Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-23 / 119. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. MÁJUS 23. Munkavédelmi gyorsfénykép a TVM-töl Rémtörténetek, amelyek nem igazak A Szolnok Megyed Munkavédelmi Bizottság soros ülését nemrégiben a Tiszámén ti Vegyiművekben tartotta. A hely kiválasztása nem lehetett véletlen, hisz a TVM mint megyénk legnagyobb vegyipari vállalata, munkavédelmi szempontból különleges helyet foglal el. Ennek kapcsán kértük rövid beszélgetésre Szikszai Ferencet, a TVM műszaki vezérigazgató-helyettesét, nemcsak Szolnok, de a megye életében is. — Azt bizonyára ön is tudja, hogy rémtörténetek keringenek a köztudatban a vállalatnál lévő munkakörül. ményekről, a különböző veszélyes anyagokról, gmelyekkel dolgoznak, vagy amelyeket előállítanak. — Valóban hallottunk különféle rémtörténeteket, de hogy ezek mennyire nem fedik a valóságot, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 19é4jben, ’85-ben és ’86- ban, mint a legkiemelkedőbb munkavédelmi, biztonságtechnikai, tevékenységet kifejtő vegyipari vállalat, a Tiszaimenti Vegyiművek nyerte el — immár végleg — az Ipari Minisztérium és a Vegyipari Dolgozók Szakszervezete által felajánlott' vándorserleget. Tavalyelőtt pedig nagyon szoros versenyben a második helyet szereztük meg. Persze a ’88- as esztendő eredményeit ismerve sincs különösebb ok az aggodalomra. Nyugodt szívvel mondhatom, biztonságtechnikai helyzetünk változatlanul kielégítő-, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a lehetőségek és igények figyelembe vételével — de mindig a dolgozó ember érdekeit szem előtt tartva — születtek és születnek azok a döntések, amelyek végső soron a technológiai folyamatok biztonságát, a dolgozók munkakörülményeinek ' javítását szolgálják. — Összehasonlításként tudna (néhány adatot mondani a vállalat munkavédelmi költségeiről? — Igen. 1986-ban 64 millió 911 ezer forintot, rá egy évre már 95 millió 475 ezer forinitdt, tavaly 120 millió 674 ezer forintot fordítottunk, az idén pedig 132 millió 534 ezer forintot szánunk műnk avédelemre. — Említene egy-két nagyobb jelentőségű fejlesztést, amelyek a munkakörülmények javítását szolgálták? — Például megoldottuk a foszforlefejtő tv-kamerás ellenőrzését, a kénsavas tartálykocsik mosását, a porfestékek kiszerelésére korszerű csomagológépet építettünk be, és még sorolhatnám ... Ezentúl a balesetek megelőzése érdekében rendszeres agitációs és propagandamunkát végzünk. Szervezzük a munkavédelmi oktatásokat, vizsgáztatásokat, vetélkedőket. Munkavédelmi oktatófilmeket készítünk és vásárlunk, sőt évente munkavédelmi hónapot is tartunk, amikor több rendezvény ezzel a kérdéssel foglalkozik. — Persze gondolom, hogy az állandó fejlesztések, ellenőrzések, a folyamatos agitációs és propagandamunka ellenére its történnek balesetek a vállalatnál. Sőt azok számának alakulását a munkavédelem egyik legfontosabb fokmérőjének tekinthetjük. — Így igaz. Am ha a ’87- es és ’88-as adatokat hasonlítjuk össze, sajnos azt kell mondanom, hogy valamelyest romlott a helyzet. Mert míg tavalyelőtt az 1884-es vállalati átlaglétszám mellett 37 baleset, történt, addig tavaly 1857-es átlaglétszámnál 44 balesetet regisztráltunk. Ebből egyértelműen megállapítható, hogy csökkenő létszám mellett nőtt a balesetek száma. Ez többek között arra is figyelmeztet bennünket, hogy dolgozóinkkal méginkább tudatosítanunk kell, hogy az egyes munkaterületeken milyen veszélyek leselkednek rájuk. — Manapság sokan panaszkodnak arra is, hogy a különböző védőfelszerelésekhez nehezen, vagy egyáltalán nem lehet hozzájutni. — Mi a munkához szükséges eszközöket — munka és védőruhákat, védőfelszereléseket ennek ellenére igyekszünk mindenki számára biztosítani, bár azt valóban megkell jegyeznem, hogy ezek beszerzése egyre körülményesebb, és ráadásul még a minőségük is romlott az elmúlt időszakban. Idetartoznak az ipari kesztyűk, a saválló gimuikesztyűk, a terylénruhák, és folytathatnám a sort. Ezt a gondunkat egyébként már minden lehetséges fórumon felvetettük, de a helyzet semmit sem változott. Ezek, és más apróbb hiányosságok ellenére mi a TVM munkavédelmi helyzetét kielégítőnek tartjuk, és arra törekszünk, hogy ezt a szintet tartan i .tudjuk, illetve lehetőségeinkhez mérten tovább javítsuk. A feltételek többnyire adottak, hisz ezt a munkát nálunk a biztonságtechnikai osztály szervezi, s emellett az üzemegészségügyi ellátás is jónak mondható. — n. t. — Doris, Móró ós társai fegyelmezettebbek lesznek A MEOE szolnoki egyesülete évente kutyakiképző iskolát szervez, ahol a Szolnok Megyei Rendőrkapitányság szakembereinek irányításával fegyelmező, ügyességi, őrző-védő, nyomkövető képzés folyik. Természetesen nemcsak a kutyák, hanem gazdáik részére is, mert nekik is meg kell tanulniuk: az állatok engedelmességének eléréséhez nemcsak szeretetre, hanem következetességre, kitartásra és nagyon nagy türelemre van szükség, hiszen a legegyszerűbb gyakorlatokat is (állj, ülj, indulj) számtalanszor kell megismételni a siker érdekében. Felvételeink a besenyszögi úti kiképzőpályán készültek. LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Drámák konfliktus nélkül Komám, bármilyen sommás is legyen az itthoni kultúránk elsorvasztását illusztráló változások számbavétele, nem hagyhatom ki könyveink drasztikus megfogyatkozását. Még közvetlen tapasztalója voltam annak, hogy három esztendő alatt (1983-tól 1986-ig) egyötödére csökkent az évente megjelenő, magyarul kiadott könyvek száma. A mennyiségi veszteségnél sokkal linkább kétségbeejtő a minőségi. A még nyomdafestéket lártó művek szerzői többnyire jelentéktelenek, a közlendőjük semmitmondó, vagy legalábbis a lényeges kérdéseket elhallgató, megkerülő. Az értékrendszer teljesen felborult, olyanok képviselik a romániai magyar irodalmat (pardon, a Ihivjatalos megfogalmazás szerint: „a magukat magyarul kifejező román írók” irodalmát), akik — főleg írásaik tartalma miatt — érdemtelenek erre. S közben a még otthon maradt Beke György, Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András , Székely János és a hozzájuk hasonlók 'könyvei nem jelenhetnek meg. Tulajdonképpen nem is a neveket hiányolom évek óta la könyvesüzletekből, hanem az igazi könyveket; azokat, amelyeknek feltétlenül ott kellene lenniük a kisebbségi magyar olvasó könyvespolcán, még inkább tudatában. Mostanság sok szó esik itt is arról, hogy a „mieinkhez” hasonló kis országokban az irodalomra fontos politikai szerep hárul, s nehéz időkben (melyek nem azok?) ezt rendszerint vállalta is. A mi otthoni irodalmunk hosszú évek óta nem vállalhat semmit a hatalom mindenre kiterjedő figyelmének jóvoltából. A szószólóinknak kiinevezettek (az engedélyezettek) vagy még „madárnyelven” sem mondanak semmit, vagy éppenséggel ellenünk beszélnek. A hivatásukat valamelyest komolyan vevő, némi tehetséggel is megáldott, az öncélú karrierizmust nem ismerő és becstelen szolgálatot nem vállaló írók jó ideje lehetetlen helyzetbe kerültek: elvették tőlük annak lehetőségét, hogy értelmesen és érdemlegesen szóljanak ahhoz a közösséghez, amelyhez végzetük és kötelességük szerint szólniuk kellene. Sokukban következett az ismerős dilemma: menni vagy nem menni? Döntéséért mindanynyiunknak a saját lelkiismeretével egyszer el kell majd számolnia. Nem kérdezném meg Tamási Áront sem, hogy miért hagyta el egykoron szülőföldjét, mint ahogy nem kérdeztem a jóval előttem és a velem csaknem egyidőben futásnak eredt bajtársakat, s nem fogom faggatni az ezután érkezőket sem. Nekem csak saját magammal szemben lehet jogom és kötelességem elszámolni. S egy illúziószámba illő történelmi fordulat esetén az otthon maradottakkal... Árpádom, nem részletezném most a menekült-írók tragédiáját, az is elképzelhető, hogy csak én élem meg ilyennek. Társaimtól tudom, többen abban a reményben települtek át, hogy innen jobban szolgálhatják az ügyet, azaz többet tehetnek az otthoniakért; sokan hallattják is hangúikat, több-kevesebb sikerrel érvényesítik önmagukat, „küldetésüket”. (Csakhogy — mint már említettem — itt egyre több polgárnak telt már meg a hócipője az „erdélyi kérdéssel”. (Én nem tartozom azok közé, akik a többet tevés tnehtségével takaróztak, szökésemkor én már semmit sem akartam, szolgálni a legkevésbé, csupán élni még egy keveset, ha lehet. Csakhogy időközben az ember vagy higgadtabbá válik, vagy még jobban felidegeskedik... Futók és nem futók lehangoló listáit nemrég tette itt közzé Pomogáts IBéila irodalomtörténész (ha véletlenül bejutnál a Hivatal féltve őrzött könyvtárába: Alföld, 1988,11, Az erdélyi magyar irodalom helyzetéről, én nem sorolom a neveket, számvetést készíthetsz magad is, hogy rájöjj: ebből az erdélyi magyar irodalomból — legalábbis számszerűleg — mindjárt több van itt, mint ott. Az otthoniak közül is már sokan benyújtották a kitelepülési kérelmet. És mi vár azokra a legbát.rabbakra és legbecsületesebbekre, akik most is a végvárakon való kitartást választják? Vegyünk példaként egy olyan intézkedést, amelyik nem csupán nemzetiségi vonatkozású. Te is tudod, hogy autentikus az eset: a művelődési miniszter felszólította az írókat, hogy ezután csak olyan színdarabokat írjanak, amelyekben nincs konfliktus. F.z ugye. nonszensz, jellemzi az agráraktivistából lett művelődési főszakértő hozzáértését. Mert ugyan cselekmény nélküli színmű Van, valamiféle konfliktusocsikán alapuló feszültség nélküli produktum a dráma műfajában képtelenség. Nos, aki eleget téve a felkérésnek ilyet ír, az nem író. Aki továbbra is csak konfliktusokban tud gondolkodni (és alkotni), nagyjából a következőkre számíthat: 1. az asztalfiókjának, illetve egy, időben, térben, összetételében és érdeklődésében meghatározhatatlan úgynevezett utókornak dolgozik (talán nem mellékes a kérdés: így van-e értelme?); 2. ha netán külföldre juttatja a kéziratot, a törvény értelmében kizárják, elzárják, bezárják (egykét kivételtől eltekintve); 3. a feleslegesen végzett munka feletti „örömében” és fokozódó tehetetlenségi „komplexusa” következtében az önpusztító alkoholizálás demokratikusan korlátlan útja tárul fel előtte (itt sem sorolom a számos példát, mert még megsértődne odahaza valaki, hogy kimaradt a névsorolvasásból; mindössze a sok írótársat utánozva az útvesztőn a múlt hónapban végleg eltévedt Zagoni Attila barátomat említeném azért, hogy megkérjelek, tegyél helyettem a sírjára egy csokor vadvirágot); 4. ha makacs mód és kitartóan még a prózába és versbe is konfliktust csempész — ami a hivatal szerint végképp érthetetlen és meebocsáj thatatlan —, előfordulhat hogv fölöttébb furcsa és minden esetben tisztázatlan körülmények között távozik a konfliktusmentes túlvilágra (mint nemrég Sütő István költő és Visk.y Árpád színművész)... Eltűnnek és pusztulnak a könyvek is, mármint a mi könyveink közül azok, amelyek visszamenőleg tükröztek valami konfliktust és amelyek újabb konfliktusok okozói lehetnek. A közkönyvtárakból, mint orkán seprik ki a „magyar anyagot”, a disszidens és gyanús szerzők irományait valamint azokat, amelyek „bizonyos időkben” születtek. Jobb helyeken őrizték évszázados kultúránk néhány megcáfolhatatlan dokumentumát, s bár ez eleinte ártalmatlannak tűnt a „több évezredes dákoromán kontinuitás” megtépázásához, végül mégis a megsemmisítés mellett döntöttek, nehogy e veretes könyvek zavarják az emberek tudatában kialakítandó képet, miszerint az „ősi román föld” minden négyzetméterén többségben voltak; emlékszel ugye, a marosvásárhelyi Teleki Tékából levitettek a pincébe néhány mázsa jól kiválasztott kötetet, s mit ád Isten, pár nap múlva egy fránya csőrepedés miatt elázott minden a vízzel tele pincehelyiségben, „az anyagot elvitték száradni az örök vadászmezőkre. Az újonnan megjelent magyar nyelvű kiadványok közül engem legmélyebben a Hódolat című kétkilós példány hatott meg, tudod, amelyikben neki meg a nejének hódolnak. Csak kölcsön kaptam a díszes kötetet, nagyon megköszönném, ha kijuttatnál nekem egy példányt. (Ezt csak szabad!) A hódolatok szövegén csak mosolyogtam volna, ha nem nézem meg, kik hódoltak! Látod, ezért szeretném ezt megőrizni, mert szerintem a szerzők közül sokan verik majd egyszer a mellüket — no nem odahaza, hanem errefelé —, hogy ők becsületesen helytálltak, és kitartottak a végsőkig, nem úgy, mint gyáva komád, Lajos
