Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-11 / 60. szám
1989. MÁRCIUS 11. Irodalom» művészet Simái Mihály; Bűvölő azt az álmot álmodom virág vagy a vállamon azt az álmot álmodod válladon virág vagyok lét és tér és ér és vér bűvölt - bárha rámnéznél ég és szél és tengermély igézett hogy szeressél mikor isten álmodott minket egynek álmodott - álma mint egy égi hársfa ráhafol e régi házra virágszemmel nézi most éjszakámban hogy ragyogsz Zümmög zúg az égi hárs súg és búg a régi ház hunyd szemed hogy mást ne láss csak varázst csak varázst Irodalmi oldalpárunk képeit Meggyyes László rajzaiból válogattuk. — De nem. bírom! — fakadt ki a férfi. — Nem én tehetek róla, hogy megroppant a derekam. Különben is: sofőr vagyok. Mindenki tudja. Jó sofőr. — Felforrt a vizem. — Az asz- szony nekilátott a mosogatásnak. A férfi a kreden-chez lépett, bort töltött magának. A nagyobbik gyerek a szobaajtó üvege mögül leselkedett. A kisebb rángatta. — Hadd nézzem én is! — Iszik — vihogott a nagyobb. — Bort iszik. Vedel. — Bor van — duzzogott a kicsi. — Kolbász nincs! Az asszony végzett a mosogatással', megtörölte kivörösödött, töredezett kezét. — Gyere aludni. Megzörgették a bejárati ajtót, — Ki lehet az, ilyenkor? — Talán a szomszéd — vélte az ember. — Azt mondta benéz, ha tud valamit. Bent járt a munka- közvetítő liródán, Csőién. — Ajtót. nyitott. — Jóestét kívánok. — Négy vacogó, sötét alak. Egy férfi, egy nő, két tízéves forma, rémült gyerek. Batyuk. A nő karján csecsemő. — A híd alatt jöttünk át a Szamoson. — Odaátról? — Engedd már be őket! Nem látod, hogy. csurom vizesek? Még megfagynak ebben a szélbén! A férfi kelletlenül húzódott odébb, az idegenek beléptek az ajtón. — Kik jöttek? — tudakolta a • szobában a kisebbik gyerek. — Románok, — A nagyobbik nekinyomta az orrát az ajtó üvegének. A kisebbik lábujjhegyre állt, fülelt. — Magyarul beszélnek! — Olyan magyar románok — magyarázta a nagyobb. — Mostan sokan jönnek. Lövik őket. — Ügy kell nekik! — Fogd már be a szádat! — Piszkosak! — ágált a kisebb. — Nekik lehet kolbászt? Nekik ad az anya? A menekültek dideregve ettek, szürcsölték a forró teát. Az asz- szony száraz ruhát keresett nekik, vizes gönceiket kiteregette a gázsparhelt fölé, nejlonkötélre. — Egyenek csak. Fogyasszanak. Álmában felsírt a karonülő. — Altatót adtunk szegénynek — magyarázta az anyja. — Eddig hallgatott, pedig órákig álltunk a vízben, vártuk a ködöt. A két férfi már dohányzott. — Beszélik, milyen idő járja most magukra odaát. — Meg kellett próbálni — bólintott a jövevény. Szorongva pillantott körül. — Itt csak jobb lehet. — Szakmája van? — Sofőr vagyok. — Sofőr? —, Az ember arca megkeményedett. i — Az a világon mindenütt biztos kenyér! — bizakodott az idegen. — Azt mondják, Révtamásin, a parókián segítenek. Lesz munka is. Azt mondják. •Az asszony megvetette az ágyakat a tisztaszobában. — Nem akarunk zavarni. Csak mégmelegszünk kissé, és ... Szeberényi Lehel: Koszorú Balassinak ólyom hirtelen ötlet volt. Mindig voltak költői. Mostanában Balassiba volt be-' leszerelmesedve. Öt búván bukkantam Zólyomra, ölébe ejtette a könyvet. „Hogyan lehetséges, hogy sosem jártam ott? Tyúklépésre szülővárosomtól ...” Így két koszorút vett. Egyet az anyjának, egyet Balassinak. S elindult a határon túlra. Losoncon, szülővárosában kicsit tovább időzött. Meg is aludt ott. Kellemesen érintette, hogy az emlékezet utcái, ki tudja, honnan, utolsó látogatása óta, visszatértek. Mintha oda lettek volna valahol, s most elétoppanva azt mondanák: itt vagyunk, megvagyunk. Ráadásul a hozzátartozó — valahonnan előkerült — magyar nevetésektől színesen. Mintha ezek is bennfoglaltattak volna, a régi városmag tatarozási, felújítási tervében. Anyja sírja beleveszett • a magas fűbe. A fűbenőtte magyar temető, a reformátusoké lehangolta. „Fűben-fában a diszkrimináció”. Kesernyés-játékosán lebegett nyelvén a félhangos szó, míg az elhanyagolt temetőben, a fűbe dőlt vagy döntött sírkövek között járkált. Alapvetően» optimista lelke utolsó búvóhelyét látta a gazos fűben a visszavonuló alacsony eszméknek. De a magasra nőtt gazos fű megszűnt másnapra tépett zászló lenni, mármint a diszkriminációé. Elpárolgott róla a szimbólum, s maradt puszta gazos fűnek, minthogy ott találta lengeni, minden tartalom nélkül Zólyom négytor- nyú vára körül is, amint reggel alája megérkezett. Léptei áhítattal kongtak a kapuzat hűvös boltívei alatt, kőemlékek tömbjei közt. Kezében a babérlevelekkel ékesített apró mohakoszorú. A portán hölgyek sürögtek-fo- fogtak. De egyszeriben megálltak, mint Lót népe, a padozat kőlapjaiba gyökerezve. Furcsán bámultak rá. Ö végignézett magán, mi van rajta bámulni való, ruhája rendben. Pontosan bemérve a szemek irányát, végül is meglelte^ az al- lergikus pontot. A szalagod a koszorún, mely piros-fehér-zöld volt. i A hölgyek azt megértették, hogy nem errefelé honos, külföldről jött, de Balassiról mit se tudtak, még kevésbé, hogy itt született volna, e helyt, ilyen nevű. Itt hosszú idő óta nem született senki — mondták szlovákul, de van itt valaki, aki töri kicsit a magyart, hátha segíthet. — Megférünk — mondta az asszony. Hiába pillantott az emberére, az hallgatott. — Menjenek csak — fordult a vendégekhez. — Nyugodjanak. — Miért alusznak ezek miná- lunk? — zörmögött a kisebbik gyerek. — Miért nem mennek haza? Az asszony újra elmosogatott, letörölte az asztalt, begyújtotta a sütőt, az ajtaját lenyitotta, hogy jobban jöjjön a meleg. Elágazgat- ita a kötélen száradó ruhákat. — Szerencsétlenek. — Sofőr ... — morogta az ember. A tisztaszobában leoltották a villanyt. * — Gyere. Aludjunk mi is. — Menj. csak. Majd én is megyek. — A férfi bekapcsolta a televíziót, kitöltötte a maradék bort, rágyújtott' megint. — Micsoda világ. Az ember még magát is meg kell, hogy utálja. Az asszony közös ágyba parancsolta a gyerekeket, eloltotta a villanyt, levetkezett. Elsuttogott egy szégyenlős imát a Mária-kép előtt, lefeküdt. . A konyhából beszűrődött a tévé viliódzó, kékes fénye. — Mit csinál az apa? — A kisebbik gyerek nem kapott Választ. Az anyja és - a bátyja már álmodott. Szájába gyűrte az öklét, a kolbászra gondolt, amit amazok befaltak. . A műsor véget ért a televízióban. A férfi meredten bámulta a vak képernyőt. A hangszóróban, akár kint, a határ menti falu körül, zúgott a szél, tombolt a front — Anyicska! — kiáltották. S miV előkerült egy ötvenes, teltkarcsú hölgy a közeli kiállítási teremből, a látogató érdeklődve forgatta erre-arra fejét. Megállapította: szépen rendbehozták a! várat. Kiállítási termek díszlettek mindenfelé, valamennyi szinten. Anyicska bemutatkozott:' — Horliková. Mit én tudok segíteni?Kontya alá nyúlt, kicsit .vakarta a fejét. A kívánság nem tűnt könnyen teljesíthetőnek. A szobát, azt tudta, egészen véletlenül, ahol született az a költő a régi időben. — Mi hát a gond? A hölgy vakarta fejét. — Nehéz... Tam hőre... — Fönn van nagyon. Meg aztán ott még nincs semmi. Csupa rumli; deszkák, ládák. mész. malter, por, piszok. Mintha a vendég ruháját féltené, azt nézegette. — Oda se, felmászunk — lendült egyet a koszorú. Az Anyicska nevű hölgy ujja kontya alatt elbizonytalanodott. — De csak megnézzük kintről. A látogató nem értette ugyan, bentről miért nem lehet, de félt, hogy a kisujj is elszökik, ha markát kívánja a hölgynek. Elég a kint is, ha a bent nem lehet, nem akar ő lehetetlent, csak menjenek. Átmentek a képtáron. Ott volt a legnagyobb szlovák festő.* Med- nyánszky László. Neve a nemzeti fonetika kacagányában. Minthogy tisztelte a másik nép érzékenységeit, megértőén fogadta ezt is. Sőt példaértékűvé nőtt szemében a dolog. Hány közös személyiségünk van, kiben két nép, vagy több is egymásra talál s testvéresül — tűnődött ekképp a Med- nyánszky-képek előtt, noha nyoma se volt, hogy a festőnek a magyarsághoz is köze lett volna. De a képeknél csak rövid tűnődést engedett. Feszítette a türelmetlenség, hogy láthassa a szobát, költészetünknek ama kezdőkörét, honnan európai mércével mérhető. A bölcsőt a rpaga eredeti értelmében. Csakhamar a felső szintre értek. Mintha a mesék kristályországába. A termet szivárvány csillámaival szórták tele a cseh üvegművészet csodái. Méltó előcsarnokaként a Költőkirály betlehemi jászlának. Az üvegeket szúrós szemű hölgy vigyázta. Űgyszólván átdöfte Anyicskát — a magyar szó hallatán. — Ez egy útálatos boszorka — fogta suttogóra hangját Anyicska. — Ha magának kellemetlen, beszélhetünk szlovákul is. .„ megpróbálhatjuk. Tán még megy valahogy. Anyicska kerekre nyitotta szemét, egészen jól megy. Mosolygott ő is, a külországi vendég is. Cinkosan. Tettek még néhány lépést. s elrekesztett folyosózughoz értek. Deszkapalánk meg sátorponyva állta útjukat. — Itt vagyunk — súgta Anyicska, most már csakis szlovákul; félrehajtotta a ponyvát, de nem •lépett be a folyosóra, vendégének pedig megfogta a karját, hogy visszatartsa. — Az az ajtó ott. Építkezési lomok, malteros ládák, kőműves szerszámok parancsoltak megálljt a közelítőnek. Mögöttük a redves ajtó, öreg és nehéz, ahogy várajtókhoz illik, ráfröccsenve a malter, a mész, mint a felvert sár az utakon; a kapukra, a házfalakra felvert.-A látogató meg akart indulni, át a lomok barikádján, mindenekelőtt egy homokdombon. Anyicska ijedten visszahúzta. — Csak ezt leteszem a küszöbre, annyi. — A koszorúnak kért csak kis odabqcsátást.-- Jaj. azt nem .. . Azt nagyon nem. — S Anyicska az ijedtségtől magyarra váltott. A látogatónak csak koszorúja volt kerekebb a szeménél. Orcája egyetlen kérdőjelbe csavarodott. — Bent ott van direktor — pirult el a nő, — ez neki irodája. — Annál jobb — a külhoni látogató éppen hogy nem ijedt meg, sőt kedve támadt bekopogni, s a „várkapitány” asztala elé letenni a koszorút. De pirulásból sápadás lett. — Jaj, az csak lenne nagy baj... Nagyon haragszik. Kidob magát koszorúval... S nekem nagy kellemetlenség. Állásomból kidob. A vendég mélységesen elszomorodott. kezében a koszorú tétován lekonyult. Világért sem akarta, hogy kísérőjét, ki kedves mosolya függönyét vonta elgörbült ajka elé, állásából kidobják. Sokáig álldogált a portán a sürgő-forgó hölgyek között, kezében a koszorúval. — Hová tegyük ezt most már. Ha idáig elhoztam. A hölgyek meghatódtak, hogy költőnek lett volna, s azt mondták, tudnak egy helyet. De majd csak zárás után. Ha azt meg tudja várni. Elviszik oda együtt. Hát várt. és ott barátkozott a hölgyekkel. . — Honnan tud ilyen jól szlovákul? — kérdezték. ö szomorúan mosolygott. _ Meg kell tanulni egymás n yelvét, hogy jobban megértsük egymást. ötétedett. amikor elindultak a koszorúval. Anyicska. a vendég, három asszony a portáról, három egyszerű lélek, kik szót se tudtak magyarul. Az igazgatót rossz embernek mondták, s „magyarfaló”-nak. Míg őt dlyan oligarchára emlékeztette, akin áthaladt az ádő, s most utolsó várába vette be magát. A koszorút a templomba vitték, s ott együttesen letették Szűz Mária, magyarok nagyasszonyának lábához. Egész úton odafelé énekeltek, de nem mint a búcsúsok szenténeket, „Kisuca, Kisuca, stu- dená vodieka” — kezdte a kedveskedést a vendég, ők is tudnak magyart, s rákezdték dúdolni: „Sárga a csikóm, sárga a nyereg rajta ...” Takács Imre: Múlandóság Nem akarlak megismerni, mert fájna nagyon, hogy mással jársz ide föl a kertbe. * * * Az a baj, hogy lenni se igen lehetnél. * * * Látlak - példányaidban - az utcán, és ez a legtöbb, * *■ * — de ha megölelhetnélek, az több lenne. ite. * * * Hatvankét éves koromra kifejlődött bennem az ízlés. Éhezik érted az Ízlésem. * ízléstelenség lenne bármit is tennem érted. * * * Csak a szerencse hozhatja hozzám a te formádat.
