Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-22 / 93. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. ÁPRILIS 22. Sa.(tvuJ)paJU Disszonáns hangok nemzeti húrokon Évtizedeken keresztül szomorúan nyugtáztam, hogy a hatalom fél a március Iáikét ünnepelni akaróktól. Ezért értettem meg, hogy az újra szabad ünneplés sokban hasonlított ahhoz, amikor 1945-ben végre ünnepelni lehetett május elsején. Most azok is ünnepeltek, akik egyébként kirándulni mentek volna. Ez az ünneplés valóban impozáns demonstráció volt a korábban tiltó hatalommal szemben. Jogosnak érzem, ha estére egyformán töltötte el megkönnyebbülés a hatalmat, büszkeség az ünneplőket. Nekem azonban kicsit már sok volt a külsőség, a jelvény, mint ahogyan nekem már az elmúlt évben is zavaró volt, hogy a szimbólumokat az érdemi reformoknál sokkal hangsúlyozottabban kezelték. Jobb lett volna a kevesebb és ritkábban használt zászló, címer és jelvény, és sokkal több reformtett. Ha a nemzeti ünnep arra volna alkalom, hogy önkritikát tartsunk, megvizsgáljuk, megtettünk-e, ha nem is minden tőlünk telhetőt, de eleget, nemzetünk haladása érdekében. Két kokárda- és jelvényárusnál is láttam olyan térképet, amin a két világháború között történelminek tanított Magyarország térképe szerepelt a 63 vármegyével, a birodalmi és a megyék címerével. Az árusok és talán a kinyomtatók sem sokat tudhattak arról, hogy mit csinálnak, hogy ezzel a térképpel joggal sértik a szomszéd népeket, hogy a nacionalizmus tüzét szítják, de ezt tették Ha engem felháborított a magyar birodalmi nacionalizmusnak ez az ízléstelen megnyilvánulása, mit érezhet a szlovák, a román, horvát e térképekkel ünneplőkkel szemben? Meggyőződésem szerint felháborodást. Ök tudják, hogy az ábrázolt megyék között vannak olyanok is, amelyeket ők laktak és laknák 99 százalékban. Joggal félnek attól, hogy újraéled a magyar nacionalizmus, amelytől ők is sokat szenvedtek. Tudom, mondom is másoknak, hogy a demokrácia akkor is a legjobb rendszer, ha azzal jár, hogy ostobák vagy rossz szándékúak visszaélnek vele. A cenzúrát nem szabad működtetni azzal az érvvel, hogy csak azt akadályozza meg, amit ellenségesnek tart. Azt hatalmi, adminisztratív eszközökkel nem szabad megakadályozni, hogy a társadalom életére veszélyes kisebbség ostobaságot kövessen el, de az ilyen ostobaságokat a többségnek, a józanoknak le kell leplezniük. A tudatlanokat fel kell világosítani arról, hogy mi nem lehet helyes, mi a káros. A legfőbb rossznak tehát nem azt tartom, hogy az ilyen irredenta térkép megjelenhet, hanem azt, hogy szó nélkül hagyjuk. Arról is szólni kellett volna a március 15.-ék megünneplése során, hogy ezt a gyönyörű napot is a magyar nacionalizmus, a haladás eszméinek visszaszorítása követte. Hogy e nap lelkes fiatal forradalmárai után jött a nemesi országiás, amely hallani sem akart a nemzetiségiek jogairól, hogy ennek következtében a kisebbségek óriási többsége félt a magyar forradalom következményeitől, hiszen az nem vált lehetővé, hogy a tisztán kisebbségi megyék megyegyűlésein használhassák a lakosság nyelvét. Mi csak arra oktattuk a fiatalságot, a népet, hogy később, amikor már nemcsak a márciusi gondolatok, szándékok, hanem a magyar függetlenség ügye is elbukottnak ígérkezett, hajlandóknak mutatkoztunk bizonyos kisebbségi jogok megadására. De csak akkor, amikor már mindenről lekéstünk. Nem tanítottuk azt, hogy az ország akkori lakosságának mintegy fele félt a magyar győzelemtől, mert tudták, hogy nem Petőfi szelleme, hanem a nemesi Magyar- ország kerül hatalomra. Ha legalább eny- nyit tudna a magyar közvélemény 1848- ról, tisztában lenne vele, hogy ezt a szép napot úgy kell ünnepelnünk, hogy ne sértsük más népek — nem despoták — érzelmeit. De ez a térkép nemcsak a március 15. megünneplésének a megfelelő formájára figyelmeztet, hanem arra is, hogy milyen veszélyek rejlenek abban, ha nem akad elég bátor ember a hatalmon belül és kívül, aki szót emel a nacionalizmus felélesztése ellen. Az is érthető, hogy e téren is ellenreakció érvényesül. Negyven éven keresztül nem volt szabad egészséges értelemben nemzetinek lenni, hallgatni kellett arról is, amiről egyetlen nemzetnek sem szabad hallgatnia, ha ilyen helyzetbe kerül. Most a negyven év mulasztását akarják sokan bepótolni. Ehhez járul az a politikai harc, amely a közvélemény megnyeréséért folyik. Sem a hatalom, sem az éppen bontakozó ellenzék nem akar semmi olyan kérdést felvetni, ami ártana a népszerűségének, és szívesen hagyja azokat a húrokat, amelyekre minden nép, de különösen a magyar, érzékenyen rezonál. Tehát meg kell értenem, hogy zengenek a nemzeti, sőt néha soviniszta húrok is. Az öröm közepette azonban nem csökkenhet a nacionalista veszéllyel szembeni éberség, még akkor sem, ha ez népszerűtlen. Ha az elkövetkező években nem akad mind a hatalöm, mind az ellenzék táborában olyan kisebbség, amely magára vállalja a realitások feletti éberség feladatát, veszélybe kerülhet minden, ami ma már olyan ígéretesnek mutatkozik. Ebben a szerepben Ady Endrét hívom segítségül, aki 88 évvel ezelőtt, amikor a magyar nacionalizmus mind a hivatalos politika, mind a közvélemény hivatalos és általános vonala volt, így írt A magyar kétfejű sas című cikkében: „Az egyik fejét nevezzük nacionalizmusnak, a másik fej határozottan klerikalizmus. Akármelyik fejét bíznánk a kezünkre, levágnánk minden tétova, minden tusakodó lelkiismereti harc nélkül. De szívesebben a na- nionalizmusfejjel bánnánk el. Ez a fej a legveszedelmesebb. A nacionalizmusnál nagyobb hazugság nem állott még ki a harci porondra. A nacionalizmus maga ezer arc. Megzavarja a legbiztosabb szemű embert. Lefoglal magának minden emberi gyöngeséget. Utazik tradícióra, kegyeletre, fajbüszkeségre, kenyéririgységre, minden erényre és bűnre.” Kopátsy Sándor Hatvan új munkahely kormánytámogatással Hajdúszoboszlón A kormány 6 millió forintos támogatású val, Hajdúplaszt néven üvegszálvázas poliészter műanyagtermékeket előállító gaz dasági társaság alakult Hajdúszoboszlón. A 60 fős kisüzemben 45 féle terméket gyártanak, közöttük kajakokat, horgászladikokat, mezőgazdasági gépalkatrészeket stb. A gazdasági társaság úgy tervezi, hogy már az első évében megkezdi termékeinek külföldi értékesítését. (MTI-fotó: Oláh Tibor) y Értelmet az életnek o Anita már pólyás korában olyan gyönyörű volt, hogy utcai járókelők se hagyták szó nélkül, amikor sétáltatta, kocsikáztatta az anyja. Később, karon ülő korában az egész rokonság elkönyvelte: a rosszakarat se találna hibát ebben a gyönyörű kislányban. Aztán az első tétova lépései után jött a nagy betegség. Ki emlékszik már arra, hányszor, hány kórházban ápolták, gyógyították. Az eredmény: tízéves korára közölték a szülőkkel, fölveszik intézetbe, mert állandó gondozásra szorul, magatehetetlen lesz, amíg él. Ez persze elsősorban a családban okozott rengeteg szomorúságot,' bajt. Eltartott egy évig, amíg nagymamák és nagynénik áldozatával valahogy megvolt a család. Aztán rá kellett döbbenniük. nincs tovább, a gyereknek az anyjára van szüksége. Ebből következik, hogy az anya föladta munkáját, kicsit keserűen, de belátással hátébé lett, nevelte a sokszor alig nevelhető gyereket. Évek múltak el, amíg a házaspár eldöntötte, lesz még egy gyerekük. Kilenc hónapon át más se volt a téma, mint egymás vigasztalása, győzködése. Nem lehet, hogy megismétlődjön újra a baj, miért ne lehetne egészséges gyermökük is. Mire a kistestvér megérkezett, Anita már iskoláskorba nőtt. Arról persze megint nem lehetett szó, hogy egészséges gyerekekkel együtt beírassák, megpróbálkozzanak a lehetetlennel. Az orvosok isimét tanácsolták a családnak, intézet kellene a gyedeknek. A kistestvér mégis együtt maradt nővérével, lassan azt is megszokta, Ihogy az ő testvére más, mint a többi gyereké, inkább neki kell rá vigyáznia, óvnia mindentől. A család addig se élt nagylábon, de a lassú elszegényedés folyamata ebben az időben már egyértelműen látható volt. A hetvenes évek derekáig kitartottak. Akikor Anita, túl a huszadik évén, már nemcsak beteg volt, hanem családban is nehezen elviselhető. Szokásai, hirtelenkedései időnként már nemcsak döbbenetét, félelmet is kiváltottak. A szülők belefáradtak. Évről évre rendre megjelentek a különböző intézetekben, kórházákban, megpróbálták még egyszer és megint még egyszer a gyógyítást, — minden hiába. Mire a lány húszéves lett, maguk is belátták, a négytagú család három egészséges tagja eretekében meg kell válni tőle. Anita azóta hasonló sorsnak társaságában él. Hétvégeken rendre hol az apja, hol az anyja utazik hozzá látogatóba. Nem tudnak elszakadni tőle, s néha esti családi beszélgetéseken az is fölötlik: Anita se bírná el, ha a látogatások megszűnnének. Az utazás azonban egyre drágább, s a sokmindenen átment szülők se fiatalodnak, mintha hétről hétre nehezebben kelnének útra. És közben állandóan azon tépelődnek, hogy mi lesz a gyerekkel (Anita nekik iméginkább gyerek, mint egy egészséges á szülőnek), ha ... o ®. János a felületes szemlélőnek semmiben sem különbözik munkás társai tói. A városszéli gyár, ahová két évtizede elszegődött, háromműszakos munkarendben alkalmazza, tőle telhetőén fizeti, s nehéz helyzetére való tekintettel időnként még segít is rajta. G. János három műszakban dolgozó munkásember ugyanis sokszorosát vállalja annak, amit egy átlagember vállalhat. Műszákkezdés előtt napközibe viszi a fiát. Az értelmi fogyatékos gyerekek szolnoki napközijébe, ahol egész nap felügyelnek rá, kis értelmét nyitogatják, gondoskodnak róla. A G. családban ugyanis családi tragédiát okozott az elsőszülött betegsége. Az édesanya belebetegedett a tény- be, s addig hordozta magában az orvosaktól korán megtudott titkot, amíg oda Hétvégi utazók A család- fenntartó apa Fordulhat jóra is jutott, hogy maga is beteg. G. János tehát gondozza leszázalékolt feleségét, neveli a kisebb, egészséges gyereket, s nagy féltéssel vigyázza a nagyobb életét. Ez persze nem egyszerű dolog egy olyan embernek, aki hol hajnalban, hol déliben, hol késő este áll a gépe mellé. Az ugyanis magától értetődik az apának, hogy hajnali hatkor munkája után nem pihen le, hanem viszi a beteg gyereket a napközibe. Az is rendiben van még, hogy a hajnali műszakkezdés előtt jóval korábban ébred, ellátja az otthon maradókat, s másodmagával indul Szolnokra. Mégis új meg új gondok merülnek fel, sokszor tanácstalan, maga se tudja, hogyan oldja meg a családi bajokat. Ha nagy erejű, sokat bíró ember lenne, talán azt mondaná, viseli, mert viselnie kell, amit a sors rámért. De G. János nem ilyen. Csak az akarata, a felelősségvállalása erősebb mindennél. Vézna kis ember, a korán öregedő típusokból való. Haja ritkul, fogai romlanak, s egészen biztos, hogy nemcsak pénze, hanem ideje sincs, hogy magával törődjön. Persze ezt csak én fedezem fel, ahogy ülünk egymással szemben. Neki minden gondolata a beteg gyerekhez tér vissza. Egy ellen ugyanis nem tud tenni: az egészséges emberek gonoszsága ellen. Igaza lehet. Forgalmas városi utcán is látni az emberek arcán a mosolyfélét, ha velük szemben nehezen mozgó, járásáról is felismerhető beteg halad. Nem ritkák a megjegyzések, a gúnyos mosolyok és grimaszok sem. Mintha igaz lenne, aki nem éli, nem érti ezt a sorsot. A frissen szült nők kórtermébe nagy sietséggel benyitott az egyik orvos. Ahhoz a fiatalasszonyhoz ment, akit pár órája hoztak ki a szülőszobából. Megállt az ágynál, s kérdezett. A kismama csak arra emlékezett, hogy valami olyasmiről volt szó: tud-e a családban szülési rendellenességről, van-e olyan hozzátartozó, aki nem egészen olyan, mint a többi, egészséges ember. Mikor magához tért, már csak nővérek voltak körülötte s a szomszédos ágyúkon nyújtogatta kíváncsian több sorstársa a nyakát. Hetek teltek el, amíg elhagyhatta a kórházat, s évtizedek múltán is egyre azt keresi, kutatja, hol, melyik családban, akár heted- íziglen is volt-e hasonló, mint az ő gyereke. S miközben éveit ez a gondolat és gondolkozás morzsolta föl, szinte észre se vette, hogy elhagyja a világ. Mindig a megértést, a segítséget kereste, s a legközvetlenebb környezetében is a csodálkozást, az értetlenséget, a részvétlenséget tapasztalta. Ügy érezte, bánatában, hajában senki nem osztozik, és segítséget sem várhat. Utólag úgy gondolja, ez lelhet az oka, hogy válságba jutott a házassága, s magára maradt a magatehetetlen gyerekkel. Évek teltek el, mire rájött, mégsem magányos, és szerencsétlen. Üj szakmát tanult, olyan munkába kezdett, amit otthon is elláthatott, s közben gondozhatta a gyeröket is. És bár most túl van a negyedik iikszen, megértő társa is van. Talált egy férfit, aki vállalta minden igoindjával, szomorúságával, s akiivel újra tud örülni a csalódnak, az életnek. * * * Mostanában a különféle szervezetek, egyesületek, pártok alakulásának időszakában érdékes módon egymásra találnak a nehéz sorsú emberek is. A mozgáskorlátozottak szervezetei után már összefogtak a nagycsaládosok is. És éhben a szinte naponként változó világunkban egyrp többet hallat magáról egy fiatal szervezet itt Szolnok megyében. Azért fiatal, mert bár 1981-ben, a rokkantak nemzetközi évében kis szekcióként csatlakozott a hallássérültek érdekvédelmi szervezetéhez, önálló jogi személy 1988-ban lett az Értelmi Fogyatékosok Országos Érdekvédelmi Szervezete. Az ÉFOÉSZ-nak itt Szolnok megyében most háromszáz tagja van, olyan családok alkotják a tagságot, ahol értelmi fogyatékos gyermek van. A megyei elnökség mára, szombatra hívta össze éves közgyűlését. A tavaly őszön megválasztott elnökség, s a titkár ezen számol be az első önálló év munkáiról. Tavaly ilyenkor jótékony célú bál rendezésével mutatkoztak be a megyeszékhelyen. Októberben megrendezték a Fuss a fogyatékos társadért akciót. És bármenynyire kicsinek tűnik, nekik nagy dolog: 1988. december 3-án százhatvan értelmi fogyatékos gyermeknek rendeztek Télapó-ünnepséget a Liget úti iskolában. Örömmel mondják el majd azt is, hogy a város tanácsa melléjük állt. Pár éve értelmi fogyatékos gyerekek napközijét nyitották meg Szolnokon, s jelenleg egy Vörös Csillag úti régi bölcsőde gyönyörűen felújított falai között húsz kis- és nagykorú értelmi fogyatékos gondozását vállalják. Nekik az anyagi és erkölcsi támogatás, segítség egyformán fontos. Ezért kezdték az idei esztendőt levélírással. ötszázhetvenhét levélben kérték a megye vállalatait, szövetkezeteit, intézményeit, támogassák a nehéz sorsú családokat. Nemcsak pénzzel, lehetőséggel is. Például azzal, hogy az elnökség tagjai elmehessenek egy-egy közösségbe bemutatkozni, beszélni a szervezetről. És ha termékeikből jótékony célra küldenének, örömest elfogadnák. Huszonkét válaszlevélnek is örültek nagyon! Februárban ruha gyűjtési akciót kezdtek, amiben jó partner volt a megyei Vöröskereszt. Használható, sok értékes ruhaneműt oszthattak szét tagjaik között. A mai közgyűlésen — amelyre kétszáz meghívott jelezte részvételét — minderről szó esik majd. Szükség lesz vezetőségválasztásra, kis pótlásokra a távozot- tak helyére. Az éves terv minden résztvevő tag birtokában van már. Legfőképp azért, hogy kialakíthassa jó előre véleményét, javaslatait. Hasznos munkát végző, érző emberek találkozója ez a nap. Sóskúti Júlia