Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

1989. JANUAR 7. 8 Irodalom, művészet város kifelé fiatalos külsőt mutatott, a főutakra néző orom­zatok egy operettdísz­let friss tarkaságá­val pompáztak, a sé­tálóutcákban esi 11 ogtak- v.i 11 ogtaik a méregdrága termoplámüveges portálok, itt azonban, a városnak ezen a főutaktól elkerült, a di­vatos vásárlóhelyektől távol eső, de meglehetősen központi részén még a háború után negyven év­vel se gyógyultak be a golyó­ütötte sebek, az idő megkoptat­ta, a levegőben szállongó mocsok nemes penésszel vonta, be őket, de azért kitartottak. A törmelé­ket azonban mindenütt eltakarí­tották a leomlott házak helyéről. Az ilymódon megürült telkek mára csaknem mind gazdára ta­láltak, szép lassan birtokba vette óikét a korlátozott, de csak annál ólthatatlanabbul burjánzó gazda­sági spekuláció. Raktárak, fésze­rek, hétvégi háznak álcázott iro­dák, horgásztanyára hasonlító portásfülkék tenyésztek rajtuk. A Balzsam és a Ketrec utca sarkán álló telek mégis, mind­ezek ellenére félig-meddig gaz­dátlan maradt. A Villanyművek ugyan létesített egy közepes tel­jesítményű transzformátort az egyik tűzfal tőszomszédságában, de a telek kiürült szeméttelepre valló kietlen jellegén nem sokat változtatott, egy árva fűszál, egy csenevész bozót, semmi nem haj­tott ki a törmelékes földből, mintha a háború, amely tulajdon­iképpen fölszabadította ezt a te­rületet a hajdani bérház ránehe­zedő nyomása alól, egyben örök terméketlenséggel fertőzte volna meg. Aztán egyszeresek mégis meg­tört a jég, a meszes-téglás ta­lajból közvetlenül a transzformá­tor mellett ikerecetfa nőtt ki. vele szemközt, a kapu tőszom­szédságában pedig egy mindenre elszánt juhar, és sorra ütötték fel a fejüket a kelletmetlen klímát, a kevés napfényt jól tűrő min­denféle árokparti giz-gazok. Ék­kőt még lehetett azt hinni, mind­ez puszta véletlen csupán. Amikor azonban a paradicsom, a paprika, a bab, a spenót s más efféle kony­hakerti növények is feltünedeztek a lassan-lassan általánossá váló burjánzásban, kezdett gyanússá válni a helyzet. Hiszen ezeknek ahhoz, hogy egyáltalán kihajt­hassanak, különös védelmet kel­lett élvezniük. A túlnépesedett városi madárseréglet csillapítha­tatlan éhsége különben aligha ‘kímélte volna meg őket. Az ágyá­sok fölé terített zöld madárháló képében ekkor már a bűnjelet is föl lehetett fedezni. Egyre több gyanús körülmény vallott a tu­datos művelésre. A sárgára me­szelt tűzfalak tövében kerti földet tartalmazó, kimustrált rek­lámszatyrok bukkantak föl, aztán foglalt helyet egy felhólyagosodott furnérzatú, intarziás női bider- meier öltözöasztalka előtt. Indi- ánarcéle a transzformátorra me­redt. Az asztalon egy tintatartós egy régimódi, mártogatós toll társaságában nehezékkel leszorí­tott ívpapírt kapkodott a szél. A papíron egy félbehagyott perirat szálkás betűi voltak láthatók, akár egy szívrendellenességre val­ló elektrokardiogram. A férfi fakult-szürke munkás- nadrágot viselt, amelynek jobb térde ki volt szakadva. A többi ruhadarab is meglehetősen si­ralmas állapotban leledzett. A barna, kézzel kötött pulóver roj- tosodott. A kőkemény orrú kincs­tári bakancsot kiverte a só, és talán sohase látott életében zsírt vagy cipőkrémet, de még fűzőt se, kilógott a nyelve, mint káni­kulában a juhászkutyának. Csu­pán a zöld-sárga kockás sál kép­viselt kivételt az újdonságával, rikító, összeférhetetlen színeivel. A férfi kényelmesen elnyújtózva inkább feküdt, mint ült a ka­rosszékben, hosszan kinyújtott lábát odalenn az asztal alatt keresztbe vetette, a kezét meg összekulcsolta a hasán. Kézfeje messzire világított a lemenő nap dermedtsárga fényében. Az asszony már régóta körö­zött a háztömb körül, nem mert megállni a kerítés mellett, csak futtából lesett be, de akárhány­szor ismételte meg a mutatványt, mindig csak ugyanazt látta. Ta­lán a tizedik kört is megtette már, amikor rászánta magát, hogy benyissa a barátságtalan, zártnak mutatkozó vaskaput. A napsüté­ses idő ellenére olyan hidegnek érezte a kilincset, hogy szinte odaragadt hozzá a keze. Otthagy­ta hát a kaput. Lehajolt, s egy követ emelt fel az útszélről. A férfi felé dobta. A dobás várat­lanul jól sikerült. A kő pontosan a kis asztalkán koppant. csak­nem felborította a tintásüveget, de a férfi nem neszeit föl. A nő erre, mivel betegesen irtózott minden feltűnéstől, újabb figye­lemelterelő sétára indult a ház körül. Azon volt, hogy minden áron a gondatlan sietség látszatát erőltesse magára, a szatyrát ló- bálva úgy próbált viselkedni, mint aki éppen csak bevásárolni indul. Néhány kör után azonban nem bírta tovább, lesz ami lesz, gon­dolta, és vállával nekifeszüli a makacs kapunak. A kapu enge­dett. Az asszony óvatosan járt a kertben, háltulrlbli; lopakodva próbálta megközelteni a férfit, de egészen nem lépett oda hozzá. Néhány lépésnyire tőle megállt, s onnan szólongatta. — Mit keresel itt? Gyere ha­za! — csak amikor nem jött vá­lasz, akkor szánta rá magát az utolsó lépésekre. Tekintete a férfi válla fölött a félbehagyott írásra tévedt, A föld azé, aki megműveli, ez volt az első mondat. Az asszony jól is­merte a fogalmazványt. A férfi, amióta szemet vetett erre a gaz­dátlan telekre, tíz éve pontosan, mást sem tett egész nap, bíró­sági beadványokat fogalmazott. Törvénykönyvek sorát búvárolta át, retorikai tankönyveket forga­tott, és közben e félbehagyott be­adványnak több ezer piszikozatát készítette el. Csak arra várt, hogy a tíz év leteljék. A törvény sze­rint ekkor nyújthatta volna be a bírósághoz elbirtoklási keresetét, amelyben azt kéri, írják telek- könyvileg is a nevére a mindez­idáig háborítatlanul birtokolt és megművelt földdarabot. Igen, minden ki volt tervelve, elő volt készítve, csupán a pont hiány­zott az i-ről. Az asszony a férfi vállára tet­te a kezét, de akármilyen óvatos volt is, nagy bajt csinált. A ma­gatehetetlen test menten félre- csu'klott tőle, olyannyira, hogy a szék karfája belereccsent, ami­kor fölfogta a súlyát. Az asszony elkapta a kezét, de közben hoz­záért a férfi arcához, amely olyan hideg és viaszos volt, mint a szalamandra bőre. udta, ekkor már tud­ta, mi történt, nem kiabált mégse segít­ségért. A vérében volt, hogy a feltűnést kerülni kell, igen, kerülni minden áron. A férfi fe­je hátrahanyatlott, az asszony jól látta hát a szemét, amely tágra meredt ugyan, de a tekintet hiányzott belőle. Ösztönösen nyúlt oda, megpróbálta lezárni a szem­héját, de sikertelenül. Túl bátor­talan volt, úgy látszik, a mozdu­lat. Ettől az asszonyban valami­féle értelmetlen reménykedés éb­redt. Amikor elindult a telefon- fülke felé, azt gondolta: igen, mégis a mentőket hívom inkább, és nem a hullaszállítókat. Huh István; Vagyok buta kondás Ne féljetek Vagyok a buta kondás Napjaim szegényesek De végül is leszek Gyönyörű csontváz A víztől féljetek Mert a borongás Vállai Szélesek És felhallatszik a kongás A lentiek éhesek Eszi a föld a földet Ezért van A buta kondás Szívében nagy szorongás Mert a földnek Alapja lön tetőzet A. Monaszelidze; Szamáron Sárándi József: Röpdolgozat a tetőről Bevezetés Akiről a tető megérzi hogy fél azt ledobja magáról A tetőnek, lelke van akár az oroszlánnak mely alkalmasint szorongó idomárját tépi szét Tárgyalás Alit keresek, megint a tetőn, az újmódi hagymakupolán, a gőmbőlyded ácsszerkezeten mért szegzek a p at in paláié Aliért nem érdeke! a napraforgó, mely'óvóként veszi körül a falut? Alitól fogtam a körülírt szét pörgésben. a le is útban, föl-is-nt-gyanút? Talán csak nem a rend rendült meg tőlem, bennem, belém? - Már magamra sem kacsintgatok, csupán a megrendültek felém. Befejezés Magaslatáról hova látni? A távlat talán: maga a tető?- mit háló nélkül, pénzért, s feketén miivel a tetőfedő. Kényszermunkára ítélt a kor. Uzsorakamatra megy az élet. Csalok, lopok., hazttdok. Becsületesnek, lenni vétek.. Tahi Losonci Miklós: Szentendrei hangulat Serfőző Simon: Távolodnak A fölbiztatott igények nekilendülve húznak fölfelé, kanyáritfák az irányt a magasba. Utánuk csak a lemondások sóhaja száll, s vad kapor-. lit széli radar fordid. S szem golyók.: dinnyék, tökök gúvadnak ki, hisz már nyomukat is alig látni. Lehetőségeinktől messze, rég az elérhetetlenségben, azon is túl szárnyalnak, távolodnak egyre. Oláh János: Perirat öntözővízzel töltött étolajas fla­konok. Maga a kertész azonban nem jelent meg a színen. Évekig csak a találgatás járt a nyomá­ban, szemtől szembe nem látta senki sem. Egy furcsán verőfényes, mégis szokatlanul hideg ősz eleji na­pon, meghazudtolva a láthatat­lanságáról szőtt legendákat, mé­giscsak kilátogatott a maga te­remtette édenbe, s leplezetlenül megmutatta magát mindenkinek, aki csak belesett a kerítést elbo­rító futóbab egynyári lugasának levél résein. Egy foszladozó kár- pitú, oroszlánkörmös karosszékben Szathmáry Gyöngyi: Moholy Nagy László

Next

/
Thumbnails
Contents