Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-21 / 68. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. MÁRCIUS 21. 3 Szolnokon a JNVV Gyermek és Munkahelyi Étkeztetési Leány- vállalat cukrászüzemében március közepén újra megkezdték a fagylaltpor keverését. Havonta 50 —70 ezer kilogrammot készítenek, főként csokoládét, vaníliát, puncsot, valamint eredeti gyümölcsporból és különféle aromával ízesített anyagokból. Szolnok megyén kívül még négy megyébe és Budapestre is szállítanak e kedvelt termékből. Fotó: KE Türvény- módosításról az OKISZ Az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa (OKISZ) hétfőn ülést tartott. A testület állást foglalt a szövetkezeti törvény, valamint az ipari szövetkezetekről szóló törvényerejű rendelet módosításáról. Az ülésen a résztvevők elfogadásra ajánlották, hogy a szövetkezeti törvény az eddig oszthatatlan szövetkezeti tulajdont részben oszthatóvá minősítse. E módosítás lehetővé tenné, hogy a szövetkezetek 1988. december 31-1 vagyonuk legfeljebb 50 százalékát szövetkezeti üzletrészként tagi tulajdonba adják. Vízválasztó lehet a tavalyi óv Békésebb szakasz kezdődik Vagyon vesztés a Ténosíos Tsz-ben Aligha van a megyének olyan gazdálkodó szervezete, amelyik az elmúlt másfél-két évben annyit szerepelt volna a — megyei és országos — sajtóban, mint a Mezőhéki Táncsics Termelőszövetkezet. A nagy port kavart sörgyári ügyek állították a fókuszba, ám most talán már egy újabb — remélhetőleg békésebb — szakasz kezdődik a történetében. Vízválasztó lehet a tavalyi év nemrég elkészült zárszámadása, ami már sok mindent elárul arról, hogy miként került ki a gazdaság abból a helyzetből, amibe az irreális sörgyári beruházás sodorta. (Különös aktualitást ad a kérdésnek, hogy néhány hete zárult első fokon — elmarasztaló ítélettel — a szövetkezet volt elnökének és volt főkönyvelőjének második esztendeje húzódó pere.) fl nagymarosiak Országos kampányt indítanak Aláírásgyűjtési kampányt indít a nagymarosi lakóterületi pártalapszervezet a vízlépcső munkálatainak folytatása, befejezése mellett. Mint Ádám Tibor. az MSZMP nagymarosi bizottságának titkára az MTI tudósítójának elmondotta a lakosság nem érti azt az ellentmondásos helyzetet, hogy a kormány egy hónapon belül hogyan vállalhat egyszerre kötelezettséget a vízlépcső munkálatainak meggyorsítására, ugyanakkor, mint a legutóbbi Országgyűlésen elhangzott, az építkezés lassítására is. A nagymarosiak, akik soha sem akartak, vízlépcsőt, és akiket nem is kérdeztek meg ebben az ügyben, mindezidáig csendben figyelték az eseményeket. Most ézt a csendet szeretnék megtörni, és országos méretű ellenkampányt indítanak a vízlépcső megépítéséért. Bekerült az adatbankba (Folytatás az 1. oldalról) da-hiány enyhítésére a liberalizálási lehetőséget kihasználva Dániából 3—400 literes. fagyasztóládákat importáltak, amelyeket Lehel emblémával, a hazaival azonos áron árusítanak, természetesen Lehel szerviz-szolgáltatással. A Lehel üzletpolitikája arra irányul, hogy külföldre és belföldre egyaránt egyre korszerűbb, modernebb termékeket gyártson, ezért folyamatosan fejleszti gyártmányait. A korábbi hűtő- szekrérnyeket energiatakarékos típusokkal cserélték fel, újabb jelentős lépés a környezetkímélő hűtőszekrények, fagyasztók előállítása, áprilistól megkezdik a korábbinál ötven százalékkal kevesebb freongázt igénylő poliuretán habszigeteléssel ellátott készülékek gyártását. A Lehel Hűtőgépgyár tavalyi, harminchatodik esztendejét összességében sikerrel zárta, ismét 600 ezernél több háztartási hűtő- és fagyasztókészülék hagyta el a gyártósorokat. A hűtőszekrény, a hőcserélő gyáregység, a hűtő- és klímatechnikai gyár egyaránt túlteljesítette termelési tervét. A belföldi, valamint a szocialista és tőkés piaci értékesítés egyaránt meghaladta a tervezettet. 1989-ben, a várhatóan nehezebb Gazdasági körülmények között is tartani szeretnék az elmúlt évi teljesítményt, de nem kizárt egyes területeken némi előrelépés. sem. Valóban elhamarkodott, valóban megalapozatlan lett volna ez a kétségkívül látványos és a maga idejében politikai eszközökkel is erősen támogatott beruházás? A termelőszövetkezet számára Hogy pontosan lássuk, milyen helyzetbe is került 1988 elejére a gazdaság, nem árt vázlatosan visszaidézni a történteket. A szövetkezet gyakorlatilag saját erő igéikül, hitelekből fogott a sörgyári beruházáshoz, s e hitelekhez toborzott dr. Pálffy Dezső, akkori elnök gazdasági társakat. 1987 végére ilyen módon teljesen eladósodott a gesztori feladatokat ellátó Táncsics, s a hatalmas adósságtömeg, no meg a fojtogató kamatkötelezettségek a csőd szélére sodorták. Illusztrációként csak néhány szembetűnő adatot idéznék. A ’87-es esztendő végéig több, mint százötven millió forint kamatot fizetett ki a cég a felvett sörgyári hitelei után, a gyárból kapott osztalék ugyanakkor nem érte el a hatvan milliót sem. A kamatveszteséget egy egyszerű kivonással, nem nehéz kiszámítani. A tavalyi esztendőben a téesz beruházási hiteleinek nagysága már megközelítette a félmilliárd forintot; az éves kamatfizetési kötelezettség pedig elérte a 89 milliót. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy 1988- ban — ahogy mondani szokás — padlóra került a Táncsics, s az esztendő legnagyobb részében ott lebegett fölötte a fizetésképtelenség és a csődeljárás árnya. SúA további események ismertek, hiszen sajtóhíradások sora foglalkozott a részvényértékesítés részleteivel. Féléves tárgyalássorozat végén, decemberben kötötték meg a szerződést, aminek értelmében az Országos Kereskedelmi- és Hitelbank, valamint a Kőbányai Sörgyár összesen 400 millió forint értékben vásárolt a Táncsics részvényeiből. Ennek egy része készpénz, a másik — a nagyobbik — viszont hitel- átvállalás. Mivel a gyár — a társaság — csak igen szerény osztalékot fizet a tagoknak, a névértéknek mindössze 84,3 százalékát kapta csak meg a részvényekért a téesz, s ez 62 mindenképpen — s most már — az erősen megadóztatott, kevés nyereséget hozó tevékenységet és magas hitelkamatokat összevetve — egyértelmű, hogy a többi társasági tag sem járt jól. lyosbította a helyzetet, hogy a beruházás jó néhány esztendőre elvonta a fejlesztési lehetőségeket a korábban megyei élvonalba tartozó alaptevékenységből, s így néhány ágazat most e körből is a kritikus helyzet felé közelít. Közismert, hogy az 1987-es sörgyári botrány kirobbanár sa elmozdította helyéről dr. Pálffy Dezső elnököt, s tavaly már a Kengyelről — a Dózsa téesz elnöki székéből — visszahívott Nagy Frigyes igyekezett úrrá lenni a bajokon. Hogy ez mekkora feladat volt, és miféle árat követelt a téesztől, arról a ’88- as zárszámadás számai árulkodnak. Hitelt már nem lehetett többet felvenni — nem is kapott volna a szövetkezet —, így egyetlen és tartós megoldásként a vagyonértékesítés kínálkozott. Természetesen olyan vagyonrész értékesítésén kellett gondolkodni, amelyiknek a csökkenése nem zavarja, nem akadályozza az alaptevékenység végzését, csökkenti a kamat- és hiteltartozásokat, s várhatóan kedvező hatást gyakorol a gazdálkodásra. Mivel a sörgyár tavaly nyáron részvénytársasággá alakult, legcélszerűbb megoldásul a részvények egy részének értékesítése adódott. millió forintnyi vagyonvesztést okozott a számára. Tegyük mindjárt hozzá: ezt 35 —40 milliónyi kamatmegtakarítás ellensúlyozza — részben. A vagyoncsökkenés ellenére, nemigen volt más választása a Táncsics vezetésének. mint a részvényeladás. (E sorok írója több, menet közbeni beszélgetés során is megbizonyosodhatott, hogy mekkora lelkiismereti válságot kellett átélniük emiatt a döntéshozóknak, s mennyi „vajúdás” után született meg a vagyonvesztéssel járó határozat. (Fizetési kötelezettségeiknek így eleget tudott tenni a gazdaság, s a hitel- állomány a már említett, közel félmilliárdos szintről kétszázmillió közelébe csökkent. Ez még mindig hatalmas teher, de úgy tűnik, hogy ezen az áron sikerült elhárítani a legközvetlenebb veszélyeket, a fizetésképtelenség és a csődhelyzet rémét. A szövetkezet tagsága elfogadta a- döntést, erről tanúskodtak a zárszámadó rész- közgyűlések hozzászólásai. Ügy fogalmazták meg a kérdést: mi a nagyobb veszteség, a vagyonvesztés, vagy a megmaradó terhekkel a bukás? A válasz nyilvánvaló. Nemcsak a sörgyár, nemcsak a részvénytársaság volt azonban fontos tavaly a Táncsics Téeszben. Annál is inkább, mivel az alaptevékenységre hárult az a teher, hogy jövedelmével talpon tartsa a gazdaságot, s — ismervén a mérsékelt sörgyári osztalékot — vélhetően így lesz ez az idén is. Nos, az alaptevékenység a soha nem látott, helyenként már célszerűtlen kényszertakarékoskodás ellenére, jól vizsgázott. A 7,1 tonnás búza- és a 11,24 tonnás kukorica-átlagtermés maga helyett beszél, miként a 30 milliós növéhytermesztő ágazati eredmény is. Az már a magyar (mező) gazdaságban uralkodó felemás állapotokat jelzi, hogy ezek a rekord, illetve rekordközeli termésátlagok sem tudták kirántani a bajból a szövetkezet szekerét. Különösen úgy — s ez már megint magyar sajátosság —, hogy az állattenyésztés köz- gazdasági pozíciói nem teszik lehetővé a másik alapágazat teherbírását, s a tehermegosztást. A játszma folytatódik Mit mutatnak még a számok, az 1988-as gazdálkodás adatai? A termelőszövetkezet összes eredménye meghaladta a húszmillió forintot, ám ezzel szemben ott áll az említett 62,5 milliós vagyonvesztés. Ilyen módon több mint negyvenmilliós hiánynyal zárult az év, ezt azonban — mivel a vagyonvesztés okozta — egy könyvelési művelettel „leírhatta” a téesz. Az 1988-as esztendő tehát „nullásként” vonul be a Táncsics történetébe. Olyanként, amelyik nem hozott ugyan nyereséget, de veszteséget sem okozott. A mérleg szerint legalábbis nem. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy — sportnyelven — „bé? kés döntetleh” részesei lettek volna a szövetkezet tagjai, sem azt, hogy másfajta nyeresége és vesztesége ne lett volna a gazdaságnak. A talpon maradás, illetve a további —. de a tavalyinál remélhetőleg már kisebb — pénzügyi nehézségek: ez a legfőbb nyereség és veszteség. A „játszma” pedig folytatódik tovább, immár kevésbé kiélezett helyzetben. L. Murányi László Nem volt más választás Padlóra került a szövetkezet Nem elbukott, leverték Hetven éve kiáltották ki a Magyar Tanácsköztársaságot Pusztaszer 1919-et is ezerszer elátkozta. A levert forradalmak sorsa többszörösen teljesedett be a Magyar Tanácsköztársaság emlékén. Azzal is igyekeztek meggyalázni, hogy bukott forradalomról beszéltek — így nem kellett beismerni, hogy a magyar nép szándéka ellen külső, az ország területét megcsonkító erőkkel verették le 1919-es államunkat. Vörös rémuralomról beszéltek, írtak a két világháború között, amikor a Magyar Tanácsköztársaság — hivatalosan 133, valójában 134 napját — szűkre szabott néhány hónapját emlegették. „ ... o magyar fehér bíróságok adatai szerint a vörös terror áldozatainak száma kétszázharmincnégy volt. A fehér terror viszont saját adatai szerint ötezer áldozatot követelt" — idéztük Károlyi Mihály naplójából. Az egyik is sok, a másik meg meg több. Az emberélet nem lenet magyarázó statisztikai a<lat. A körülmények viszönt tanúk lehetnek. Feljegyezték, hogy 'Kun Béla éjszakákat virrasztóit átegy- egy halálos ítélet fölött, mielőtt azt aláírta volna. Igen, de Szamuely ? Fanatikus volt, 1919 Sain Justje, aki a végkövetkeztetést saját maga számára sem késlekedett levonni. A történelem ítéletekor a személyek cselekedetei másodlagosak is lehetnek, jogosabb az a kérdés: egyáltalán képes-e az agónia állapotában bármelyik, akár a legkulturáltabb hatalom is emberséges maradni? 1919-nek jobbára csak a szándékait ismerhetjük, egy emberségesebb társadalom megvalósításának akaratát, — másra már nemigen maradt idő, hiszen a forradalmat szinte az első percétől halálos veszedelem fenyegette. Más a béke igazsága, más a háborúé. Iustítia istenasz- szony szava fegyverropogás közepette, ágyutűzben nem szokott messzire hallatszani. A szándék nemes volt, rosszindulat ebben kételkedni. De már a jobbítás igényét is félremagyarázták. Innen is, onnan is. A két világháború közötti korszak ideológusai a magyar proletárdiktatúrát az orosz példát erőltető kisebbség erőszakos megnyilvánulásának tartották. Az 1950-es nehéz években meg éppen azért hallgatták el a Magyar Tanács- köztársaság emlékét, marasztalták el Kun Bélát, mert nem volt következetes a példához. Ez többé-kevésbé megfelel az igazságnak, de nem ezért verhették le a proletárhatalmat. Az 1919-es forradalom vezéregyénisége Kun Béla valójában a maga útját járta. Féltette, óvta a forradalmat a pártbürokráciától. „Bármennyire is bízunk magunkban, a munkások ellenőrzésére van szükségünk, nehogy a szovjetköztársaság szovjetbürokráciává fajuljon” — mondta. Ugvanekkor hívta fel a figyelmet arra, hogyha a Magyar Tanácsköztársaság eltávolodik a tömegektől, képtelen lesz feladatai megoldására. „Arra kell a legjobban vigyázni, hogy a saját akaratunkat sohase exponáljuk ügy, mint a tömegek akaratát." A bizalmat, amelyet a Magyar Tanácsköztársaság politikája annyira szorgalmazott, jól értették és sokan támogatták a kor legnagyobb magyar tudósai, írói, művészei közül. Hétköznapi cselekedeteikkel és műveikkel sugallták, hogy készek segíteni a magyar tanácshatalom legjobb törekvéseit. 1919 eszméinek és szándékainak levere- tése után közülük igen sokan emigrációba kényszerültek. A Magyar Tanácsköztársaságot évtizedekig az a vád érte, hogy „eljátszották” történelmi határainkat. Az igazság ezzel szemben az, hogy a tanácshatalom mentette meg az országot a még kíméletlenebb megcsonkítástól. Amikor a Vix-féle ultimátum megérkezett, Kun Béla még a börtönben volt! De különben is, ma már bizonyított, hogy az ország új, keleti határait az antant már 1915-ben kijelölte. „A diktatúra azzal kezdte — írta Károlyi Mihály —, hogy visszautasította az ultimátumot, elhatározta, hogy a közeljövőben választásokat tart és hozzákezdett a Vörös Hadsereg kiépítéséhez... A Magyarországgal szembeni magatartás egy héten belül megváltozott... és a béke- konferencia Smuts tábornokot tárgyalni küldte Budapestre. Amit tehát az én kormányom 5 hónap alatt nem tudott elérni, azt a kommunisták egy hét után megkapták ... A Smuts tábornok által felajánlott feltételek lényegesen jobbak voltak, azoknál, amelyeket a Vtí- jegyzék tartalmazott.” A további események már jól ismertek számunkra. Megindultak az intervenciós csapatok. Szolnok az első szabad rpájus elseje megünneplésére készült, amikor jajkiáltásként zúgott végig az országon a felszólítás: „Védjük meg a Tiszát!” „A Tanács-Magyarország sorsa a Tiszánál dől el!” Látnoki jövendölés volt a falragaszokon, az újságokban. De hiába a nemzet honmentő akarata, a túlerő, az árulás következtében a tiszai offen- zíva összeomlott. A román intervenciós csapatok bevonultak Szolnokra is. Pár órával később, augusztus elsején este a magyar vörös hadsereg néhány egysége — az 53. gyalogezred és más hiányos alakulatok — még visz- szafoglalták a várost, de másnap elfogyott a lőszer, az utánpótlás, a bekerítés veszélye is fenyegette őket, így a honvédő katonák kénytelenek voltak föladni az utolsó hídfőt. Ez volt a Magyar Tanácsköztársaság hadseregének utolsó ütközete. A korabeli leírásokból, emlékezésekből tudjuk, hogy a Tiszát védő katonák sapkáján ekkor már nemzetiszín szalag volt... Tiszai Lajos Ma, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 70. évfordulóján megyeszerte megkoszorúzzák a hetven évvel ezelőtti forradalmi események emlékhelyeit, az egykori harcosok sírjait. A megyeszékhelyen délelőtt 10 órakor az MSZMP Szolnoki Városi Bizottsága koszorúz a Ságvári körúti emléktáblánál.Délután 2 órakor a megyei pártbizottság képviselői részt vesznek a Pest megyei pártbizottság Abonyban rendezett ünnepségén, ahol megkoszorúzzák a Vigyázó-kastélyban kivégzett kommunisták tiszteletére állított emlékművet,
