Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)

1989-04-02 / 78. szám

OLVASTA? A Mit ér az ember; ha magyar különös munkája az írónak, levélformájában foglalja össze benne életrö l, világ­ról, jövőről vallott nézeteit, gondolatait - bölcselet és ideológia több mint kétszáz oldalon. A könyv először 1940-ben látott napvilá­got, s most, csaknem ötven év múltán ugyanaz a Püski Sándor jelentette meg, ah. annakidején. Megjelentetése 1989-ben: könyvritkaság. S egyben némi adósságtétel a Számadás, a Próbatétel, egy új ország, egy új társadalom építésén fáradozó írónak, aki már 1945 előtt is mohón, szinte egyetlen rohammal szerette volna bevenni "népe számára az irodalom után az ideoló­gia és a bölcselet területeit. Kétségtelen, vitára is ösztönző munka ez, mely magán viseli Veres Péter sajátos filozófiájának vonásait, a fasizmus elő retörésének idején meglévő világszemléleti megol­datlanságait. De ugyanakkor kitűnő megfigyelések és gondola­tok találhatók benne, s ma olvasva is érdemes elmerengeni né­hány megállapításának mélységén és bölcsességén. Az alábbiak­ban ízelüésül közlünk belőle részleteket. Harmadik levél Önmagámmal való találkozásról „Ismerd meg tenma- gadát”. Ezzel kezdem. Lásd én is tudok idéz­ni, ha mindjárt sok ezer éves közhelyet is. De ezek a legfonto­sabbak, mert örök, gyakorlati ■igazságok. S ezeket mindenkinek (újra és újra el kell mondani. Mert — sajnos — a legtöbben azzal kezdjük, hogy mohó tudásvággyal ímeg alkarjuk ismerni a világot, s akikben akarat és erő van, azok mindjárt meg akarják váltani is. A szerényebbek meg legalább vál­toztatni szeretnének rajta. De a legkevesebb, s szinte mindnyá­junknak első dolga, hogy az Igaz­ságot, Szépséget, Szabadságot akarjuk kihámozni a fogalmi, gon­dolati zűrzavarból és fel akarjuk mutatni az embereknek: „itt van, lássátok, megtaláltam!” Azt pedig ami nekünk a legfontosabb, hogy v,nem más találta meg, hanem én” — elhallgatjuk. Elhallgatjuk, de úgy cselekszünk, hogy ezt mégis észrevegye a világ, sőt ki is kia­bálja és nekünk természetesen szeretetet, bizalmat avagy éppen hatalmat adjon cserébe. A tudós­félének elsősorban bizalom, a művészfélének szeretet, de a poli- itikusfélének, különösen az igazi vezérnek, ezenfelül még hatalom is kell érte. Ö teljes, szintetikus egyéniség, tudós, művész, gondol­kozó és harcos alkotó egy személy­ben, tehát neki teljes elismerés, mai divatos szóval „totális” oda­adás kell. lyozni. És ládd, mégis sok ellensé­gem van. Nemcsak az ellenfeleim vannak, ami közéleti munkálko­dásnál magától értetődő, hanem valódi, gyűlölködő ellenségeim is vannak. Miért? — Itt a magyará­zat ebben a nagyigényűségben, eb­ben a „különb”ségre való törek­vésben. Értsd meg: mindazok, akiknek a démona ugyanaz, mint az enyém, de erejük nincs hozzá, hogy ezt bevallják és önmagukat az emberek ítélete alá bocsássák, gyűlölnek engem, mert abban a bátor, őszinte önbírálatban va­gyok erős, amiben ők gyengék, de erősek szeretnének lenni. Ne higgye azoknak, akik azt mondják, hogy ez az önmagunkkal való aprólékos foglalkozás, ez a gyökerekig hatoló önvizsgálat csak a mániákus individualisták boga­ra. Szerintük az igazi kollektivis­ta ember nem beszél magáról, nem törődik magával, az csak a köznek él. Ilyen nincs. Az a tár­gyilagosság, amely csak a rajtunk kívülálló világot vizsgálja, s csak azt veszi tudomásul, de önmaga viszonyát a külvilággal nem meri vizsgálni, vagy nem szereti vizs­gálni: áltárgyilagosság. Aki elrej­ti önmagát: oka van rá. Képessé­geiben, hajlamaiban, jellemében takargatnivalója van, ami ártana a közösségben eszével, bátorságával vagy egyéb hasznos tulajdonságá­val már megszerzett meg megszer­zendő tekintélyének. Az elrejtőzés épp olyan beteg dolog, mint az exhibicionizmusnak nevezett, szí- nésziesen túlzott önleleplezés. A legelső kérdés, amit én az „Is­merd meg magadat” parancsa folytán felvetettem önmagámmal szemben, az volt, hogy mi hajt, mi mozgat engem. Azt hamar megállapítottam, amint még a Számadásban megírtam, hogy a becsvágy mozgat. Az én ösztönző démonomat úgy hívják, hogy „kü­lönb akarok lenni!” Igaz, hogy en­nek az őszinte beismerése sok el­lenséget, különösen sok ösztönös ellenséget szerzett nekem. Világ­életemben sohase kötöttem bele senkibe, még a tudatos sértések­től is tartózkodtam. S ha mégis néha irodalmi vagy politikai vi­támban éles, hencegő vagy elbiza­kodott hangot használtam, ezt ha­mar észrevettem és más helyen vagy más alkalommal igyekeztem szerény őszinteséggel kiegyensú­Látod, ezzel a pár mondattal újra okot adtam az ellenem va­ló tudatalatti gyűlöl­ködésre. Éspedig éppen azért, mert a tudatban már megcáfolhatatlan, kínos igaz­ságokat mondtam ki. De nem tö­rődhetek vele, hogy az idősebbek, vagy a velem egykorúak támad­nak-e vagy sem, mert most az a feladatom, hogy a te utadat egyen­gessem. Ehhez pedig nélkülözhe­tetlenek ezek a személyes tapasz­talatok. De az igazi tárgyilagosság is. Személyi ügyeim csak annyiban érdeklik a közösséget, amennyiben tanulságot adnak más személyek­nek hasonló esetben. Ne hagyjuk hát ki magunkat a játékból. A társadalmi küzdelmekben, a poli­tikai harcokban és a gondolati vagy művészi alkotásban ott va­gyunk mindnyájan testestől-lelkes- től, s csak akkor vagyunk jó he­lyen ha tisztáztuk önmagunkban, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, mit érünk másokhoz viszonyítva és mire vagyunk alkalmasak. Ha az ember késztény vagy szocialis­ta, avagy ha író, művész, tudós vagy politikus, tudnia kell, hogy miért az és miért nem más. Az a közönséges magyarázat, amit te is ismersz, hogy az ember azért szo­cialista, mert osztályhelyzete pa­rancsolja, a vezetőkre alig vonat­kozik, s még a tömegekre is csak félig. Nem kell, hogy a számta­lan példát felsoroljam, elég ha Marx, Engels, Lenin, Kropotkin, Bakunin neveit említem, akik fe­lülről lefelé fordultak, míg vi­szont Mussolini, Hitler, Mac Do­nald meg alulról felfelé töreked­tek. Később majd beszélek erről részletesebben, most csak azért említem fel, hogy óvakodj a kö­zönséges magyarázatoktól. Nagyobb dologról van itt szó, mint puszta véletlenekről. A nagy ember, a ve­zető, azért lesz az egyik ilyen, a másik amolyan párti, mert egyé­niségének ez felel meg, ő csak eb­ben a pártközösségben, ennek az eszmének a vonalán tud alkotó lenni. Nevet, karriert, hatalmat, tekintélyt, becsületet mindenki csak azon az elven szerezhet, ami az ő egyéniségének legjobban meg­felel. Assisi Szent Ferencből nem lehetett Machiavelli, mert ő csak Szent Ferencnek, az állatok és nö­vények barátjának volt alkalmas, s abban a korban az ilyen ember csak így érvényesíthette önmagát. Machiavelli viszont a hatalmas emberek barátjának volt alkalmas, mert az akkori hatalmasoknak olyan elvek kellettek, amilyeneket Machiavelli hirdetni tudott. Aki ezt felismerte magában, abból nagy ember lesz. Nagy alko­tó vagy nagy romboló, de mindenképpen he­lyet teremt magának a világban. Hogy az egyik egy osz­tályhoz, a másik egy dinasztiához fűzd-e hatalmi vágyát, az nem vál­toztat azon a tényen, hogy önma­gát akarja érvényesíteni. Persze, önmaga érvényesítéséhez közösség kell, osztály kell, párt kell, hadse­reg kell, ezeknek pedig eszme kell, hogy meghódítsa vele őket, mert különben a hatalmi vágy meddő sóhajtozás marad. De azt értsd meg: mindenki azt a pártot, urat, eszmét választja, amelyik az ő egyéniségének, szellemének, jelle­mének megfelel. Mindenki csak az lehet, amire alkalmas. Ez magya­rázza meg, hogy miért lett a her­ceg Kropotkinból forradalmár, tudós Kropotkin, és miért lett a kőmíves Mussoliniból duce Musso­lini. Ne feledd: egyikük sem uta­sította el az erőszakot. Csakhogy mindegyik más-más párt és eszme erőszakát fogadta el. Megesik ugyan, s a kisebb te­hetségeknél gyakori eset, hogy va­laki nem találja meg az egyénisé­gének megfelelő pártot vagy esz­mét, ez azonban nem a fenti tör­vényt cáfolja meg, hanem az ő alkalmatlanságukat bizonyítja. Az igazi nagy embert éppen az teszi naggyá, hogy megérzi, valami cso­dálatos belső szimattal megtalál­ja, hogy az ő képességei hol is ve­zethetnek sikerre, milyen párt­nak, milyen eszmei vagy osztály- közösségnek van rá szüksége. Így találkoznak az igazi nagy emberek a nekik megfelelő történelmi kor­szakokban a nekik megfelelő párt­közösséggel és eszmével. Ha az eszme és a párt esetleg hiányzik, majd megcsinálják ők maguk. Vi­lágos példa erre megint Mussolini, aki előbb jutott hatalomra, mint­sem az eszmét megfogalmazta vol­na. Éspedig azért, mert a fasizmus történelmileg időszerű volt. A vi­lágháborúban megbukott vérsze­gény olasz liberalizmust nem le­hetett feltámasztani: vagy szocia­lizmusnak kellett jönni, vagy fa­sizmusnak. Mussolini az utóbbit választotta. * * * Amikor én ezt így felismertem, akkor már nem volt többé zavara magatartásomban. Az a beképzelt­ségnek látszó biztonság, amellyel az életben és az irodalomban moz­gok, s amely olyan sok titkos el­lenséget szerzett nekem, ebből ered. Tudom, hogy mire vagyok alkalmas és azt csinálom. A Néplap galériája Fazekas Magda rajzai Ketten (tollrajz) Alvó férfi (ceruzarajz) Piacon (ceruzavázlat)

Next

/
Thumbnails
Contents