Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-25 / 72. szám

8 Irodalom, művészet Szikszói Károly: Három metszet Dilidi felnézett az égre, és szíve nagyot dobbant. Azonnal megrán­totta anyjának a karját. — Odanézz, anyu, egy UFO! — suttogta áhítattal. A November 7. téri villamos­megállóban álltak. Az asszony •követte fia tekintetét majd ré­mülten közelebb húzta magához Dilidit. — Te jó szagú isten! Mi lesz ebből?! Dilidi mintha nem is hallotta volna a kétségbeesett szavakat, ki­guvadt szemekkel bámult fölfelé. Néhány várakozó szintén nyújto­gatni kezdte a nyakát. A szikrázó, kora délutáni napsütésben nem volt nehéz megpillantani a méltó­ságteljesen lebegő csészealjat a November 7. tér fölött. — Nem is olyan, mint a képre­gényekben — jelentette ki néhány pillanat múltán Dilidi. — Ennek például egészen más hol van a fedél­zeti kabinja, s akárcsak a repü­lőgépek, fékszárnyak segítségével ereszkedik lejjebb .. . Nem csodál­koznék, ha pillanatok alatt lelő- döznék az egész teret! — Jobb ke­zét csípőjéhez szorította, míg a másikat kissé előrébb rakta a le­vegőben. — Ta-ta-ta-ita-ta! — Azonnal hagyd abba! — súgta az' anyja. — A végén még tényleg elhiszik, hogy van nálad fegyver ... Dilidi éppen válaszolni akart, amikor megérkezett a villamos. A kocsiban egyetlen üres hely volt, egy újságot olvasó férfival szemben, amit Dilidi azonnal el is foglalt. Épphogy csak egymásra pillantottak, s a férfi ismét el­merült a betűk tengerében, Diljdi pedig megvárta, amíg átrobognak a Duna felett- (nagyon szeretett a Dana felett villamosozni), majd meghúzta anyjának a kabátját. Az asszony lehajolt hozzá. — Egy indián — súgta a fülébe, és szemével a férfi felé intett. — Méghozzá a legvérengzőbb fajtá­ból. Tudod, hogy mit csinálnak ezek a tuszkarórák a sápadtar- cúakkal?... Dilidi anyján végigfutott a reme­gés. — És mit akarsz most tenni? — kérdezte elfúló hangon. Dilidi apró öklöcskéjével a leve­gőbe csapott. — Az a szerencséje, hogy per pillanat elástuk a csatabárdot — súgta, majd bosszúsan az ablak fe­lé fordította a fejét. Az asszony néhány pillanatig szomorúan figyelte Dilidit, majd lehajolt hozzá. — És ha bűnöző lenne? Dilidi ábrázata földerült. — A titokzatos fojtogató? — kérdezte izgatottan. Az asszony bólintott. — Akkor vigyázni kell, mert ha észreveszi, hogy tudjuk a titkát, végünk! — fűzte tovább a szót Dilidi, majd igyekezett unott arcot vágni, bár szeme időről időre vé- gigsiklott a férfin. Aztán elővette zsebkendőjét, s mintha csak az orrát törölné, alig hallhatóan megszólalt: — Hány nőt is tett el láb alól? Az asszony az Esti Hírlapba pil­lantott. — Ezidáig hatot — válaszolta. Dilidi bólintott. A villamos az utolsó előtti meg­állóhoz közeledett. A férfi összehajtogatta az újság­ját, majd anélkül, hogy Dilidire pillantott volna, az ajtó felé in­dult. Amint elhagyta a villamost, né­hány civilruhás férfi fogta körül. Dilidi még látta, amint csuklóján megvillant a bilincs. Diplikár Dénes, á híres bestsel­ler író egy borongós téli éjszakán, kénytelen volt bemászni saját la­kásának a szellőzőablakán: A do­log előzménye a következőképpen történt: Diplikár Dénes egész dé­lutánját a Hangulat borozóban egy Hirtscheid nevű kriminológus­sal töltötte (több nagyfröccs tár­saságában), majd hazafelé indul­ván, kapatosságában elvesztette a csuklóján fityegő kézitáskáját, melyben pénzén és iratain kívül a lakáskulcsát is tartotta. Diplikár Dénes egy ideig tanács­talanul dülöngélt ajtaja előtt, majd nagy nehezen föltornázta ma­gát a kilincsre, kifeszítette az aj­tó fölötti szellőzőablakot, és a szűk nyíláson hangos szuszogások köze­pette bemászott a lakásba. Miután könnyített magán, első útja a frizsiderhez vezetett. Már éppen belekortyolt volna egy po­hár Nagyrédei rizlingbe. amikor csöngettek. Diplikár Dénes ábrá­zata felderült: mivel a kései órán már nem várt látogatót, biztos volt benne, hogy a becsületes megtaláló hozta vissza a táská­ját .. . Pohárral a kezében az előszo­bába lépett, és kinyitotta a ráccsal védett hosszúkás ablakot. ■ Odakint három tagbaszakadt rendőr várakozott egy alacsony, dülledt szemű civil társaságában. A dülledt szemű amint megpillan­totta a bestseller írót, diadalittasan a rendőrökhöz fordult: — Ő volt az, semmi kétség! Ezer közül is felismerném azt a rusnya pofáját! Az elöl álló törzsőrmester — nagydarab, pirospozsgás ember, akin látszott, hogy élete nagyré­szét a szabad levegőn töltette — a civilre pillantott, mire az abba­hagyta a sipítozást. A törzsőr ezután Diplikár Dá- nesre emelte tekintetét. — Maga mászott be ebbe a la­kásba? — kérdezte. — Én válaszolta Diplikár Dé­nes. — És milyen célból? — A törzs- őrmesteren látszott, hogy a végére akar járni a dolgoknak. A bestselelr író belemártotta nyelvét a borba. — Rámjött a szükség .. . Meg aztán szomjas is voltam . .. Az egyik zászlós, akinek egyéb­ként olyan bajsza volt. mint Sztá- Iinak .vészjósló mozdulattal köze­lebb lépett a rácshoz, de a piros­pozsgás szemével máris hátrébb tolta . — Gondolom, már sikerült mind a két vágyát, kielégítenie ... — Megköszörülte a torkát. — Mihez akar most kezdeni? A bestseller író tűnődött egy ke­veset, majd megrándította a vál­lát: — Lefekszem ... Azt hiszem, rám fér egv kis pihenés ... A főtörzs kutatóan Diplikár Dé­nes szeme közé nézett: — ön ta­lán itt lakik? Diplikár Dénes elvigvorodott. — Csak-csak kikövetkeztette a dolgokat' A rendőr nyelt egyet, és tenye­rét bedugta a rácson. — Ha megnézhetném az igazol­ványát ... A bestseller író megitta a ma­radék bort, majd megrázta a fejét. — Szívesen megmutatnám, de ez a kívánsága per pillanat, lehe­tetlen. Ugyanis az összes papírjai­mat elvesztettem a lakáskulcsom­mal együtt. A dülledt szemű civil ismét föl visított: — Ugye megmondtam! Hiszen láttam, amikor bemászott! Az én szemem kérem szépen, olyan, akár a saoé! A rendőr Dipilkár Déneshez fordult. — Ebben az esetben velünk kell jönnie .. . — De hát mit követtem el? — érdeklődött Diplikár Dénes. — Ezt majd odabent kiderítjük — válaszolta a törzsőr. Diplikár Dénes a .szellőzőablak­ra nézett majd a mártírok nyugal­mával megszólalt: — Hogy én mégegyszer megmásszam ezt az ajtót?! Soha! Inkább jöjjenek be •maguk! . . . A törzsőr igyekezett türtőztetni magát. — Nézze, mi hárman vagyunk . .. Maga meg csak egyedül. — Tudja mit? Hozók egy létrát, úgy könnyebben bemászhatnak! — válaszolta Diplikár Dénes, és el­hagyta az előszobát. Aztán létra helyett egy könyvvel tért vissza. Egy Körkép antológiával mely­ben abban az évben kilencvenkilenc író szerepelit. Diplikár Dénes ki­kereste benne saját ’fényképét, majd az egész kötetet kiadta a rá­cson. — Látják? Ez én vagyok. A rendőrök sokáig gusztálták Diplikár Dénes arcmását. Az egyikük kijelentette: — Ne­kem ez gyanús. Erre a Sztálin-bajszos mint a rövidlátók, egészen közelről kezdte nézni a fotót. Megvizsgálta a ra­gasztást, megrázta a lapokat. — Szóval maga író — szűrte a fogai közt. Diplikár Dénes meghallotta. — Méghozzá nem is akármilyen — felelte. — És miket szokott írogatni? — kérdezte, majd mint aki bűnjelet talál, jelentősen a pirospozsgásra nézett: öt évvel ezelőtti aktnaptár volt, két oldal közé beszorulva. A bestseller író válasz helyett ismét eltűnt; hóna alatt néhány színes fedelű könyvvel tért visz- sza, egyenként kiadogatta a rend­őröknek. — Tudományos-fantaszti­kus történetek, és bűnügyi regé­nyek. Ha netán politikát keresné­nek benne, ki se nyissák .. . Ga­rantáltan politikamentes művek­ről van szó, mert engem nem ér­dekel a politika .. . — Ezzel nincs egyedül — bólin­tott a Sztálin-bajszos, miközben zsebébe süllyesztette az aktnap­tárt, és belelapozott Diplikár Dé­nes egyik könyvébe. Félóra elteltével Diplikár Dénes mégiscsak megjelent hóna alatt a létrával. Óvatosan az ajtóhoz tá­masztotta, és megköszörülte a torkát: a rendőrök abbahagyták az olvasást, és kelletlenül a best­seller íróra pillantottak. — Mondtam én, hogy mégiscsak jobb lesz, ha maguk másznak be hozzám — suttogta —, a végén még megfáznak itt nekem! Mind­járt kész a forralt bor, meglátják, milyen jól fog esni majd olvasás közben... A rendőrök összenéztek, bólin­tottak. majd mászni kezdtek. Ugye a kövér ölte meg az UFO-parancsnokot, hogy megsze­rezze magának a kincset? — li­hegte a Sztálin-bajszos, miközben átpréselte magát a szellőzőabla­kon, és megkapaszkodott a létrá­ban. Dilidi talányosán mosolygott. — Szerintem a kertésznek sem­mi köze a gyilkossághoz — je­gyezte meg a másik zászlós, aki már éppen a kilincsre telte a lá­bát. — A nyakam rá, hogy a há­zigazda mérgezte meg a bort. Be­csalogatta azt a három hülyét, az­tán kampec, kinyírta a szerencsét­leneket ... A pirospozsgás maradt utoljá­ra. Már elérte a létra legfelső fo­kát. amikor észrevette a falnak támaszkodó szemtanút. — Hé, maga! — szólt oda neki. A szemtanú fölemelte fejét, és ki- gúvadt szemét a törzsőrmesterre emelte. — Maga most már haza­mehet! Majd mi befejezzük az in­tézkedést .. . A meghívó D., a megőszült, ám öregségére is nemes vonású író az évek so­rán akkora szaktekintélyt harcolt ki magának a kriminológia és a sience fiction tudományában, hogy nélküle egyetlen hazai vagy nem­zetközi kongresszust sem rendez­tek sehol a világon., Amikor nem sokkal nyolcvan- harmadik születésnapja előtt meg­kapta a meghívót, először azt hit­te, hogy a postás rossz címre kéz­besítette, de amikor már harmad­szor vizsgálta meg nagyítóval a címzést, be kellett látnia, hogy a küldemény neki szól. Ez állt benne: „Kedves barátunk!, Ezúton tudatjuk veled, hogy fo­lyó év december 24-én, Kuskál Ferenc, az utolsó magyar partizán és ellenálló életének százegyedik évében itthagyot bennünket. Eb­ből az alkalomból úgy döntöttünk — hála a békés egymás mellett élésnek, a tartós világbékének és a fasizmus teljes felszámolásának —, hogy szövetségünket, mely hős ellenállóinkat tömörítette magába, megszüntetjük, mivel fungálásá- hoz nincs többé lehetőség. Egyben pedig megalakítjuk az Ifjú Ellen­állók Nosztalgia és Hagyomány- őrző Egyesületét. Szeretnénk, ha megszüntetési, illetve megalakuiá- si ünnepségünkön részt vennél, valamint tapasztalataid átadásá­val segítséget nyújtanál gyerme­keink felkészítésében a követke­ző KI MIT TUD?-ra, vetélkedőre, stb. Megjelenésedre feltétlen szá­mítunk.” D., mivel irtózot a politikától, papírt, tollat vett elő, és írni kez­dett: „Kedves barátaim! Puritán ember lévén sosem sze­rettem az ünnepeket, különösen, ha az hivatalból történik. Egyéb­ként egészségi állapotom sem en­gedi meg, hogy részt vegyek nagy horderejű vállalkozástok alapkö­vének megszüntetésében, illetve le­rakásában ...” Kevésnek találta ezt a két mon­datot, így még odakanyarítottegy harmadik, amolyan bölcselkedő D.-i záróakkordot: „És ne feled­jétek. több nap, mint kolbász!” E levél megírása után D.-nek nem jelenhetett meg több könyve. Epilógus D. ismerősei, barátai, tisztelői attól tartottak, hogy az öreg szív, már nem fogja elbírni ezt a trau­mát. De tévedtek. Ugyanis mint kiderült, D. so­sem szeretett írni. így most már végre valahára, napjait kedvenc időtöltésének szentelhette: vagy UFO-kat keresett fönn az égen, vagy halottakat lenn a bokor­ban ... Bernd Svetlik; Akt Előd László: r Utón Tobozóba Értsd meg a kort ha benne akarsz élni! Nem lehetsz dón kihót, és szancsó sem fog mindig elkísérni! Malmot ha látsz, csak sarkantyúzd lovad! Dulszineád, a szép tobozói, másokkal mulat... Malom a világ? Vagy őrtorony világít? Szűzföldeken lépünk? Vagy más is járt itt? Menj, és győzz vagy hagyd ott a fogad! Megálld a próbát — Gondolkozz! Csak ne gyanúsan sokat...; Huh István: Rozsdásodás Ébren vagyok nem álmodom Hallom a tenger hangját Látom a fűszálakon Imádkozni a hangyát Ébren vagyok nem álmodom Húsomba tép a farkas S hiába átkozom A gonosz lön hatalmas Ébren vagyok nem álmodom Megmérgezett a forrás Már lennék boldogon A cet hasában Jónás Ébren vagyok nem álmodom Nincs bennem hiúság Csak igazaimat forgatom Számban a Dózsa húsát Ébren vagyok nem álmodom Hallom a tenger hangját Látom a fűszálakon Rozsdásodnak a hangyák Kiss Benedek: Szukulo szemmel Egy hete még a tenger, cigánylány-sirályok rikoltozása, homokpart gyehennájára vetve testek kagyló-kitárulása, combok közt gyöngy-ígéret, csalánzó sötét moha, az örökkön-örökké-várlak, s a tiéd-nerru-leszek-soha. Szítja szomjad a sós szél, de szemed egyre szűkül, és szűkülő szemedben minden nő egyre szőkül, már nem lányt keresel régen, mégis mind lánnyá válnak, bőrük feszes, nem rontja ránca tapasztalásnak, mint elsőt, mind úgy nézed, miként az Örök Évát, s nem tudod: öregedés ez benned, vagy fiatalság?­Egy hété még a tenger , ' cigánylány-sirályok rikoltozása, egy hete még a tenger, s mosf kész vagyok megint a halálra.

Next

/
Thumbnails
Contents