Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-29 / 99. szám
8 «MPto Róma döntötte el a vitát Ismeretes, hogy amikor Aba Novák Vilmos és Chio- vini Ferenc 1933 szeptemberében befejezte a jászszentandrási templom festését, szinte azonnal kirobbant a vita a freskókról, s túlnőve a falu és a megye határain, néhány hónapra bizonyos körökben országos üggyé vált. A sajtóvita lényegében a konzervatív és a modern művészeti irányzatok hívei, -illetve a konzervatív és liberális politika támogatói között folyt, de kimenetelének közvetlen tétje is volt, mégpedig maguknak a jászszentandrási freskóknak a sorsa. Amennyiben ugyanis a konzervatív álláspont egyértelmű diadalt arat, ennek nagyon valószínű következménye a freskók megsemmisítése. vagy legalábbis eltávolítása lett volna. (Egyes visz- szaemlékezések szerint Amerikából ajánlat érkezett a freskók megvásárlására, szakszerű levételére és elszállítására.) A vita részletesebb ismertetése e cikknek nem feladata, csupán annyit szükséges megjegyezni, hogy a konzervatív álláspont híveinek fő érve valójában nem művészeti, esztétikai termésaétű volt, elsősorban Aba Novák freskóinak szakrális jellegét tagadták, velük kapcsolatban a legenyhébb kifejezésük a szentségtörés volt. 1933 végére sajátos patthelyzet alakult ki. Azok a magasabb állami és egyházi körök, amelyeknek az állás- foglalása eldönthette volna a vitát, makacsul hallgattak, nem merték vagy nem akarták vállalni a döntéssel járó felelősséget. Ám 1984 februárjában Rómában megnyílt a II. Nemzeti Egyházművészeti Kiállítás,. amelyen hét másik ország mellett Magyarország is részt vett. A kiállítás magyar anyagát egy erre az alkalomra berendezett kápolnában mutatták be, s ebben helyet kaptak a jászszentandrási templom freskóinak vázlatai is. Ma már teljes bizonyossággal aligha állapítható meg, hogy mi volt a rendezők és a mögöttük álló állami és egyházi körök indítéka “a sokat vitatott és létükben fenyegetett freskók római bemutatására. Bizonyára jelentős művészeti értéknek'tartották őket, s elsősorban! ezért döntöttek a bemutatásuk mellett, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha föltételezzük, hogy egyúttal számítottak arra is, hogy a külföldi- és elsősorban vatikáni — visszhang itthon eldönti a freskókról folyó1 vitát. Ezt a föltételezést támasztja alá az a tény, hogy az érdekeltek igen nagy figyelemmel várták a Rómából jövő híreket, és valamennyi későbbi visszaemlékező fontosnak tartotta, hogy hivatkozzék a vatikáni napilap, az Osservatore Romano e tárgyban megjelent cikkeire. A lap 1934 februárjától június végéig több tucatszor foglalkozott a kiállítással, s közvetve és közvetlenül is jó néhányszor állást foglalt a magyar anyaggal, benne a jászszentandrási freskókkal kapcsolatban. Még a hivatalos megnyitó előtt az Osservatore Romano február 10-i számában megjelent „Lazz.” aláírással egy rövid, figyelemfelhívó tájékoztató, amely rögtön hangsúlyosan említi a kiállítás magyar anyagát, s mintegy megadja az alaphangot az értékeléséhez is, sőt mintha egyenesen az itthoni vitában akarna állást foglalni. „A nemzeti kiállítások már tegnap este készen voltak, ami a bemutatandó anyag elrendezését illeti, és az első gyors áttekintésre is jelentősnek tűnnek, különös tekintettel azokra a művekre, amelyek, ^miközben hatásos és! eredeti módon fejezik ki a különböző népek sajátosságait, nem állnak ellentétben a katolikus hagyománynyal és a liturgia törvényével. E kiállítások között különösen fölkelti a figyelmet az a kis templom, amelyet Magyarország épített és rendezett be ... ” Két héttel később, a február! 24-i számban az Osservatore Romano a protokoll- hírek között tudósít arról, hogy a pápa fogadta a Rómában tartózkodó magyar művészküldöttséget, amelynek tagjai között ugyan nem voltak ott a jászszentandrási freskók alkotói, de a freskók néhány vázlata bekerült abba az albumba, amelyet a küldöttség vezetője, Gerevich Tibor profesz- szor, a Római Magvar Akadémia igazgatója átnyújtott a pápának. A fogadásról többek között ezt írta az Osservatore Romano: „Átnyújtottak őszentségé- nek egy albumot, amely a magyar részlegben kiállított főbb művek fotográfiáit tartalmazza ... Őszentsége meg köszönte az értékes ajándékot, és atyai áldását adta a küldöttségre, a művészekre, akiknek munkái szerepelnek a kiállításon és az egész magyar nemzetre.” Ez az önmagában nem túl jelentős protokollesemény is szolgáltatott érveket a freskók védelmében. Itthon, a visszaemlékezések szerint, némi (talán szándékos) túlzással, • úgy értelmezték, mintha a pápa magív mondott volna igent Aba Novák és Chiovini freskóira, s ez jelentősen megerősítette a művek védelmezőinek helyzetét. Ezután hónapok teltek el anélkül, hogy az Osservatore Romano említést tett volna a jászszentandrási freskóvázlatokról. vagy akán csak rájuk vonatkoztatható megjegyzés napvilágot látott volna benne. Pedig a lap szinte minden héten írt a kiállításról, s néhány alkalommal a magyar anyagra is hivatkozott. Végül június 15- én, a kritikák sorának zárásaképpen. ugyancsak a már említett „Lazz”, aláírással nagy cikket szentelt a lap a magyar művészek munkáinak „Magyarország az egyházművészeti kiállításon” címmel. A cikket több kép is illusztrálja, de a jászszentandrási freskók vázlatai nincsenek közöttük, jóllehet az írás hosszasan elidőzik ezek méltatásánál. „Aba Novák. Chiovini-... modern szellemben tudták életre kelteni a klasszikus hagyományt... Chiovini Ferenc, aki neve után ítélve olasz származásúnak tűnik, a jászszentandrási templom freskóihoz készített vázlataival. amelyeken el akarja mondani Szent László király és Szent Kapisztrán János történetét, említésre méltf> mesterségbeli tudásról tesz bizonyságot, de nem tudta eléggé harmonikus egységbe ötvözni a történelmi alakokat a tábor dekoratív részleteivel és a festett építészeti elemekkel. Ugyanaz a vállalkozás, azaz freskóvázlatok készítése a jászszentandrási templomnak kitűnően sikerült Aba Novák Vilmosnak. Terve egyike az egész egyházművészeti kiállítás legjobb festészeti darabjainak. Biztos, hogy olvasni kell tudni ezeket a részleteket. gondolatban megalkotva mindazt, amit a festő kénytelen volt befejezetlenül hagyni. De a vázlatokból is mindenképpen megmutatkozik a nagy templomfestő művészete. Az ötven alakból álló kompozíció. amely a „Kereszt legendája” témát bontja ki, a magyar festő sikeresen befejezett vállalkozása. E kartonok alapján nem tudhatjuk, hogy Aba Novák az itáliai templomok vagy az impresszionizmus „befejezett’ képeinek tanulmányozásából hasznosított-e többet, az elért eredmény egyszerre klasszikus és modern. Joggal elmondható, hogy kiegyensúlyozott geometriai formák (a két ferdenégyszö- gű díszítmény, a Kereszt, a híd, a tölcsérdíszek, az Éden fája), a képi kompozíciót támogató szerkezetet alkotnak, amelyben a végtagok mozgása kettős, érzelmiszerkezeti funkciót kap. Nagy mesterségbeli tudásra vall még a távlati rövidülés, a távlatok használata, az egész, a fél vagy a háromnegyedes alakok ábrázolása. Még mindig Aba Novák- nál maradva, külön említést érdemel egy kupola freskóinak vázlata, amely az Utolsó Ítélet témáját dolgozza fel. (Az apszis előtti ív freskóvázlatairól van szó. amelyek egy kupolához készült terveknek tűnhettek a cikk írója számára. B. A.) Itt is megmutatkozik a festő köny- nyed természetessége az ábrázolás egyszerűségében, ahogyan a szemlélő fölöst két történeti és látványbeli szintet alkot, amelyek erősen elválnak egymástól...” Ennek az Osservatore Romano cikkeinek a jászszentandrási templom freskóira vonatkozó idézetei. E megállapítások hírei eljutottak Magyarországra, s jelentős szerepük volt abban, hogy a vita végül a freskók (és a ■modern művészeti törekvések)1 híveinek javára dőlt el, s ennek következtében a freskók megmaradhattak eredeti helyükön. Blstey András Hol vagytok, ti régi játszótársak? „Cserebogár, sárga cserebogár!” A költői sor utolsó szavai már annyira leheletfinomak, hogy szinte égi üzenetek. Horváth Ferenc nem suttog, nem sejtelmeskedik, egyszerűen megadja magát a hely varázsának. A színhely Túrkeve, az anyanyelv hete megnyitója. A fővédnök Horváth Ferenc érdemes művész, aki gazdag repertoárjából szinte egy előadóestre való műsorral ajándékozta meg a közönséget. Beszélgetés Horváth Ferenc érdemes művésszel — Immáron jó félévszázada, hogy a magyar nyelv egyik legkitartóbb, felkent papja. Nem fáradt bele a vesztett csatákba? Értem ezen azt a sajnálatos folyamatot, amelyet a közönyösök észre sem vesznek, mások nemtörődömséggel nyugtáznak — szóval nyelvünk állandósult és folyamatos romlását. — Nem tudom feladni, nem az a típus vagyok. Egy-egy jelenség, vagy akár valamelyik jól sikerült előadóestem mindig megerősít, hogy szükség van rám, nem falra hányt borsó, amit csinálok. Képes voltam rá a múltkoriban, hogy két műtétnek is vehető orvosi beavatkozás között színpadra lépjek, mert Jancsó Adrien azt mondta: „Ferikém, csak tíz percet vállalj: vár a közönség”. Negyven percig voltam színpadon, se fájdalmat, se erőtlenséget nem éreztem, elmondtam a Jónás könyvét, — majd mentem a kórházba. Pedig sok kudarc is ért a pályámon, sokszor szinte a partvonalra kerültem, s a magamfajta ember ilyenkor mindig hajlamos szenvedélyes önvizsgálatra: ki vagyok én? — S milyen válaszokat kapott? — Észre kellett vennem, hogy az önelemzés és a közvélemény értékelése között különbségek lehetnek. Jók és rosszak. Sohse felejtem el, pedig már vagy három év tizede történt, hogy egy pesti hirdetőoszlop előtt — amelyen műsoromat hirdették — óhatatlanul is kihallgattam két asszony beszélgetését. „Te, ki ez a Horváth Ferenc? — így az egyik. A válasz: Tudod, aki mindig a kommunistáknak szokott szavalni”. — Lehangolta ez, vagy megerősítette? — Mondom tovább. Éppen az este a Madách Színházban egy nagyhírű sztárművésszel volt néhány közös jelenetem. Egymás ' mellett volt az öltözőnk. Én két felvonás között mindig verseket olvastam, tanultam. Akkor is. Bejött hozzám ez a művésztársam, kérdezte, mit csinálok. Verseket tanulok, mondtam. Mire ő: „Atyaisten, te mindig tanulsz. Hány verset tudsz már tulajdonképpen”. Hatszázat, nyolcszázat, talán ezret, mondtam neki. Nagy barom vagy komám — így ő, mert híresen szabadszájú ember volt, az isten nyugosztalja — látod én csak 3 vagy 4 verset tudok összesen, de villám van belőle meg nyaralóm! Hát nekem nincs. Azóta sincs, nem is lesz! — Színészként kezdett, a színlapok szerint az 1930-as évek végén Bánky Róbert társulatával Szolnokon is játszott, — majd az évtizedek múlásával inkább előadóművészként jegyeztette magát. Ez kényszer volt, vagy belső indíttatás? — Fájdalmas pontra tapintott. Az az igazság, hogy előadóművészi tevékenységemmel ekvivalens — tehát egyenlő értékű — színészi sikereket nem tudtam elérni. Hiába gondoltam én, hogy többre vagyok képes, a színészi pályától nem kaptam meg maradéktalanul, amit szerettem volna. Nem én voltam a rossz színész, talán mondhatnám így, hanem pályatársaim voltak kimagasló színészegyéniségek. Hol vannak már...! Ami<a belső indíttatást illeti: a versmondás számomra sohse volt hézagpótló valami, vigaszág, amelyen indulhattam, hiszen a vers, a költészet, a versmondás indított el pályámon. S éppen itt, Túrkevén — Űristen! — 66 évvel ezelőtt, Petőfi révén. Negyedikes voltam — egy osztatlan iskolában — amikor a tanítónéni azt mondta: gyerekek, nagy költőnk, Petőfi Sándor 100. születésnapjára mindenki tanuljon meg egy Petőfi-verset. 1923 januárjának első napjaiban az iskola apra- ja-nagyja Petőfit szavalt. Sorban, egymás után. Közönség nem volt, de ünneplő ruhában voltunk. Olyanban, amilyen volt, a legjobban. Akkor persze még nem gondoltam arra, hogy ez számomra az indulás, de Petőfi mindig velem maradt, bárhová is vezetett jó vagy rossz sorsom. Járjak bármerre a nagyvilágban, hazatérni, hazajönni számomra mindig Túrkevét is jelenti. Ebből mégis csak azt gondolom, ez a föld indított, innen kaptam mindazt, amit elhivatottságnak szoktak mondani. Tiszai Lajos Vatikáni állásfoglalások a jászszentandrási templom freskóiról Aba-Novák Vilmos freskója. Jobb oldalon a különösen sokat vitatott pokolbéli képek
