Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. MÁJUS 6. Evenként egyszer A feszes farmernadrágos fiatal nő megy előttem a szolnoki főutcán. Fruskának nézném, alig nőnek, ha nem tolna babakocsit, s mellette nem lépkedne egy két év körüli legényke. Elgyönyörködöm a látványban, aztán eléjük kerülök, s megnézem magamnak a csinos fiatalasszonyt elölről is. Hosszú haját feje tetejére tornyozta, szeme kékjét festékkel hangsúlyozta, a pillái söprűsek, s nem fukarkodott a pirosítóval se. Igazi, valódi mai nő, fiatalasszony, s hiába vele, mellette a két gyerek, gyanítom, húsznál alig több. Hja, a mai anyák már ilyenek. Csinosak, karcsúk, adnak magukra! Ránézek a liftben a középkorú lakótársnőre, s aggódva kérdezem, csak nem beteg? Sápadt, kialvatlan, kedvtelen. Viszszakérdez, ugyan miből gondolom? Zavarba jövök, hogyan mondjam meg, hogy a látványa beteges. Aztán lesz, ami lesz, nyelek egyet, s mondom, fáradtnak tűnik. Nem csoda, vágja rá, a munkahelyén második hete túlóráznak, hirtelen befutott égy jó rendelés, és a piac nagy parancsnok. És ugye, ilyenkor az itthoni dolgok éjszakára maradnak. Már egy hete a tévéhíradóra szalad be a szobába, korán este főz, késő este mos, vasal. Ahol a férj mellett már két gyerek indul naponta emberek, embergyerekek közé, ott nem lehet elodázni a mosást, a vasalást. Különben meg, manapság nincs annyi ruhája egyik gyerekének se, hogy egy hétig válthatnák. Mikor olyan drága minden! Hja, a mai anyáknak minden korábbinál több a gondjuk, tán nem is csoda, hogy ilyenek időnként. Betegesen fáradtak, kialvatlanok, s olykor harmincon túl sincs türelmük magukkal törődni! Hallgatom a nyugdíj előtt álló, többszörös nagymama szóáradatát. Most jött, a lledolgozott nap után a kórházból, nagyibeteg apját látogatta, — akit ugyan naigyon sajnál, ha ispotályba kényszerül, de kicsit föl is lélegzik. Velük él a jó öreg, s ápolása, mindennapos bajai miatt legfeljebb lopva tud elszaladni kicsi unokái látására. És még, ha csak az idő szorítaná! Dehát a nyolcvanéves, mininyugdíjas papának igényei vannak. Nehéz testi munkás lévén valaha megszokta a húsos, zsíros ételt — ami ugyan nem használ a betegségének, de méginkább a családi kaszszának! Most képzelje el, mondja, ráadásul a két felnőtt gyerekemet is támogatjuk! A múltkor azt mondta a férjem, a mi korosztályunk a kizsákmányolás legsötétebb időszakába jutott! A család kizsákmányolása mindennél nehezebb! Hallgatom, hallgatom, s legszívesébben vele sírnék. Emlékszem még, de szép, csinos, jólöltözött nő volt a hatvanas években! Nem szívesen nézek rá, miként a tükrömbe se. Hja, a mai ötven, -hatvanéves asszonyok, anyák már ilyenek. Csoda, hogy panaszkodnak, úgy érzik elfutott mellettük az élet, — s vissza már vágyni se lehet! Azért ma, meg holnap úgy, de úgy remélem, ebben az évenként egyszeri ünnepnapban nekik is jut kis öröm, picivel több figyelem, megértés. Annak az utcán látott csinos fenekű farmerosnak a férje pár szál virágot ad az apróságok kezébe. A középkorú, lakótárs tán megpihenhet e hét végén, nagylánya még el is mosogat a vasárnapi ebéd után. A nyugdíjas nagymama ma, meg vasárnap biztosan süt valami finomat, mert ezen a napon csak őt látogatják meg az unokák, nem ő fut-lót, ahogyan az év más napjain hozzájuk. Lehet, virágot is visznek, vagy valami édességet, — hisz többre manapság még ezen a napon se futja a legtöbb kisgyerekes családban, — de mennek, köszönteni, hiszen a nagymama olykor-olykor versenyezhetne anyuval is... Hja, évenként egyszer, egyetlenegyszer ezt nem szabad elfelejteni, ugye? Sokszor gondolkoztam már, milyenek a mai anyák? A fiatalok, a leckékkel is törődő kicsit idősebbek, az anyósok, a nagymamák? Hősök? Ugyan -már, nem vállalnák ők se, én se. Csak, — „csak” anyák, feleségek, hátébék és munkavállalók és teljesítők, gondozók és betegápolók, bankárok és elszegényedő házikasszások. Kinek még van, ha teheti, vigyáz az ifjúságára, kinek már elszállt, nincs ideje sajnálkozni önmagán. Kötelesség van, munka van, legfőképpen szeretet, aggodalom van a mai anyák tudatában, ösztöneiben is, — éppúgy, mint valaha, csak valahogy mégis másképpen. Hja, az anyák is olyanok, amilyen a világ. Felelősséggel teli gondolatvilággal és felelőtlenséggel terhes kirívóságokkal. Mert még arról is ők tehetnek, hogy ebben a hazában az évenként egyszeri ünnepen vagy harmincezer gyerek nem fordulhat virággal, csókkal, köszöntéssel az életet adó édeshez. És talán picit abban is ludasak, hogy kevés, egyre kevesebb a gyerek, szegényedik a jövőnk is? Mégis': nevükben én ezt nem vállalhatom. A társadalom egésze felelős ezért is, mint az élet megannyi nehézségeiért. Nem megdöbbentő már, hogy rászólnak a harmadik, negyedik gyerekével- áldott állapotú aszszonyra: mi végre? Gondolom, rég elporladt apai nagyanyám felelne helyettük is. Ö kilenc szép szál gyereket nevelt föl bár nagy szegénységben, de mindig azt mondta: a gyerek az élet, az asszony csak gyerekeiben keresheti a boldogságot. Ezt a boldogságot keresem én a mai anyák, nagymamák pillantásában is. És ha hiszik, ha nem, minden -baj, gond ellenére sokszor rátalálok! Ásatás Rúd abányán Rudabányán több mint húsz éve folytatnak ásatást az 1985- ben megszüntetett vasércbánya területén. Itt találták meg 1967-ben egy embenszerű ősmajom koponyacsont maradványát, amely a lelőhelyről a Rudapithecos Hungaricus nevet kapta. A munkában diákok is segítenek — Kordas László, a Magyar Állami Földtani Intézet munkatársa vezetésével végzett ásatás során rábukkantak a majomős újabb egyedétől származó szemöldökcsontra, amelyet a követikező napokban tüzetes vizsgálatnak vetnek alá. (MTI fotó: Kozma István) Az ásatás színhelyén. Előtérben (alsó kép) Solt Péter, a Magyar Állami Földtani Intézet munkatársa 1989. május. 3. szerda, délután 17 óra. Szolnokon a városi tanács családi intézetében megterítettek minden asztalt a legnagyobb teremben. Limonádéval telt kancsók, teas ütemények szerénykednek, pár szál virág a vázákban. Az asztalok körül húszon innen, húszon valamivel túl a résztvevők többsége. Néhány gye rek is ropogtatja a süteményt, ül apja, anyja mellett. A társaság egyik fele úgy tudja, ez a harmadik találkozás, a másik része azt vallja, most jön öss^e másodszor az Erdélyiek klubja___ Akár először, akár másodszor, harminc körüli a vendégek száma, amikor megérkezik dr. Németh Ferenc, a budapesti koordinációs központ vezetője, dr. Szénási István. Szolnok Város Tanácsa vb-titkára. Próbáld Ferenc osztályvezető és Nagy Imréné csoportvezető társaságában. A mai programban ők tájékoztatják a menekülteket, velük lehet szót váltani mindenfajta ügyes-bajos dologról. Kicsit vontatott, amolyan ismerkedős, szégyenlős a találkozó. Lehet, a kevés helybéli nagyon szeretne ismerkedni, minél több segítséget adni, de nehéz azt kifürkészni, megtudakolni, mi a legsürgetőbb gondja annak a hetven-nyolcvan, Erdélyből menekült családnak, amelyről már tud a város tanácsa, amelynek felnőtt tagjai már megfordultak az információs irodában, a tanácsi vezetők fogadóóráin vagy éppen a szociálpolitikai csoportnál. A budapesti küldött a beilleszkedésről, a letelepedési segélyről, a családegyesítésről beszél. Ez utóbbira egy inas, sovány fiatalember nagyon odafigyel. Eddig százhuszonhárom gyerek érkezett odaátról szüleihez Magyarországra, nyolc feleség és hét férj jöhetett a családja után. (Már estébe hajlik az idő, amikor kiderül, a fiatalember is arra vár, mikor lehet újra együtt a családja...) Aztán elhangzik még sok tudnivaló munkavállalásról, a lakásvásárlási támogatás mikéntjeiről, a letelepedési alap nyújtotta otthonalapítási lehetőségről. Tulajdonképpen ezt folytatja dr. Szénási István is. Jó hallani, hogy kapnak és kaphatnak munkát a nálunk letelepedők. Tud már nem is egy olyan családfőről, s aszszonyáról is, aki elhelyezkedett az Állami Építőipari Vállalatnál, a Tiszamenti Vegyiművekben, a Járműjavítóban, a Bőrtexnél. S miközben a munkaalkalmakat sorolja, hozzáteszi: sajnos Szolnok Város Tanácsa mindeddig és összesen három családnak tudott lakást adni. Ám az Építőipari Vállalat elhelyezi a .jókezű, szorgalmas fiatal családokat. Nem is egy az építőmunkások szállójában lakik, de ugyanígy ígérte a lakáshoz juttatást a Tisza Cipőgyár is, — és Martfű mindössze húsz kilométerre van a megyeszékhelytől. Különben az Országgyűlés által megszavazott háromszáz millió forintból csak az idén 140 ezer forintnyi segélyt és letelepedési támogatást adtak az áttelepülteknek. A városi tanács vb-titkára nem titkolja: Szolnokon nem tudnak több lakást fölajánlani. Javasolja azonban a környező községeket: Üjszászt, Rákóczifalvát, Szajolt, ahol a helyi tanácsok megértő támogatásával, nem is nagy pénzért, lehet családi házakat venni. Aztán a beszélgetések közben kiderül, meg is kapja mindenki írásban, fortélya van ám ennek! Amolyan magyaros, bürokratikus eljárás: a vevőnek el kell mennie a földhivatalhoz, a helyi tanácshoz, adásvételi szerződést kell kötni, ahhoz mellékelni munkahelyi igazolásokat, kereseti kimutatást, családipótlékfolyósítást, aztán el kell menni az OTP-hez, mennyi kölcsönt várhatnak, s mikor már minden utat bejártak, az adásvételi szerződést jóváhagyásra Budapestre kell küldeni. (Beleborzong, aki jól ismeri a hivatali világot, az ügyintézés keserveit. (Aztán kiderül, hogy még a letelepedési segély iránt benyújtott kérelemre is késhet a válasz hónapokig, s aki a családegyesítésre vár, hozzá se foghat addig az otthonszerzéshez, amíg nincs együtt az övéivel. Mindez nem panaszként és egyáltalán nem hangosan, de nagyon szépen magyarul hangzik el, s a szépen fogalmazott mondatok közül kiviláglik az is: tudják már legtöbben, rég nem fonják nálunk kolbászból a kerítést. . . Másnap délelőtt négytagú családot fogad hivatali irodájában dr. Szénási István. Ez a család az elsők között még tavaly nyáron érkezett Szolnokra, s a család legkisebb tagját már itt anyakönyvezték. Egy pici gyerekkel, várandós fiatalaszszonnyal vágott neki az aradi esztergályos a szomszéd családdal, a szintén esztergályos-közgazdász párral. A kocsiban négy felnőtt, két gyerek, illetve már a harmadik, is az anya szíve alatt. Nem szívesen emlékeznek az útra. A látogatás rövid, Szénási István jegyzőkönyvet készíttet, ígéri, hogy segítenek még a nagyobbik gyerek bölcsődei térítésében is, s megpróbálják minél előbb intézni a letelepedési segélyt, hiszen a pár Üjszászon már kinézett magának egy családi házat. . . Csütörtökön délután együtt a közösen indult két család. Az Állami Építőipari Vállalat munkásszállóját mondják egyelőre otthonuknak, s mindennel nagyon elégedettek. Fölkapom a fejem, amikor egyikük azt említi: itt szépen beszélnek a munkássala vezetők. Nem ordítoznak, nem fenyegetőznek, nem hatalmaskodnak. A másik gyorsan hozzáteszi: hogy általában megértők, türelmesek, nyugodtak a szolnokiak. (Mondom is magamban, hátha akkor találkoztak volna velünk, amikor még nem volt ennyi gondunk, bajunk...) Aztán Ibolya, a közgazdász-anyuka azt mondja: Levente, a fia már csak magyarul tud. Voltak vendégségben, szóltak hozzá azon az otthon megtanult nyelven, mindhiába. Már nem érti. És ezt el kell hinni, legalább annyira, mint ahogyan elmeséli, miért adta fiának a szép nevet. A Leventét nem lehet lefordítani... Most vagyunk aztán a téma kellős közepében. Kiderül, hogy a másik család fiatalasszonya azért választotta az esztergályos szakmát, amellyel ott egyúttal érettségi bizonyítványt is szerzett, mert Aradon magyar nyelven mást nem tanulhatott. Csapongó gondolatok. Vajról, cukorról, valamikori öt meg harminc dekás fejadagokról s a jelenről, amely olyan más, de nagy öröm megszokni. Kérdezem, de a szemek villanásából látom, kár volt. Fiatalemberek még, mindegyőjüknek maradt otthon valakije, akiről beszélni a világért se akar. s láthatóan ez az egyik legsebezhetőbb pont. Helyette azt mondja a 29 éves családapa: hónapokig rettegtek, mi lesz, ha mégis vissza kell menniük? „Megmondtam a feleségemnek, élve nem, az biztos!” S miért éppen Szolnok volt a letelepedési cél? Nevetnek. 1988 tavasza óta nézegették sűrűn a térképet. Nem akartak a fővárosba menni, de nem akartak a határ szélén se meghúzódni. Be az ország közepébe! Ehhez aztán még a véletlen is segített: Battonyánál aznap, hogy átjöttek, nem volt ügyfélfogadás a rendőrségen. Kiszálltak, elolvasták a kiírást, s meg se álltak Szolnokig. Nyolc-kilenc hónapi itt tartózkodás után barbárság azt kérdezni, jól érzik-e magukat, megszokták-e már ezt a mi kicsi, zaklatott, ideges életünket. Hiszen már mondták, s ők nem is ilyennek látják. Hogy jó reményük van, a búcsúzásnál kiderül: „Nem mint újságíró, hanem magánemberként. ha majd hívjuk, ugye eljön a lakásszentélőnkre?” * * * Az erdélyiek klubjában szerdán este a tájékoztatón, a mindenki előtt elmondott kérdések után még szinte mindenkinek volt olyan mondanivalója, amit egyik-másik vendéggel akart közölni. Szeretettel fogadták az egyház képviselőjét is." aki megígérte. ha hívják, a legközelebbi klubtalálkozón szíves örömest megint eljön. Aztán az egyik lelkes szervező mondta a javaslatait. Nyílik az idő. s a mimdenhavi egyszeri klubtalálkozó egyikét-másikát megtarthatnák a szabadban is, lenne olyan szolnoki vállalat, amelyik kölcsönözné az összejövetelre tiszaligeti üdülőjét, vendégházát. És mondjanak ötleteket, kéréseket, hová mehetnének így el együtt, baráti körben, jó ismerősök a házigazdákkal. Kifelé menet többen ismerősen köszöntik Tichi Ilonát, a Vöröskereszt városi titkárát, aki nem sajnálta az estébe hajló délutánt az erdélyiek klubjától. Mondják az asszonyok, sokat segített a Vöröskereszt is, hiszen legtöbben váltás ruha, pénz nélkül érkeztek, s olyan jó volt a gyors, segítő kéz. Valóban, a Vöröskereszt is pártfogolja az áttelepült erdélyieket. A segítő szándék láthatóan megmaradt. 1989. május 3-án, szerdán délután 5-től este 8 óráig szerényen megterített asztalok leörül így töltötték együtt idejüket családok. Többségükben most már szolnoki családok. S akkor is azoknak mondhatók majd, ha dolgozó tagjai a városkörnyéki községekből indulnak naponta munkába, az Állami Építőipari Vállalathoz, a Járműjavítóba, a Tiszamenti Vegyiművekbe, s mindazokhoz a munkáltatókhoz, akiknek szükségük van igyekvő munkájukra, tudásukra. Mert a hetven-nyolcvan eddig áttelepült családról se munkahely, se tanács nem tud rosszat mondani, még annyit se: követelőznek, többet várnak, mint ami szerény lehetőségeinkből telik. S hazafelé bandukolva én is úgy gondolom, sokan vagyunk, akik megosztanánk utolsó falatunkat is velük. És már együtt áhíthatjuk — cselekvéssel — a jobbat, az ígéretesebb jövőt. Nem kellene sokunknak odaülni olykor-olykor eklub foglalkozásaira? — S —
