemből az élet Dienes Eszter: Egy estém otthon Nyitott szemembe megérkeznek ag első leértékelt csillagok. Megstopplom a szívverésem, megfürdök, ágyazok. Jöjj el szabadság harcos éjszakája! S elhullt testemen ki-bejárva hajnalig lakmároznak az angyalok. Várvölgyi Attila rajza
