Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-02 / 78. szám
Magazin 10 Hogy kiderüljön, Szolnokra kellett jönnie Jól énekel, fergetegesen táncol Azon az estén, amikor a Marica gróffnő című operettben láttam, nyolcszor tapsolták vissza. Ezzel az emlékkel indítom a beszélgété- sünket; de ő kitérően azt mondja, hogy a siker a többiek érdeme is. Igen, bólogatok, csakhogy összesen kilenc visszatapsolás volt az operettben, és abból nyolc éppen azt a részt követően, amelyikben ő is szerepel. Ügyhogy én inkább annak tulajdonítom a sikert, hogy Szerémi Zoltán jól énekel és fergetegesen táncol. Ilyen táncot istenigazában csak tévében, klasszikusoktól lát az ember. Ez annál is inkább meglepő, mert Szerémi Zoltán a Szolnoki Szigligeti Színháznak, vagyis prózai társulatnak a tagja. — Tudtad magadról, hogy ilyen jól énekelsz és táncolsz? — Nem. Szolnokra kellett jönnöm ahhoz, hogy kiderüljön. Itt kaptam szerepeket hozzá. — Korábban hol dolgoztál? — A Vígszínházban. Annak idején elég jól indultam. Főiskolás koromban általában idősebb férfiakat játszottam. Huszonhárom éves voltam, de az évfolyamon a legidősebb. A világirodalom legszebb szerepeit játszottam el — az ötvenéves férfiakat. Az én drámám az, hogy amikor a Vígszínházba szerződtettek, elvesztettem ezeket a szerepeket, mert másokra, nálam idősebbekre osztották. Én ott csupa fiatal fiút alakítottam. — Ezért jöttél el a Vígbői? — Bízom benne, hogy eljön még az idő, amikor ismét eljátszbatom azokat az ötvenéves férfiakat. Kivárhattam volna a Vígszínháznál ezt az időt, ülhettem volna a büfében, kis feladatokkal. De azt gondoltam: ha már úgyis várni kell, addig legalább játszom vidéken. — Hogy kerültél éppen Szolnokra? — Pesten szerepeltem a szolnoki színház igazgatójának, Schwajda Györgynek egyik darabjában. Aztán egyszer csak fölhívott telefonon, hogy lenne-e kedvem Szolnokra jönni? — Nem te vagy az első fiatal színész, aki ígéretesen indul Pesten, aztán egyre kevesebbet hallani róla, és végül vidékre szerződik. Szerinted mi ennek az oka? — Az a baj, hogy a fővárosban sok a színész. A pálya végcélja ugyanis Budapest, mindenki oda akar kerülni, mert az ország pestközpontú. Én tulajdonképpen rengeteget játszottam a Vígszínházban, de kis szerepeket. Volt olyan is, amelyiket gyűlöltem. — És mondd: milyen szerepet gyűlöl a színész? — Azt, amelyik nem neki való. Az ember általában öthat szerepet kap egy évadban. Egyet-kettőt szeret, és annak a kedvéért vállalja a többit. Olyat nem akar játszani, amiben megbukik. Nekem például a Rómeó vagy az Otelló nem állna jól. — Hanem micsoda? — Szeretem az abszurd, groteszk darabokat — elsősorban a cseh, lengyel, bolgár szerzők műveit. — Ezzel szemben mit játszol? — Csupa öltönyös, lakkci- pős figurát. Szép Ernő Vőlegény című darabjában a vőlegényt, az Uvegcipőben Császár Pált. Ügy érzem, ki lehetne próbálni másban is. — És az operett? Vagy abban nem dicsőség szerepelni? — Voltam a „Csárdáski- rálynő”-ben Bóni, a „Mágnás Miská”-ban Mágnás Miska, most a „Marica grófnő”- ben báró Zsupán Kálmánt alakítom. Az operettben „csupán” snájdigul el kell énekelni egy számot, fergetegesen táncolni, és kész. Ez — látszólag — könnyű. Valójában azonban nagyon nehéz. Az operett a szakmát nem érdekli, csak a közönséget. Ha tehát én jól csinálom, senki se tud rólam a szakmában, a közönség viszont szeret. A zenés daraboknak egyébként frenetikus; sikere van Szolnokon. — És te hogy érzed magad az operettben? — Köszönöm, jól. Szép és komplex műfaj. Amit az ember prótzában nem tud elmondani, elénekli egy dalban, és mindenki tudja, miről van szó. De hogy ez milyen nehéz, azt csak az tudja, aki maga is szerepel operettben. Itt ugyanis jóval nagyobb a kockázat, mint más műfajban. Tragédiában például nem lehet megbukni. Ha rossz az előadás, legfeljebb nincs vastaps a végén. De ha az operettben mondasz egy jót a színpadon, és a közönség nem nevet, akkor baj van. És ilyenkor nem mehetsz ki, tovább kell játszanod. Tehát itt azonnal le lehet mérni, hogy van-e sikered. Az operettben „csak” jól ki kell osztani a szerepeket, és „csak” jól el kell játszani azokat. — Nagyon jól táncolsz az operettekben. Hol, kitől tanultad? Hiszen te prózai színész vagy. — Nagyon sokat segített Pethő László koreográfus és Szirmai Béla tánctanár. Amikor pedig a Csárdáskirálynőben játszottam, Rá- thonyi Róbert állította be a táncokat, tőle is sokat tanultam. De olyan nem fordult elő, hogy megnéztem egy mozdulatot és lemásoltam. — Sok szolnoki színész kétlaki életet él. Szolnokon dolgozik, a családja, az otthona viszont Pesten van. Te hogy bírod? — Hát ez kényszermegoldás. Jó, hogy közel van a főváros, mert ha tízkor vége az előadásnak, fél tizenkettőkor már otthon lehetek. De van úgy is, hogy egy hétig nem játszom, ilyenkor a családommal vagyok. Pesten előadás után mindenki hazarohant, nem volt olyan jó hangulat, mint itt. Itt jobban rá vagyunk kényszerítve, hogy egymással legyünk, így jobban meg is ismerjük a másikat. — Pesten vagy Szolnokon van barátod? — Azt hiszem, hogy nincs barátom. De szerintem ez az emberek többségére igaz. Én mindenkivel jóban vagyok, de nem merném senkire azt mondani, hogy a barátom. — Elégedett vagy? — Nehéz egyértelműen felelni. A Vígben például megtévesztő volt az életem, mert ^kaptam ugyan feladatokat, de nem éreztem jól magam bennük. Nem azért lettem színész, hogy bemenjek a színpadra, elmondjak három mondatot, utána felöltözzem és hazamenjek. — Hanem miért? — Mert úgy éreztem, hogy ebben a hivatásban tudom a legjobban kifejezni magam. Bár ebben néha bizonytalan vagyok. Szoktam például írni, zenét szerezni. Jó lenne darabot írni vagy rendezni. Szóval kipróbálni magam. Ügy érzem, nekem csak ez a pálya — kevés. Ráadásul a színész kiszolgáltatott. Nézi a próbatáblát, hogy kiír- ták-e vagy nem. Ezt persze lehet befolyásolni, manapság sok az önjelölt. De nekem ehhez nincs kedvem. Az én feladatom, hogy eljátsszak egy szerepet, és valaki más mondja rá, hogy ez jó vagy nem jó. Ne én' mondjam rá. — Manapság ki figyel fel a vidéken játszó színészekre? — Ma a foglalkoztatottság attól is függ, hogy ki milyen rámenős. Mostanában nem nagyon történik meg, hogy valaki jó, és akkor fölfigyelnek rá. Mert a másik eléje áll, hogy ő a jobb! És őt hívják a rádióba, a szinkronba. filmezni; őt, aki kéznél van. — Milyen esély van például arra, hogy rád itt, Szolnokon fölfigyeljenek? — Baj, hogy ezen nekem kell ennyit töprengenem. Régebben a pesti színházak vezetőinek érdekük volt, hogy elmenjenek vidékre új arcokat keresni. Híres színészeknek kezdődött így a pályája. Ma viszont hihetetlen a közömbösség. Kóros dolognak tartom, hogy mindig ugyanazt a pár színészt látni a tévében, filmeden. Őket ismerik, ezért ők játsz- szák el azt is, ami nem nekik való. — És te? Te megtaláltad önmagad a színészi pályán? — Egy ideig úgy éreztem, hogy én csak színész vagyok. Ma már nem vagyok biztos benne, hogy ez nekem elég. Mert nem jutok a szerepekkel közelebb magamhoz, hogy kifejezzem azt, amit az életről gondolok. Ennek ellenére lehet, hogy mégis színész maradok, de darabot is fogok írni meg rendezni. — Szolnokon jól érzed magad? — Nem érzem, hogy el kellene mennem, de egy nagy prózai szerep nem ártana. — Bizonyára érdekli a gyengébb nemet, hogy egy ilyen jóképű színész, mint te, milyennek látja a mai nőket? — Azt hiszem, hogy nem vált be igazán az egyenjogúság. A nők sok terhet vettek magukra. Nem tudom, mi lenne a megoldás, csak érzem, hogy ez most nem jó. Egy nő legyen a családdal, a gyerekekkel, de ha tehetsége van, bontakoztathassa ki. Az se megoldás, ha a férfi veszi át az anya szerepét. A családnak nincs ideje a gyerekre. A szülők dolgoznak és alszanak, a pihenésre, a családra nincs idő. Nekem is van egy egyéves fiam. Ha akarok valamit, a családomtól veszem el az időt. Hogy döntsék? Nem tudom. Egy boldogtalan ember üljön otthon, vagy egy boldog ember találkozzék ritkábban a családjával? Talán az utóbbi jobb megoldás. Irigylem azokat, akik látják maguk előtt az utat... Paulina Éva Roczkó Zsuzsával, a Marica grófnő című operettben Fotó: Tarpai Zoltán Tavaly nyáron, a IV. Alföldi Fazekas Triennálé keretében nyitották meg a mezőtúri fazekasház Hadár emlékszobáját. Badár Balázs, a legnevesebb magyar fazekasok egyike már a századfordulóra híressé tette ezt a portát, műhelyt, az antwerpeni, brüsszeli, párizsi és más nagy kiállításokra itt készültek remekei. A magyar kultúrtörténet számos jelessége vendégeskedett Badár Balázs házában, így Móricz Zsigmond és Gunda Béla Herder-díjas tudós is. Az idős művész 1939-ben bekövetkezett halála után lánya, Badár Erzsébet alkotott a műhelyben, majd elhunyta után alakították ki az eredeti állapotot bemutató emlékszobát. Örvendetes, hogy napjainkban már újra mestere van a Badár-műhelynek: Sz. Nagy István népi iparművész, a Népművészet Mestere, Kántor Sándor egyik legtehetségesebb volt tanítványa kapott lehetőséget Mezőtúr Város Tanácsától, hogy a nagy hírű műhelyben dolgozzék. Szerencsés találkozás: a helyi tanács úgy vélte, az élő műhely fokozza a tradicionális múzeum vonzóerejét, Sz. Nagy István — az I. Alföldi Fazekas Triennálé nagydíjasa — pedig úgy gondolta, hogy a nyitott tetejű, fafűtéses kemencét jól tudja használni a hagyományos mezőtúri fekete és mázos kerámia, valamint a Kántor Sándortól örökül kapott füredi-karcagi kerámia kiégetéséhez. Az „élő múzeum” iránt, amelyben most már Sz. Nagy István míves munkái készülésük közben is láthatók, máris nagy az érdeklődés. Fotó: Nagy Zsolt Élő múzeum tij mester a Badar-műhelyben: Sz. Nagy Istyán
