Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
1989. MÁJUS 6. 8 irodalom, művészet fiatalember az állomásról a villasorra fordult. Menta nyílegyenes járdán, nézte a gondosan nyírt sövényeket, ápolt fák lombja közül elővillanó épületek sorát, a pázsitos előkerteket. Hétköznap volt, nagy csönd, kora őszi, melengető napfény. Odébb az útszegélyen egy idősebb férfi állt, mintha várna valakire; körülötte termetes juhászkutya bóklászott, szaglászott a fűben. A férfi krémszínű farmernadrágot, hozzá finom pulóvert viselt, a mogyoró színében. Mögötte, a kovácsoltvas kapu előtt jókora rakásban tűzifa, méteres hasábokban. Kint az úttesten bordó Deimler autó állt, fényes előkelőségben. — Jó napot! — szólította meg a fiatalembert már messziről az idősebb. — Maga idevaló? — Nem. — Csak azért kérdezem, hogy ajánlana-e valakit, aki ezt a fát sürgősen berakja. — Nem ismerek itt senkit — mondta a fiatalember, akinek a lábához már odahajolt a kutya, a nadrágja szárát szimatolta. — Ne tartson tőle, nem bántja — vakarta meg a fejét az idősebb férfi, és cifrán elkáromkodta magát. — A jó édesanyjukat... Itt van ez a rohadt fa, idecseszték nekem a kapu elé. Még jó, hogy erre fordultam, mert ha a hét végén jövök, marad is belőle meg nem is. Már így is megdézsmálhatták. A fiatalember egy pillanatra megállt, nézte a fát. Amaz idegesen folytatta. — Van nekem egy emberem, már jártam is nála, de alszik. Tökrészegen esett haza hajnalban, nem tudok életet verni bele. Nekem pedig legkésőbb délben el kell innen mennem. Ezer forintot adnék valakinek, aki berakja. — Ezret? — emelte föl a fejét a fiatalember. — Van itt egy gumikerekű targonca, azon szépen be lehet hordani — fordult a krémnadrágos a fiatalhoz, és közelebb lépett hozzá- — Ott hátul az udvarban stószba rakná, délre végezhet vele. — Én berakom — döntött gyorsan a fiatalember, és tett egy barátságos mozdulatot a kutya felé, csak úgy a levegőben. — Máris megegyeztünk — nyújtotta kezét a fa gazdája. Bementek a kiskapun, föllépdeltek a verandára. — Készüljön hozzá, pakoljon le! A fiatalember letette a sarokba a nagy sportszatyrot, levetette a zakóját, fakó pólóinget viselt. Az idősebb gyors pillantással végigmérte keszeg alakját, a vásott nadrágját. A sovány karját is nézte, de úgy találta, elég izmos a fickó, a vékony-szívós fajtából való. A fiatalember előhozta a targoncát, elkezdte a fa berakását. Szépen fogyott az utcán a fa, rendre gyarapodott hátul a formás rákás. A fiatalember sietség, kapkodás nélkül dolgozott derekasan. Csinos ház ez — gondolta minden fordulónál, ahogy húzta kifelé az üres targoncát, és szemügyre vette a nyaralót —, század eleji nagy villa, ízlésesen újjáépítve, megtartva az eredeti színeket is: — Látom, nézi ezt a házat — állított ki a gazda a verandára. — A feleségem örökölte romosán, ő állíttatta helyre az építészével. Én persze szívesebben építtette«! vjlna újat, modernet, lapos tetővel, betonnal, üveggel. Ez olyan bagolyvár. — Én inkább erre szavazok. A feleségének volt igaza — mondta a fiatalember, és elment a targoncával. — Ezt legalább el lehet nézegetni, van rajta látnivaló — szólt föl a gazdának az újabb fordulónál. — Nyugodjon bele ,a feleségének igaza van. (----------------------------------Sobor Antal:__________ Alkalmi munka — Meg a lányomnak. Ö is ezt a vén bagolyfészket imádja — vetette oda a gazda, és lelépdelt a verandáról. — Maga nős? — kérdezte a fiatalembert, amint újra elment előtte az üres kocsival. — Nős vagyok, két gyerekem van. — Magának? Két gyereke? — „nevette el magát a krémnadrágos. — Már ne is haragudjon, de még maga félig gyerek. Diák maga? — Pedig így van. Két gyerekem van. A fiatalember rakta szó nélkül a targoncát, nyomta befelé a kapun. — Nem is csodálkozik rajta, hogy bele sem kezdtem a fahordásba? — kérdezte amaz. — Nem azért fizet, hogy csodálkozzam. A gazda elnevette magát, és a fiatalember nyomába szegődött, távolabbról követte a targoncát, közben beszélt. — Lábadozó beteg vagyok, egy hónapja operáltak epével. De mondja, tényleg két gyereke van? Ne vicceljen velem! Ugye, csak ugrat? — Miért ugratnám? — Igaz. Nem ezért fizetem. Hanem látom ám, nem először végez maga efféle munkát — követte a fiút fordulóról fordulóra. — Hát nem vagyok egészen kezdő. Az idősebb férfi később megállt, cigarettára gyújtott. Az órájára pillantott, mintha stoppolná a fordulókat, számítgatná, mikorra végez a másik. — Ma már az ilyen munkára nem lehet embert kapni — morfondírozott tovább a krémnadrágos, és ismét a rakodó nyomába szegődött. — Egyébként maga mivel foglalkozik? — Egyébként tanár vagyok. — Ügy értsem, hogy eredetileg tanár volt? — Most is az vagyok. — Maga mégiscsak ugrat engem, barátom. Na és; ha szabad érdeklődnöm, mit tanít? — Biológiát és kémiát. — Akkor mi a fenéért rakja itt nekem ezt a fát? — Ezer forintért. Annyit ajánlott, nem? Egyébként megmutathatom a személyimet, ha nem hisz nekem. — Dehogy mutatja! Csakhát... — Csakhát azt hitte, kirúgtak. — Istenem .,. van úgy, hogy az ember hirtelen másra kényszerül. Szóval, csak tanít? — Csak tanítok. Az idősebb egy ideig töprengett, aztán megint nevetett, hangot váltott. — Hát igen. Jól megy manapság a pedagógusoknak, októberben is ráérnek délelőtt. Ismertem itt egy pedagógus-házaspárt, azok egész nyáron krumplit pucoltak, káposztát, tököt gyalultak a vendéglősnek, napi ezerért. De nyáron! — Van most két üres napom. A gyerekek kirándulni mentek, és engem kihagytak a kíséretből. — Aha! Aztán kiruccant ide egy kicsit szétnézni, igaz? — Nem éppen szétnézni. Festeni jöttem. , — Ügy! Szóval festegetünk is egy kicsikét? — Nem úgy festegetek, ahogy maga gondolja. Egy faházat vállaltam festésre. Kívül Xilamon- Xiladekor, belül Dispersit. — Értem. Egy kis mellékes. És ha szabad kérdeznem, mennyit hoz a konyhára? — Egy ötöst. — És így lesz egy hatosa, ezzel a fával együtt. Ez pedig talán egy havi keresete a suliban. — Olyasmi. A gazda fölment a verandára, tett-vett szöszmötölt, aztán sört hozott ki. A fiatalember közben végzett a fával, a helyére tolta a targoncát, a kerti csapnál megmosta a kezét, az arcát. A gazda töltött a sörből egy bajor címkés korsóba, mellé helyezte az ezrest az asztalra. A fiatalember megitta a sört, intett, hogy nem kér többet; elsimította csapzott haját, fölvette a zakót, vállára kanyarította a sporttáskát. Zsebre tette a pénzt. — Nézze, adok én magának egy névjegyet — mondta már odakint az utcán a gazda —. keressen meg, vagy hívjon föl. Megvallom, először arra gondoltam hogy megkérem, alkalomadtán vágja is föl nekem ezt a fát; és egyáltalán: vállalja el ezt a kertet, gondozza nekem havi ötezerért. De most mást mondok magának. Vállalja el a lányom fölkészítését az egyetemre. Negyedikes gimnazistáról van szó. Ezért hatezret adok. Látja, ebben sem vagyok smucig. Ha maga heti három-négy órát foglalkozik a lánnyal, még én is elhiszem, hogy fölveszik az egyetemre. — Miért olyan biztos ebben? — Maga tetszik nekem, barátom. Elnéztem, ahogy ezt a rakás fát betermelte nekem. Abban szellem is volt. Minden mozdulatában ott volt a szellemi ember. És tudom azt is, hogy van két gyereke. Na isten vele! Gondolkozzon az ajánlatomon! D tanár állt még egy ideig az úttest szélén, nézte a hintázva távolodó nagy Dei miért. Előhúzta nadrágja zsebéből az ezrest, összehajtotta, most már gondosan eltette kabátja belső zsebébe. Aztán tempósan kilépett, már csak másfél napja maradt a faház festésére. Szenti Ernő: Ha kettesben maradok az élettel Magához füttyentette mosolyomat a szél, látásom fekete tábláján négy színes ábra az idő, a véremtől idegennek hallgass a neve, ismeretlen titkok csapódtak mellém, vonzást szült a taszítás méhe, kézrőlkézre adják emlékeim a múltat, elcsigázott várakozásom, pihenéssel tölti napjait, órákig szépítgetik magukat álmaim, ereklyeként tekintek betűpikkelyes mondataimra, leszoktattam vágyaimat a sokat markolásról, maga elé engedte a nincs tovább kezdeteimet, ha kettesben maradok az élettel, hangom suttogássá halkul. Hans Hinterreiter: Kompozíció Záborszky Gábor: Duett Rózsa Endre: Miért kiáltozom Mint kancsóhoz a vizespoharak, mint héjukhoz a tengeri parányok, mint lélegezni: élni, bármi áron - ragaszkodom hozzád az ég alatt. Mint szájhoz szomj, éhséghez a falat, emlőhöz, csókhoz és cigarettához egy korty ital, hogy majd mindent elátkozz ~ ragaszkodom hozzád az ég alatt. Mint szüzek, kinek első vére gyöngyöz, mint a csikók az elsőfű örömhöz, mint acélhoz a megkötő beton, ragaszkodom hozzád, s betölthetetlen szépséged kiált, íme, már helyettem: s nem is tudom, miért kiáltozom! Csapiár Vilmos Tűzkeresztség Mányi észrevette, hogy az autóbuszból egy lányarc őt nézi. Félrefordult, ellenőrizte a visszapillantó tükörben a mögötte jövő forgalmat, aztán visszakapta a tekintetét a buszra. A lány kitartóan bámulta. Mi van ezzel? Talán valami nyomorék. 'A busz hátsó szélvédőjén át a lány vállig látszott. Nyomorék, túl alacsony. Az arca szép, annál gyanúsabb. A testi hibások néha gyönyörű arccal születnek. Mányi megint belenézett a visszapillantó tükörbe, hátha mögötte jön az a valaki, akit a lány figyel. De nem. Már mosolygott is rá. Té, ez a lány át akar szállni a kocsidba, mondta magának Mányi. A megállónál besorolt a busz mögé. Erre a lány átfurakodott az útjában állók között, s leszállt. Mányi kipattintotta az ajtót. Nem volt a lány nyomorék, viszont ijesztően fiatalnak tűnt. Csak nehogy kiderüljön, hogy még tizennégy éves sincs! Nem, az nem lehet. Te állandóan rémisztgeted magad, mondta magának Mányi. De hát az én negyven évemhez képest! Na és! Azt se tudod még, mit akar. Ideje lenne már merned élni! — Na és most hová? Ott ült a lány mellette félig takaratlan combokkal, rövid szoknyában. — Nem tudom, ezt döntsd el te! Ilyen nincs! Ilyen nincs! De van. Ez tegez is rögtön! Minek néz engem? Biztos, hogy nem a kopott tragacsomon akadt meg a szeme. És micsoda szemek! Van ez huszonkettő is. 'Annyi nincs. Egyszerűen nem tudom, hova tegyem. Mányi tavasszal megszerzett egy üzlethelyiséget, egy volt trafikot, amelyben hamburger sütödét nyitott. Szerencséje volt, a városnak épp egy olyan pont-
