Szolnok Megyei Néplap, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
Irodalom» művészet 8 1989. FEBRUÁR 18. fehér Mazdából négyen szállnak ki a csárda előtt két nő és két férfi. Nevetésük megbilllenti a puszta csendjét, a közeli akácerdő zöld nyugalmát, harsányan zúdul ki belőlük ezen a júniusi vasárnap délelőttön. Leghangosabban abból a rózsás mintájú, selyeminges, krémszínű nyári farmernadrágot viselő, nagy puha testű férfiből, kinek erősen kopaszodó fejét piros csíkos vászon zsokésapka védi a napsütéstől. — Begazoltatok, mi...?! — csap le a többiek közé a kérdésével. — Ne is tagadjátok. Ügy lapultatok az autóban, mintha ez az utolsó utatok lenne/ Nem mondom akadt egykét meleg helyzet. Azzal a kamionnal kis híján csakugyan össze- csókolóztunk, mert a marha állatja nem akarta engedni, hogy előzzek. Csak mozgatta a nagy bö- höm járgánya farát, azt hitte megijeszt a barom. De amit Béla bátyátok elhatároz, azt egy olyan bunkó nem akadályozhatja meg. Csak láttátok volna, miiyen pofát vágott, amikor elreoesztettem mellette. — Béla, te tiszta őrült vagy! — mondja a fekete, rövid sportos frizurás, telt keblű nő, és játékosan ráver a férfi zsokésapkájának a síi tjére. — Ügy hajtasz mint az eszeveszett. Valahol biztosan le is fotóztak. Majd kapod a bírságot. — Juj, de megijesztettél — nevet rá a rózsásinges. — Kifizetem. Na és? Mi van abban? Csak a csóró rezzen össze ettől, nekem küldhetik naponta. — De felvágsz a pénzedre! — böki hátba a másik nő. hosszú szőke hajú, manökenvékonyságú, nagy kerek napszemüveggel a sze? mén. — Majd egy éjszaka elmegyek hozzád és kirabollak. — Gyere, picinyem, gyere ... — nyalábolja át a rózsaszín inges. — Ott tartom az ágyamban, a paplan alatt. Csak vigyázz, ha kotorászol. mert csiklandós vagyok. — Gyerekek, most dumálunk vagy ebédelünk is? — A másik férfi kérdezi ezt, aki eddig fényképezett. A csárdát, a pusztát, az erdőt, őket is. Kis fekete bajuszú, simán hátrafésült hajú, póznaalkatú, a rózsás ingestül lega'ább másfél fejjel magasabb. — Nagyon érdekes, amit itt összehord- tak, de én már arra a remek birkapörköltre gondolok, amit ebben a csárdában adnak. Ügy hallottam, hogy itt készítik a legjobban az egész Hortobágyon. Biztosan ízlett már Petőfinek is/ mert a legenda szerint ő is megfordult itt. — Akkor éppen ideje, hogy Béla bátyátok is megforduljon benne — mondja a rózsás inges. — Igaz, én Petőfinél jobban szeretem Adyt, pláne ha sok zizeg belőle a bukszámban. Nevetve mozdítja előre nagy testét, nyomában a többiekkel. Bemennek a csárdába. A vastag régi falak jó hűvösen tartják a belső helyiségeket, a hosszú asztalok mellett vendégvárón nyújtózkodnak a padok. Most mintha csak őket várnák, mert rajtuk kívül csak a felszolgáló ül az egyik asztalnál, és újtágot olvas. — Van valami érdekes benne? — kérdezi köszönés helyett a rózsás inges a lap felé bökve. — Hát... nem sok ... — feleli a mokány, kreol arcú fiatalember, és gyorsan összehajtja az újságot. — Tessenek helyet foglalni. — Barátágos... — néz körül a rózsás inges —, jó ódon hangulatot áraszt... Csak néhány betyár hiányzik, de egynek itt vagyok én ... Nem igaz kedveseim? — Béla, te mindig hülyéskedsz — nevet a napszemüveges nő. — Üljünk már le. — Inkább kint — mondja a rózsás inges. — Ügy láttam a tornácon is vannak asztalok. Vagy oda nem lehet ülni? — Dehogynem... — mondja a felszolgáló. — Ahová tetszik. A vendégek kimennek az oszlopos tornácra, elhelyezkednek egy asztalnál. Birkapörköltet rendelnek, túrós csuszát és vörös bort. A rózsás inges kólát. — így nem az igazi — morogia a többieknek —, birkapörköltet kólával locsolni, egyenesen elképesztő. De most már mindegv. Visszafelé is nekem kell vezetni. — Cigarettát vesz elő,' arany Kentet, rágyújt, közben fejével a csárda felé biccent. — Na itt se lehet valami nagy vendégvárás. Miből élnek ezek? — Nem mindegy? — nevet a fekete, teltkeblű nő. — Te mindent a haszon szempontjából nézel. Az a fontos, hogy jó legyen a birkapörkölt. A felszolgáló hozza az italokat, töltöget. Aztán elmegy, de nem sokkal később már jön is vissza, és elébük teszi az ételt. — Ez igen! — mondja elismeréssel a rózsás inges. — ilyen gyorsan nem is tudom, mikor szolgáltak ki. Habár lehet, csak a kondérból kellett kimerniük. A birkapörkölt csakugyan nagyon jó ízű, omlós a húsa, kellemesen csípős, és ízlik utána a túrós csusza is. A társaság elégedett. A kis bajuszos most már jóllakot- tan fotózza le őket. Tóth-Máthé Miklós: Az úton lassú trappban lovas közeledik. Az akácos erdőnél elfordítja lovát, és letér a csárda irányába. Amikor közelebb ér, látni, hogy idősebb ember, de a kora valahogy meghatározatlan, ötven éppúgy lehet, mint hatvan. Keményen redőzött arcát mintha diófából faragták volna ki. Színe- hagyott sötétkék vászoninget visel, köpött kordbársony csizmanadrágjától elüt a fekete rövid szárú csizma. Szíjjával a bal vállára akasztva téglalaptalakú, barna bőrtáska lóg. A csárda előtt tempósan leszáll lováról, majd az állatot a tornác legszélső oszlopához köti, a vendégektől távol. — Jó napot kívánok! — köszön oda a társaságnak, és bemegy a csárdába. — Jé! — sikkantja el magát a szőke, napszemüveges nő. — Egy eleven csikós. Vagy ti nem úgy gondoljátok? — Nem tudom... — ingatja fejét a kis bajuszos —, lehet éppen csikós is, de azért nekem hiányzik róla az a nagy kalap .. . Tudjátok, az a széles karimájú ... — Ugyan ... — legyint a rózsás inges — olyat ma már csak ünnepnapokon viselnek, meg a túristák előtt.. . Még jó, hogy a lo- bogós inget nem hiányolod Ettől függetlenül én sem vélem csikósnak... Valami állatgondozó lehet a közeli állami gazdaságból vagy téeszből. — De lovagolni azt nagyon tud — szólal meg a rövid hajú, telt keblű nő. — Láttátok, hogy ült rajta? Mint a filmekben a cow- bolyok. A rózsás inges hátrafordul, szemügyre veszi a lovat. Sötétpej kanca, nem lehet több három esztendősnél. Nyugodtan áll az oszlophoz kikötve. — Ezen nem vicc jól lovagolni, még egy gyereknek sem. Ez csak abban különbözik a hintalótól, hogy megy. — Ne beszélj marhaságokat — ellenkezik a kis bajuszos —, mert még el találjuk hinni. Te talán a lovakhoz is értesz? — Béla bátyátok mindenhez ért — inti le fölényes kis mosollyal a rózsás inges. — Ha nem tudnád, törzsvendég vagyok az ügetőn. Ügy ismerem az ottani lovakat, mint ezt a sapkát itt a fejemen. Akad néhány zsoké barátom is. — Az egészen más — mondja a kis bajúszos —, nézni a lovat, • és ülni rajta, az kettő. — Ültem is lovon, nyugodj meg. Ifjabb koromban tanultam lovagolni. Semmi az. Autót vezetni sokkal nehezebb. Nem hiszitek? — pillant a többiekre. •— Fogadjuk, hogy ezzel a gebével háromszor körbe vágtázom a csárdát? A nők nevetnek, mire a rózsás inges már fel is ugrik, kezét a kis bajúszosnak nyújtja. — Ezer. Rendben? — Rendben... — mondja kis gondolkozás után a másik. — De háromszor kerülöd körbe. És legalább olyan szépen, ahogy a gaz-, dája megülte. Bemennek a csárdába. A lovas ember az egyik asztalnál birkagulyást eszik, az utolját kanalazva már. Megállnak előtte. — Bátyám — mondja a rózsás inges —, engedje meg, hogy a lován háromszor körbe ügessem a csárdát. Az ember ránéz. A tekintete nyugodt, mint az a múltból itt felejtett gémeskút a csárda közelében. — Az elvtárs tud lovagolni? — Tudok... — mondja a rózsásinges. — Akkor jó. Mert a Csillag megérzi, ha nem. — Megérzi? Hogyan? — Ösztönösen. Okos ló. — Akkor éppen nekem való — nevet a rózsás inges, — Mit fizetek a lovaglásért? — Semmit. — Azért valamit mégis... Háromszáz elég lesz? — Semmit. Mondtam már. Tegye csak, ha jólesik. Nem kopik azzal a ló. — Köszönöm, kedves bátyám. Nagyon rendes magától. Kimennek a lóhoz, a rózsás inges elköti az oszloptól. A nők felálnak, a tornác mellvédjére könyökölve nézik. — Hajrá, Bélus! — kioltja a fekete, telt keblű. — Csak úgy, mint a Mazdával. ■A rózsás inges vidáman meghajol feléjük, majd elkapva a kantárt fel akar ülni a lóra, de az néhány lépésnyit odébb mozdul. — Ne bolondozz, Csillag... — mondja a rózsás -inges, aztán odaszól a barátjának: — Lefogadom, hogy tőled ijedt meg. Eriggy egy kicsit távolabb. A kis bajúszos vállat von, odébb megy, felemeli a fényképezőgépet, csinál néhány felvételt. A rózsás inges egy nagy nekirugaszkodással föltomázza magát a ló hátára. A nők tapsolnak. A rózsás inges rájuk kacsint, odakiált nekik. — Látjátok, így kell ezt csinálni ! A csárdaajtóban megjelenik a ló gazdája. Mögötte a felszolgáló fiatalember is. Állnak, nézik a lovon a rózsás ingest. — Gázt neki, Bélus! — kiáltja a kis bajúszos. A rózsás inges megrántja a kantárt, lábával böködi a ló szü- gyét. — Csillag... Csillagocskám... Gyerünk! A ló meg sem moccan. Csak áll. Mintha hirtelen bronzba öntötték volna, és most nem tudna elmozdulni a talapzatról. — Nincs benne benzin — nevet a kis bajúszos. — Tankoltasd meg! A rózsás inges dühösen rápae- red, aztán jól megrugdosva a lovat, nagyot ránt a kantáron. A ló 'fejét felvetve elnyeríti magát, hirtelen felágaskodik,, aztán egy erős szökkenéssel kiugrik oldalra. A rózsás inges, mint a rosszul odakötözött málha, kibillen a nyeregből, és elterül a füvön. — Te nyertél — nyögi oda a kis bajúszosnak az oldalát tapogatva. A ló gazdája elmozdul a csárdaajtóból, lassan odaballag a lovához, megveregeti a nyakát, a tomporát, végig simít a hátán, aztán felül rá. — Ez nem autó, uram, hanem ló! ■■■■■■HM lindulnak. A ló és az ember, mintha ■■ össze, lenne nőve. . Az ember kihúzott derékkal, mégis lazán, könnyedén ül a lovon, és amikor rákanyarodik a főútra, meggyorsítja, vágtába kezd. — Csikós volt — mondja inkább magának, mint a többieknek a rózsás inges, és abban a pillanatban talán minden pénzét odaadná, ha így tudna ülni a lovon. Nézi az egyre távolodó lovast, ‘amíg csak látja. Hamary Dénes: Hétköznapi darab Nézed, mint ível a szája asszonyodnak, s hogy vékony bokájd s teste rejtett titka érzelmeid hányszor kinyitja A szemét nézed, fogod a kezét Hallgatod, a pénz megint kevés S hogy az országgyűlés mit alkotott Rég volt, hogy talán meghatott Gyűjtenek azoknak, akik menekülnek S előnyük lett? hogy menekültek De Te hiába menekülsz A gond, a holnap eléd kerül Csak mi tudjuk, hogy vagyunk a világban S élünk a biztonsági lánccal őrzött bizonytalanságban Huh István; Az ember elbicsaklódik... Rátör és erős voltam Nehéz nagy terheket vittem De hitványságomat okoltam Ha porig tiport az isten ' Nein kíméltem az erőmet Mégis szűkösen éltem Sose hittem hogy betörnek Szelídre vadló képpen Dózsák Kinizsik Toldik Nagy őseim hiába voltak Az ember elbicsaklódik Ha nem vigyázzák a holtak főhetnek s mindegy hogy milyen Ezüst korok s arany korok Ügy szűrődnek a semmiben Ahogy a mindenség forog Kautzky Norbert: Azt tudjátok, ezerszer elmondtuk, belőletek a sporthoz az érzék hiányzik, és ez pótolhatatlan. Nem műláb az, ami csak úgy beakasztható, és lehet furikázni. Egy szó, mint száz, mindig előbb megyek a pályára, legalább fél órával. Csupa megszokásból állunk, és egyik- másik szent. Ha egyszer is átdobod — jó, ez nem irodalmi kifejezés —, magad kerülsz a gödörbe. Nem téged löknek be oda, ahogy a mindennapi életben megszoktuk. És nálunk a gödör életveszély, sokszor hetekig tart, és előfordul, hogy magaddal húzod az egész bandát. A vírusfertőzés kutyagumi; hányszor, de hányszor megéltem. Külön mese, és ilyen mesékből összehordhatnám a Gel- lért-hegyet, hpgy a Himalájáról ne is szóljak; nagyképűség lenne. Annyira nem vittem, hogy jogom legyen hozzá. De végül is nem akarok belemerülni a szakmába, ennek is vannak törvényei, sokfélék, és hosszú idő kell, amíg belelátsz. A süket meg a vak húsz év után se tudja, merre a kijárat. Csiripeli a magáét, szólózik, az ilyennek jobb ráülni a szájára, hogy finoman fejezzem ki magamat, mert képes elrontani a leg- princebb játékot is. Ez a mai nap valahogy nem akart összeállni: ezt elismeritek. Nyűglődtem éjszaka, már a lefekvésnél mintha taszigálna az ágy. Ezt hívják mifelénk gubancnak, ezt mindenki érti; ne tüntess magaddal, úgyis a helyedre kerülsz. Nincs az a minősítés — hát az, amit a dologzókról összefirkálnak —, ami a mienknél precízebb. A megjátszásba ne reménykedjen senki; luftballon, kipukkad. A bizonyítványt az összes tantárgyból kiállítod a saját kezeddel. És aki nem igazán jó fej — azokból nálunk is Dunát rekesztenek —, észre sem veszi, csinálja a hülyeségeit; azaz olyan, amilyen. Ez érthető, emberek vagyunk, habár ejőbb tisztázni kellene, mifélék. A mi emberünknél az a baj, hogy mást játszik, mint ami illik hozzá. Most minden attól függ, kinél van a kotta, mert abból fújják a nótát. Ha a főnök, mert ez Isialakul, a jobb típusba tartozik, a helyükre teszi őket, gond nélkül, kisebb összecsapásokkal. Az ellenkezőjéről is van fogalmam, vettem már néhányszor a batyut, és Isten áldja. A meteorológiával semmi bajom, csak nem kell nagyon odafigyelni; fél füllel elég. Mondják este a szeles időt, a viharosra is számíthatunk. A szélet utálom a legjobban, hülyét csinál az emberből, rohangálsz, mint a töketlen kutya, akinek az orra előtt húzzák el a libacombot. A közönség röhög, nekik könnyű, de most ebbe sem akarok belemerülni. A kettes villamos dugig, csúcs- forgalom van; ma későn játszottunk. Ha előbb kezdünk, még le is ülhetek, az ácsorgást nem nekem találták ki. Százszor inkább futok, pedig a térdeim, jó, nincs panasznap, egyem meg, amit sütöttem. Ha ez ilyen egyszerű lenne, de hagyjuk, nem téma. Amennyiben igazán az lesz, fújhatjátok a takarodómat. A buszpn kezdődhet a „mérlegelés”, nem úgy, mint a -bunyósoknál, hogy erről is legyen némi fogalmatok, a százkilös nem csépelheti mondjuk az ötvenest. Nálunk sincs mindenki egy súlycsoportban. De ez nem kilóra megy; én úgy voltam vele, hogy aki elfért a hónom alatt, és egy kis gógyija volt. bottal üthettem a nyomát. Elfüstölt, én meg rohanA ló és az ember századik forduló
