Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)

1989-04-22 / 93. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1989. ÁPRILIS 22.

7

„Messze voltak a csillagok”

Beszélgetés Dobos Lászlóval, Bállá Lászlóval és Bállá Károllyal a határainkon túli magyar irodalomról

Az anyanyelv hetére magyar íróvendégek érkeztek hazáinkba a szomszédos országokból. Részt vettek a rendezvénysorozat országos megnyitóján, majd Szolnokon a Határainkon túli magyar irodalom című szabadegyetemi sorozat keretében olvasókkal találkoztak. Már persze amennyiben igazéin olvasóknak tekinthetjük magunkat a szomszédos országok irodalmát illetően. Az előző évtizedekben csak csekély számiban jutottak el hozzánk a határainkon kívül élők kötetei. Ha egyáltalán eljutottak a magyar kisebbség üzenetei az anyaországnak, hiszen kétségtelenül üzenet volt a Pozsonyban élő Dobos László Mesz- sze voltak a csillagok, a Földönfutók vagy az Egy szál ingben már a címükben is beszédes könyvei, de említhetnénk az ungvári Balia László Parázs a hóban című inovellás kötetét, amelyek az illető országok magyar lakosságának 1945 előtti sorsát elevenítik fel. Dobos László a Messze voltak a csillagok megírásának indítékairól a következőket nyilatkozta a 60-as évek elején: „Élményem a megaláztatás: gyermek- és if- júéveim legszebb történeteit elsötétíti ez a szó. Mindegy, hogy engem ért sérelem,

Bállá László

vagy családom, rokonságom, esetleg környezetem valamelyik tagját. A megalázott- ság Ibeidegződik; él, hat nemzedéken át.”

Az anyaország pedig mintha nem hallotta volna meg ezeket az üzeneteket, vagy nem akarta meghallani. Az íróvendégek Döbos László, Bállá László és ugyancsak író fia, Bállá Károly legalábbis így érezte az elmúlt évtizedekben.

— Ma már szerencsére ez a múlté — jegyzi meg Balia Lászlló, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője. — Mára a kedvező politikai változások hatására általában mindenütt csökkent a többségi nemzet nyomása a magyar kisebbségre. Nálunk Kárpátalján talán már teljességgel meg is szűnt. Nyíltan válthatjuk a .magyar nemzetet anyanemzetünknek amelyhez elszakíthatatlanul tartozunk. Eljött az idő arra, hogy egységes megbonthatatlan egésznek tekintsük magunkat. Csak hát 44 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy mi is oda ülhessünk az anyanyelv hetének ünnepi asztalához.

— Sajnos a legnagyobb számú nemzetiség a romániai magyarság képviselői nem voltak jelen ezen a találkozón, amely kétségtelenül jelentős állomása lehet a közös gondolkodásnak, a kötődések, a kapcsolatok kialakításának, elmélyítésének az anyaországgal, illetve a szomszédos országokban élő magyarsággal — teszi hozzá Dobos László. — Eddig néhány könyvről, s hallomásból ismertük csak egymást. Hiányzott a személyes ismeretség, az élmény nem tudott tárgyiasulni mert utazhattunk is meg nem is, meg akartunk is, meg nem is.

— El voltunk foglalva a saját dolgainkkal — fűzi hozzá magyarázatul Bal-la Károly, akit 27 évesen választottak be az írószövetségbe, s jelenleg a kárpátaljai József Attila alkotóközösség elnöke. — Be kellett bizonyítanunk, hogy Kárpátalján is létezik magyar irodalom, magyar kultúra, egyáltalán él a magyar szó.

I

Dobos László

— Voltak „tabu” témák? Vannak-e asztalfiókban porosodó írások?

— Erősen „hangfogóval” lehetett csak beszélni a kisebbségi sorsról, 8 kellően kidomborítani annak előnyeit

— emlékezik Bállá László.

— Azt hiszem azonban, ma már nincsenek fiókba rejtett kéziratok.

— És Csehszlovákiában?

— A nemzetiségi kérdés nálunk is érzékeny .pont volt. Nem lehetett írni az ezzel összefüggő problémákról, köztük például a magyar iskoláztatás gondjairól.

— Éppen a napokban értesültünk a Magar Televízióból, hogy a szülők kérésére magyar óvodákat nyitnak Csehszlovákiában.

— Nemrégiben kérvényt juttattunk el a minisztériumhoz, hogy a magyar iskolába járó gyerekek anyanyelvükön felvételizhessenek az egyetemeken, főiskolákon. Ugyanúgy, mint Kárpátalján, Jelenleg a magyar lakosság aránya 11,6 százalék, a felsőoktatási intézményekben tanuló magyar 'hallgatóké viszont csak 5,7—5,8 százalék. Ez azért fájdalmas, mivel a csehszlovákiai magyarság a második világháború után gyakorlatilag értelmiség nélkül maradt. Az okok persze messzire nyúlnak. Mindmáig érződik a magyarság 1945 utáni belső nyugtalansága, bizonytalansága, s a szülőkben a gyermekeik pályaválasztásaikor a hamarabb elérhető egzisztencia megszerzésének reflexe munkál. De visszatérve az eredeti kérdéshez; ma már nálunk sincsenek porosodó kéziratok. Az előző másfél évtized azonban erősen megtépázta az irodalom érzékenységét, nyitottságát. Amíg a cenzor szerepét korábban a kiadó látta el — volt olyan könyv amelyét heten lektoráltak, addig „reszelték” míg nem lett közölhető — az évek során mára kialakult bennünk az öncenzúra, amely a külső cenzúránál is rosszabb.

— Nagyon örülök, hogy ezt szóba hoztad — fordul Dobos Lászlóhoz Bállá László. — A szigorú öncenzúra nálunk is a megmaradás előfeltétele volt. Nem a személyes sors miatt, hanem az egész magyar közösség sorsa miatt, mint író s mint napilapszerkesztő, meg kellett találnom a modus viven- dit a magyar szó továbbélésére.

— Ennek az lett az egyik következménye, hogy az irodalom kívül rekedt a társadalmi folyamatokon, elvesztette hitelét, olvasói nagy részét — teszi hozzá Dobos László. — A közeljövőben, úgy gondolom, a legfőbb feladatunk az eddig szinte nem is létező dokumentumiro- dalom megteremtése lesz, mert az gyorsabb mint a szépirodalom, felpezsdíti a társadalom szellemi folyamatait. Nélkülözhetetlen eszköz a hiteles, igazságos valóságkép kialakításában.

— Mennyire érdeklődő a magyar ajkú olvasóközönség?

— Tapasztalataim szerint kevés az olvasó. Ennek egyik okát már említettem, de meg kell jegyezni, hogy a Madách Kiadó az elmúlt években csökkentette a példány- számot, s hiába érkezik Magyarországról több mint 1 millió rubel értékű könyv hozzánk, az az igazság, hogy kevés a könyv, elsősorban a kortárs írók művei hiányoznak.

— Az olvasótáborunk nekünk is kicsi, eleve kevesen vagyunk, mintegy 200 ezer magyar él Kárpátalján — mondja Bállá Károly. — A kiadásra azonban nem panaszkodhatunk, sőt műveinket ukránra és oroszra is lefordítják.

— Tőlem csak a Messze voltak a csillagokat adták ki szlovák nyelven — jegyzi meg Dobos László. — Mondhatnám, azért van ez így, mert 1968 után két évre felfüggesztettek az írószövetségből, de végül 12 év lett belőle. De ez az én esetem mégsem egyedi, hiszen Fáb- ry Zoltánnak is mindössze egyetlen kötetét fordították le rendkívül gazdag életművéből.

— Most min dolgoznak?

Dobos László:

— A közelmúltban fejeztem be egy gyerekkönyvet.

Bállá Károly

Jelenleg a politika vonzáskörében élek, s főleg azok a történések érdekelnek, amelyek összefüggésben vannak a több szabadsággal, nyíltsággal. Jelenünkről, a demokráciáról szeretnék írni, amely a kisebbség számára ugyan olyan fontos mint í levegő.

Bállá László:

— Most, 62 évesen adódik lehetőségem nagy terveim megvalósításához. Egy kortörténeti regénycikluson dolgozom, amely feldolgozza a kárpátaljai magyarság életét, sorsát, megpróbáltatásait, küzdelmeit, őszintén szépítés nélkül, azoknak az érzelmeknek a pontos kivetítésével, amelyeket a polit'ka váltott ki a magyar kisebbségben. Szeretném megrajzolni azoknak a kortársaimnak a pályáját, akikkel együtt Indultam, akiket szétdobált a sors, a háború, de valami módon mégis együvé tartozunk, s valahol találkoznak a törekvéseink. A regényciklus címe is: A végtelenben találkozunk.

Bállá Károly:

— Egy hete adtam le újabb '/erseskötetem kéziratát. A közeljövőben minden szellemi energiámat egy folyóirat indítására fordítom. A kárpátaljai magyar irodalom Magyarországon megjelenő folyóirata lesz.

— Köszönöm a beszélgetést!

Tál Gizella

Zenés játék a Szigligetiben

Chicago nem is olyan messze van

A musical

nem operett — jóllehet a szórakoztató zenés műfajok közé sorolják; nemcsak más, tóbb is annál — ha komolyan veszik, s nem elkomolykodjék.

A Szigligetiben komolyan vették a Chicagót, de ugyanakkor nem fosztották meg szórakoztató játékosságától sem, sőt új hangszerelésben, sajátos fapyar ízekkel, ötletekkel feldúsítva kínálják fel a nézőnek.

Nem tudom, mit szólna Fred Ebb és Bob Fosse, a Chicago szövegírópárosa, ha látná ezt a szolnoki előadást, s hallaná a keményebb, drasztikusabb hangokat is a dialógusokban és a dalokban, s hogy meg lenne-e elégedve a Kabaré és más, híres musicalok alkotója, John Kander azzal hogy nagy zenekar helyett most csupán néhány válogatott hangszeren csendülnek fel kedvenc dallamai. Mi azonban örömmel könyvelhetünk el magunknak egy felismerést anélkül, hogy ismernénk az eredetit — 1975-ben volt a Chicago ősbemutatója —, s hogy láttuk volna az 1981-es magyar előadások bármelyikét is — egyszerre három színház is játszotta az országban, a Fővárosi Operett, a pécsi és a kaposvári társulat —: Chicago nem is olyan messze van. Persze ha nem nagyvárosi külsőségeit nézzük, a csillogó reklámokat és a magasba nyúló felhőkarcolókat, hanem azt a világot tekintjük, amit tartalmában jelképez. Ahogy Verebes István, az előadás szellemi atyja (fordítja a verseket, szöveget ír hozzá és rendezi a játékot), ahogyan ő is felfogja az egészet. Neki Chicago a szélsőséget, a társadalmi gátlástalanságot jelenti, s azt a közömbösséget, amely melegágya lehet mindennek, az alvilági gengszterizmusnak éppúgy, mint akár a politikai vagy egyszerűen társadalmi anomáliáknak. Van itt persze szex is, de a dolgok pikantériája mégsem a pajzán hölgyek ínycsiklandozó látványa, sokkal inkább az, ahogyan az előadás az üzletté váló és a kiürült kéjt aposztrofálja — fonákjáról is felmutatva természetét.

Ha valakinek a jelenetek fűzére és a felhangzó dalok láttán illetve hallatán netán a Koldusopera jelenne meg emlékezetében, egyáltalán nem véletlen, ugyanis Brecht is valami hasonlót mível évtizedekkel ennek előtte: ő is kegyetlen képet festett az alvilág tényleges hatalmáról. S a módszer is hasonló, mondhatni brechti, az elidegenítés. Konferanszié, afféle játékmester szakítja meg mindegyre a játék menetét, illetve a cselekményt, bejelent, magyaráz. megjegyzéseket fűz a látottakhoz, mondhatni értelmez. hogy így teremtsen néző és játék között akkora távolságot, amely módot ad a látottak higgadt mérlegelésére. Állítólag az eredetiben is szerepel játékmester, itt azonban szerepe szinte központivá válik. Több alakban részese is a játékbeli cselekménynek, ő például a rendőrnyomozó, aztán foglárként lép elénk, ami, megjegyzem, Czibulás Péternek — ő a konferanszié — bőséges alkalmat nyújt, sokszínű lehetőséget, színészi kvalitásainak kiaknázására. Nevéhez méltóan — Mr. Fregoli — váltogatja szerepeit. Rögtönzőkészsége, szellemi eleganciája olykor lefegyverző. Még a világosítóval is dialogizál, nem is beszélve rólunk, a közönségről, akikkel ügyeletes szóvivőként állandó kapcsolatot tart. (Helyenként talán lehetne azért kissé tempósabb is.)

Hangsúlyozom, ez a „Ti- sza-parti” Chicago valahogy közelebb áll a brechti tan- drámákhoz, mint a zenés játékok revűs természetéhez, ámbár nem nélkülözi a látványosságot sem. S ez a tulajdonsága legfőképp a játék szellemében, szemléletében testesül meg, s végeredménye: kellően frivol, szükségszerűen közönséges, paro- disztikusan szivárványos, s iróniával, sőt a legnemesebb gúnnyal, öniróniával fűszerezett, ízletes színházi eledel! (Lehetett volna soványka falat is, afféle túlédesített melodráma egy sztárálmokat dédelgető színésznőcs- kéről, aki bánatában lepuf- fantja szeretőjét, majd teherbeesést színlelve ússza meg végül is az érte járó büntetést.)

Kellemesen tanulságos estére vagyunk hivatalosak, mégha a nyitóképben, az előadás első villanásaiban tucatnyi meztelen női popsi néz is ránk (fenekét mutatja a társulat?), s ez másfajta szórakozást sejtet. Csakhogy kiderül, csupán jelezni kívánják kihívóan: innen száműzve vagyon mindenféle szemérmesség és hagyománytisztelet. No meg görbe kacsintás is ez a mostanában biztos sikernek számító, hovatovább divatossá váló színházi pajzánság felé. Mondván, ha ez kell, hát tessék, ez is van! Aztán kiderül, hogy nincs itt divatos szex, félreérthető pajzánkodás, s a kezdetben merész öltözetűnek hitt hölgyeket úgy megszokjuk, hogy fel se tűnik, hogy ahol mások testrészét ruha fedi, az övéket alig takarja valami. Mert figyelmünket a játék köti le, a fanyar, soksok humorral feltálalt játék, amelytől nem idegen a kabaréba illő viccelődés, kiszólás, s amely elmegy olykor akár a cirkuszba illő legharsányabb bohóctréfáig is.

Dehát nem

cirkusz-e az egész élet is? Ha jó vagy a mamához, a mama is megvéd téged, hallhatjuk a bűnös lányok védángyalától. Ha van pénzed, egy zug ügyvéd kihúzhat a bajból; ha kell, manipulálhatod a nyilvánosságot, és folytathatnánk. Ráadásul mindezekre: emberi melegség helyett rideg magány. „A múltba merült a szépérzék, egy rút térkép a mindenség, a testben rohad a vágy, régen hűvös a szív, csak az irtózat számít”, — hangzik fel Morton mama és a „védence”, Velma asszony ajakén, az előadás csúcspontja is ez. A dal, márcsak azért is, ahogyan Meszléry Judit (mama) és Sztárek Andrea (Velma) ihleteden előadja. Daluk nyomán szakadékok nyílnak előttünk, életünk fenyegető mélységei sötétlenek fel; amiről értelmünk vett tudomást a másfél órás játékban, az egyszeriben nyomasztó érzésékbe sűrűsödik, megérint bennünket Chicago hideg lehellete. s a lányok visszatérő ritmusos tánca záróakkordként, az sem tudja elűzni belőlünk a megtelepedő, szomorúságot.

Verebes jött, rendezett és győzött — hála a társulat odaadó szorgalmának és sokoldalúságról tanúskodó tá- lentumának. S megdőlt egy babona is: itt kitűnően éneklő prózai színészek vannak! Hogy „kivágja a rezet” belépőjében Mertz Tibor, aki az alvilág vámszedő, zugügyvédét játssza, aranyos öniróniával és remek karikíro- zó érzékkel, vagy a már említett Meszléry Judit, aki a börtön tangóban is remekel, zeneileg ragyogóan formálva meg dalát. És Egri Márta (Roxie), akinek az első részt záró nagy jelenése, karrierjéről énekel, egyszerűen lenyűgöző. Dalában együtt van egy primadonna teljes illúziója, s ugyanakkor a prima- donnaság pompás kritikája. Hangjában a kéj varázsa, s ugyanakkor az üres érzelmek kongása. Telitalálat ahogy ábrázolja azt a leendő revűsztárt, aki érzelmekre utazik, de valójában nem ismer érzelmeket. A másik sztárjelölt szerepében méltó „ellenfele” Sztárek Andrea érdes Velmája, a megka- póan közönséges alvilági nőszemély igen természetes ábrázolatban. Megjegyzendő Sztárek ragyogó mozgása a táncokban. Ifjú Újlaki László, hogy jól énekel, az nem újdonság. Viszont kiugró sikerrel hoz a színpadra egy pipogya napucsférjet, erőteljes karikaturisztikus vonásokkal, figurája a feleség iránti rajongásában megingathatatlan férj — csalhatják akár ezerszer is — mulatságosan elszomorító képe. Az élet nagy cirkuszának kisembere ez, „akit soha senki sem hallgat meg”. Kedvesen esetleg — esetlenül kedves, nagy cipőivel, sete-suta mozgásával sok- dioptriás okuláréjával.

Akikről eddig szóltam, ők viszik a prímet. Ám dicséret illeti a lányok népes karát, akik Hegyesi Aranka szemre is tetszetős, erős ritmusú táncait keményen ropják és énekelnek is egybehangzóan, szépen. Érdemes név szerint is megemlíteni őket, előbb a nagyszerű hatost: Császár Gyöngyi, Spolarics Andrea, (ő később Velma szerepében is bemutatkozik majd), Tur- za Irén, Ecsedi Erzsébet, Gombos Judit, Vlahovics Edit, valamint Bakos Éva, Farczádi Ildikó, Illés Edit, Jámbor Erzsébet, Kertész Kata, Pajor Eszter. Császár Gyöngyire külön is fel kell figyelnünk, egy ostobácsfca magyar lányt alakít, aki csekélyke angol tudásával mindegyre mulatságos helyzetbe kerül; és Sebestyén Évára is, aki a manipulált sajtó „jószívű” riportemője- ként dirigálja élvezettel a sajtó kórusát — aratva vele sikert. A ruhákat, melyek öltöztetnek, de árulkodóan „le is vetkeztetnek” Torday Hajnal tervezte, a célszerű díszleteket — két szintre osztott színpad, a színtereket összekötő lépcsőrendszerrel, mely jól segíti a játék tagolását, változatosságát, s takarékosan vizuális — I<is- Kovács Gergely képzelte el. A zene kitűnő alkalmazása a körülményekhez, Fekete Mária érdeme.

Végül

mielőtt a kritikátlan behó- dolás vádja érné a műbírálót, hadd jegyezzem meg: sokmindenben győzött ez az előadás, azt azonban, amit Verebes a szándékok között még beígért, hogy tudniillik itt „két akaratos nőnek a karrier-antitörténetéről lenne szó igazán”, ezt egyáltalán nem tudja bizonyítani. A két nő drámája háttérbe szorul; a szökőkút módjára feltörő részletek, de maga a vázlatos szövegkönyv sem teszi lehetővé a nyilatkozatban is megfogalmazott rendezői szándék megvalósítását. Alighanem kár is volt neki beszélnie róla — előre. Akkor most ez a hiányérzet sem került volna oda az előadás tartozik rovatába. Felejtsük is el. A lényeg: szól ez a „Tisza-parti” Chicago, s olyasmiről beszél, ami bennünket is érint vagy époen- séggel megérinthet.

Valkó Mihály