Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
irodalom» művészet 9 ionci Miklós: Szentendrei hangulat J. Grisko: önarckép a fiával Serfőző Simon: Intettük volna Sátorozhattak a magas halmok, ha már tájainkra ide települtek. Ellehettek tőlünk nyugton, engedékeny gazdáitól e földnek. Volt elég hely megférni velük, fákkal, árkokkal is megértésben. Fickándozhattak erek, folyók, a kanyarokban el is időzhettek éppen. Csak amikor e fészek hazából sokszor már majd kiöntötték, álltunk elébük gátakkal, intettük volna tisztességre őket. S elleneinket vertük el innen, míg győztük elszánt erővel régen. De amitől Európa haragjai azóta is megkondulnak délben. Kende Sándor; „Vám kedvezmény” kkoriban készültem arra, hogy (legényes kajánsággal szólván) negyedszer hajtsam a fejem igába, azaz házasságra lépjek ismét. Szörnyűséges idők! — no, nem ezért, hiszen köztudomású, hogy ez a megkötött állapotom máig változatlan — hanem úgynevezett történelmi napok rengették kicsike országunk túlontúl fekete földjét megint. Tudniillik,, az a bizonyos őszutó. Az ötvenhatos. Meg a rákövetkező Ihónapok. Amikor százezrével vágtak neki, tborostás arccal, batyura kötött kendővel, madzagos gyerek- bakancsban, semmilyen céllal, bele az árvaságba akár, de mindenáron túl a határon. Viszont én nem, éppen én nem, akit anyja naponta csöngetett föl telefonon Rómából, sírva, rimánkodva, fuldokolva, hogy mindenki jön, csak én nem, s hallja, hogy mi történik itt; nekem nem kellene lágerben meghúzódnom, nekem nem kellene menedékjogot kérnem, nekem nem kellene alantas munkát vállalnom egy falat kenyérért, nekem semmit se kellene, nekem ott az anyám, lakással, fűtéssel, gondoskodással, nem is akárhol, hanem a dolce vita közvetlen szomszédságában, mégse indulok, mert nekem nem fontos az anyám, szívtelen vagyok, nem törődöm vele most sem, aki pedig meghal, ha nekem valami bajom esik itt. És így tovább. Másnap, jövő héten, újra. Telefonon, levélben, táviratok sorozatával. Rómából. Mégse szedtem a sátorfám. Csak akkor szálltam vonatra, miután megkaptam az útlevelemet. Hát ilyen okmányhoz — akkor! — valóban nem sokan jutottunk. A gyékényesi (vagy a murakeresztúri?) határállomáson nem is maradt más „turista” a fülkében rajtam kívül. Alighanem az egész szerelvényen egyedül utaztam. Üldögéltem magamban, de az idő múlatása végett sem fütyü- részni, sem dúdolni nem kezdtem. A szolgálatos vámtiszt, amikor fölfedezett, csaknem beütötte fejét a fülkeajtó üvegébe a meglepetéstől: — nemigen szokhatott még hozzá, a látvány talán idegesítette is, hogy valaki, ebben az új történelmi időszakban, egyszerre im ilyen „törvényes” módon kíván túllépni az országhatáron. Közelről, távolabbról, majd még közelebbről, percekig vizsgálta a piros borítású útlevelet, mintha meg akarná tanulni, hogyan is néz ki az ilyen. — Csomagja? — hallatszott végre egy emberi hang. — Ennyi. — Hm ... Ne vicceljen. — Látja. S mutattam, és akasztottam a csuklómra azt a kis barna bőrholmit, amit úgy szoktak hívni, hogy kulcs-táska, vagy autós táska. Ö meg tétován megfordult, kezdett megnyúlni a nyaka, körözött a tekintete, nem tudta levenni szemét az üres csomaghálók tájékáról, pedig már-már úgy érezhette, rá kell szánnia magát végül arra is, hogy lehajoljon az ülések alá. De ott is: semmi. A csuklómról lógaszkodó levél- -borítéknyi táskámban fogkefe, zsebkendő, öt dollár, három cent barackpálinka, fütyülős üvegben, jelképes ajándék gyanánt, ceruza, vonatjegy, és hely az útlevél részére. Fésű a belső zsebemben. És egy külön papírzacskóban két szendvics, két keménytojás, egy gyönyörű alma. Megnézte. A kis táskát is, a papírzacskót is. Majd újabb forgoló- dás következett. — Hogyhogy? — kérdezte egy gyönge köhögés után. — Ennyi — vontam meg ismét a vállarn. — Miért? — Tessék? — Nem értem. _ Így van. — Hm. — Igen. — Akkor? — Akkor jó napot. — Jó napot — tisztelgett, és rám húzta a fülkeajtót. — Jó utazást. — Köszönöm. Mert ugyan miért is hurcoltam volna magammal Rómába csomagot? Még pizsamát sem! Minek?! Majd ott föltankolok, annak rendje és módja szerint, földönfutó keleti vándor a békében izzadó nagyvilágban! Persze, a túlsó oldalon, az olasz közeg is alaposan megnézett: ilyen útlevelet talán nem is látott mostanában! — de ezzel már igazán nem törődtem, a csodálkozás személyi joga mindenkinek, ettől szép a világ, valamennyire legalább. ... Hanem aztán hazafelé! Mire kellett volna már az a bizonyos táskácska, mi értelme, mire jó?! Arnikoü-nyolc (8!) tisztességgel kibélelt, fényes bőröndöt kellett célszerűen elhelyeznem odafönt, a csomaghálókban. Nyolcat, igen, ami azt jelezte, hogy a római hat betemet nem pazaroltam üres játszadozással, s nemcsak sétáltam az ezeréves tárgyi emlékek között, és nem mindig botladoztam leszegett fővel. Semmi vész: elfért minden kényelmesen. Mondhatnám, bőven. Mert most se tolakodtunk nagyon: — ugyan miféle csillagtalan vándor tülekedett volna onnan „kintről” épppn ebbe a komor látvány- talanságba?! — Lökdösődő igyekezetre semmi szükség, sőt, ahogy közeledtünk a határ felé, egyre csak fogytunk. Vagyis röviden: Gyékényesen ezúttal is árván üldögéltem a fülkémben, színegyedül, pontosan úgy, mint hat héttel ezelőtt, kifelé. Az összehasonlító emlékezés csak annyiban sántít, hogy ugyebár az a fényes nyolc bőrönd odafent!... Amit a benyitó vámtiszt az első hunyorításkor, a legelső lélegzetvétel pillanatában, csalhatatlan szakmai szimattal, késedelem nélkül fölfedezett — és nagy rutinnal sikerült azonnal megállapítania, hogy — sok. Igen. Ami azért jegyzendő fel külön, mert óriási szerencsémre!?) ugyanaz a nyílt arcú férfiú állt előttem, mint ama nevezetes hat héttel korábbi' napon. Annyi különbséggel csupán, hogy most alkonyodon már. A kérdezősködés is ahhoz hasonlóan indult. De egy pici lelkesedés is, mint amikor régi ismerősök lelik föl egymást ismét. Tudniillik: — Á!.... Jó estét! — Jó estét. (Mondanom kellett volna, hogy: — örvendek?) — Csomagja? — Ennyi! — mondtam rá; hisz az én szókincsem se ekkor kezdett gazdagodni. ö (azt hiszem, mímelte a csodálkozást) : — Mind?! — Hát... — mutattam, hogy egyedül vagyok, láthatja. — Ejha! A fölháborodást is csak mímelte (azt hiszem): — Mit képzel?! — tárta jelentőségteljesen szélesre a karját. — Lehetetlen! Egész Olaszországot haza akarja vinni?! — Majdnem... — kényszerültem némi mosolyra. — Az egész világot?! — Nyolc ..'. Ennyi csomagom jP van, nem több. — Tö-ö-öbb?!... Mit tehet ilyenkor az ember? Vitatkozzam? A hazatérés első pillanatában? Magyar ember egy másik magyarral? ... Vagy inkább nevessek? De hiszen fölöslegesen a hülye se tud nevetni! Képtelenség utólag megállapítani, miféle kisördög sugallatára, mintha ősrégi cimborával hozott volna össze a sors: épp csak vállon nem öleltem szegényt, akkora cinkos hejehujával kaptam a dicsekvésbe, férfi a férfinak: — Nézze! Négy feleségem, három lányom, négy anyósom ... — Mi-i-i???! — Bent találja őket a személyi igazolványomban! — Hallgasson! Csakhogy akkor már nem hagyhattam abba: — SzámoljonJ Ha mindegyiknek csak valamit!... A száját még nem csukta be, azért futott ki rajta ennyire meggondolatlanul: — Mind nő?! — Ugye. mihelyt a kérdés butaság-tartalmát fölfogta, elfojthatatlan jókedv öntötte el az arcát: — Négy anyós?! — pukkadt ki, s a combjára csapott volna. De inkább a hasához kapott, majd kipördült (vagy inkább kiugrott) a folyosóra, onnan intette vissza: — Szegény ember! Nem nézett meg semmit. Dehogy. Egyetlen bőröndöm zárát se kellett fölcsiattintanom. Még a folyosó végéről is hallottam a rérmi- letes nevetést: — Szegény ember!... Vigye nekik!... "Mátyás Ferenc:------------Sz éplaki emlék Egyszer az álom elsodort s láttam a régi pincesort, a mese-hegyen, hol a bor valódi szőlőből kiforrt. Hasas hordókban ió nedű szolgált, lelkünk, is földerült. Berda gyakorta ott csücsült az ászokfán, hordómra dűlt, — mondván, Ferim, elszáll a gond, ha kortyolgatom jó borod, a traminid fénylőbben ragyog, miként az égi csillagok. Tisztább volt, mint a Balaton, reményt még az a bor adott. Szájunkban szétáradt íze, nem volt abban a tó vize. A borivó annak örült, amit neki érlelt a fürt. De az álomnak vége lett, a valóságra úgy ébredek, — hogy tizedel minket az élet, s asztalunk nélküle szegényebb. Bíró Attila: Kifutópálya